Aligha véletlen azonban, hogy számos történész inkább „harmincéves” háborúról beszél (1914-44) arra utalva ezzel, hogy az, amit formálisan első és második világháborúnak látunk, az ugyanannak a globális konfliktus-nyalábnak két, időben ugyan analitikusan szétválasztható, de valójában elszakíthatatlan szakasza. Érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy vajon mi is rejlik e szörnyű tragédia tektonikus mélységeiben.

Amit először is rögzítenünk kell az az, hogy mivel a modern nyugat sohasem volt egyetlen egységes birodalom, hanem egymással vetélkedő, a globális dominanciáért harcoló és legalább is látványtechnikai felszínen nemzetállamnak tűnő entitások permanens küzdelme. Az elmúlt hatszáz év során időrendi sorrendben a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák és britek csatáztak egymással sok millió halálos áldozattal járó háborúkban, nagyjából egy-egy évszázadon keresztül mindegyikük volt „hegemón”, és a saját évszázadában ő volt a globális világbirodalom.

Az állandó konfliktusuk ellenére azonban abban közös volt az érdekük, hogy a kontinentális Európa területén ne lehessen kihívójuk. Mind az öten a világtengereket uralni kívánó hajós és kereskedő nemzetek voltak, akik a saját évszázadukban egyúttal a világ pénzhatalmi központját is adták. (A portugál escudo, a spanyol peso, a holland gulden, a francia „Lajos arany”, az angol font sterling a világ meghatározó tartalék valutái voltak a maguk korában.) Geopolitikai stratégiájuk legfontosabb közös eleme az volt, hogy az ebben a fél évezredben a két nagy kontinentális birodalom, a németek és oroszok számára értelmezhetetlen maradjon a fenti öt országhoz hasonló világbirodalmi státusz.

Ám a hanyatló szakaszába lépő brit világbirodalom számára egyre mélyebb aggodalmat jelentett, hogy az 1871-ben a franciák felett megsemmisítő győzelmet arató „második” német birodalom (az „első” a német-római birodalom volt) megerősödése. A németségnek ez a második birodalma a modern nyugat legfőbb „vivő-anyagát” jelentő technológia terén egyértelműen világelső volt, ipari potenciálja megelőzte a brit birodalomét, és a polgárháború után szintén exponenciálisan növekvő Amerikai Egyesült Államokét is. Mindez mindkét angolszász hatalom számára globális kihívást jelentett, különös tekintettel arra, hogy addigra világossá vált, Oroszország roppant energia- és nyersanyag-lelőhelyei feletti német ellenőrzés esetleges megszerzése, a német–orosz hosszútávú együttműködési rendszer létrejötte végzetes csapást jelentett volna az angolszász világuralom számára.

A 19. század végére tehát közös törekvésük legfőbb célját az adta, hogy a német és orosz birodalmat minden lehetséges eszközzel meggyengítsék, illetve a köztük kialakuló együttműködési rendszert szétzilálják. Ez magyarul azt jelentette, hogy a németek és oroszok közötti permanens háború folyamatos kiprovokálása, a „programozott káosz” vált alapvető stratégiai céljukká, és maradt is napjainkig. Mivel a Baltikumtól a Balkánig terjedő „Köztes Európa” vált a német és orosz geopolitikai célok ütköző-zónájává, így érthető módon e térség feszültségeit ürügyül használva próbáltak egy olyan tartós német–orosz „nagy háborút” kiprovokálni, amelynek során szép lassan kölcsönösen megsemmisítik egymást. Hogy így már egyikük se legyen képes fellépni az újabb „birodalomváltás” ellen, amelynek nyomán a lehanyatló brit birodalom helyére a feljövőben lévő Amerikai Egyesült Államok kerüljön sorrendben hatodik birodalomként. Ezért kellett egymás ellen fordítani és háborúba taszítani a német és orosz birodalmat, majd a bolsevizmus fedőnéven emlegetett ideológiai diverzióval szellemileg is romba dönteni mindkettőjüket.

Miután a húszas évek során végtelen nyomorúságba és így a teljes kifoszthatóság állapotába lökték őket, a harmincas évektől kezdve a világot irányító pénzhatalmi struktúrák újabb játszmába kezdtek. A német (most már sorrendben „harmadik” birodalom) nyílt és közvetlen megfinanszírozásával, és a sztálini szovjet birodalom először közvetett, aztán e pénzhatalom által kiprovokált német támadás után nyílt és közvetlen finanszírozásával a „harmincéves” háború első világháború fedőnéven említett első szakaszánál is pusztítóbb konfliktusba taszították mindkettőjüket.

Először 1938-ban Münchenben a német birodalommal kötnek szövetséget az oroszok ellen, majd miután a németek mégis az oroszokkal kötnek szövetséget az angolszász kettős birodalom ellen, akkor a német–orosz háború kiprovokálásával az oroszokkal kötnek szövetséget a németek ellen. Az már csak „hab a tortán”, hogy a háború után újra a németekkel kötnek szövetséget az oroszok ellen, akárcsak most az Ukrajna területét „lőtérként” használó akció során. Az oroszok ugyan most nemzet-kohéziót szolgáló mitológiájuk alapján „kénytelenek” úgy tenni, mintha a német birodalom feletti győzelmüket ünnepelnék, ám egykori „szövetségesük”, az angolszász birodalmak alkotta „Nyugat” az, aki most már harmadszor látszik győzelmet aratni, mert bár (legalább is egyelőre) nem sikerült egymás kölcsönös megsemmisítésére rábírni a németeket és oroszokat, de ami késik, az nem múlik!

A cél változatlanul ez, noha az amerikai birodalom hatalmi struktúráiban végbe menő stratégiai törés most némileg talán módosíthatja ezeket a több, mint egy évszázada ismétlődő mintázatokat. Szóval kedves oroszok, valóban úgy gondoljátok, hogy ez a ti győzelmetek napja? Óh, szent együgyűség! Valaki győzött, de hogy az nem ti voltatok, vagytok és lesztek, az biztos!

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>