Én magam is ezt tenném a jövőben, de mivel ez csak több részletben lehetséges, így most inkább csak belekezdeni tudok, egy rövid történelmi áttekintéssel, ami aztán reményeim szerint elvezet a mai politikai rendszerünk konfliktustengerének értelmezéséhez is. (Ez a diszkrét „egy pont nulla” a címben, erre utal). Nos, az egyik legfőbb kérdés, hogy véget ér-e az a „százéves háború”, amelynek mélyszerkezetéről máig is igen keveset tudunk, pedig nagyon nagy szükségünk lenne rá.

A mai értelemben vett politikai rendszerek a francia forradalom és a napóleoni háborúk lezárásaként létrejött hatalmi egyezség, a Szent Szövetség egy évszázadig tartó rendszerében formálódtak ki. A folyamat valóságos irányítója, „főkonstruktőre” persze láthatatlan, sőt mint tudjuk „nem is létezik”, ezért most nevezzük őt az egyszerűség kedvéért „történelmi világ-SZDSZ”-nek.

A modern politikai rendszerek színpadán a „demokrácia” nevű, általa koreografált színjáték főszereplőinek, meghatározó bábfiguráinak a kiválasztása igen körültekintően történt. Mivel ez az egész szemfényvesztés elsősorban arra szolgált, hogy legitim módon legyen elnyomható és kifosztható a világ, illetve féken tarthatók a kifosztottak, így az első feladat ennek a megoldása volt, ezért a politikai „játszótér” középpontjába az úgynevezett „liberális” pártokat helyezte.

A szabadság hazug mítoszát a világot irányító globális véleményhatalomnak olyan iszonyú erővel sikerült hitelesítenie az 1789-től 1848-ig tartó „(általa) csinált forradalmaknak” a pusztító sorozata nyomán, hogy így egy liberális párt minden gyanú felett állt, és persze áll az óta is. Az, hogy ezek a pártok az említett „világ-SZDSZ” által üzemeltetett globális pénzhatalmi rendszer uralmi hajtószíjai voltak (s azok ma is, de a jövőben is azok maradnak), sajnos csak most, több mint egy évszázad elteltével kezd feltűnni a gyanútlan világnak, és a magyarságnak. Ám az igazán szemfényvesztő trükk még csak ezután következett. Úgy kellett alakítani, hogy a tőketulajdonosok liberális pártjai mellett, a velük diagonálisan szembenálló politikai struktúrát, vagyis a kifosztott munkaerő-tulajdonosokat képviselő pártokat (szociáldemokrata, szocialista, kommunista, bolsevista stb.) is a „világ-SZDSZ” hozza létre. És így is lett, Karl Marxtól, Lev Davidovics Bronsteinig (Trockij) vagy Rosa Luxemburgig tehát „nem tudják, de teszik” jeligére ugyanaz a „konstruktőri” csapat rendezte be szcenikailag a politikai színpad másik felét is. El is nevezték magukat munkásmozgalomnak.

Ám a konstruktőrök azt is tudták, hogy szükség van „történelmi biodíszletként” még egy harmadik elemre is. Ennek fő oka az volt, hogy ez még a 19. században történt, a társadalmak még alapvetőentradicionális berendezkedésűek, így legalább a „lejátszástechnikai felszínen” meg kellett jeleníteni az akkorra már persze ártalmatlanná tett, történelmileg szétroncsolt és korrumpált, dzsentrivé alázott arisztokráciát.

Ezért a „világ-SZDSZ” taktikailag egy harmadik pártcsalád létrejöttét is szükségesnek vélte. És ezzel a 19. század közepére készen is állt a nagy mutatvány, amely az óta is sikerrel eljátszható a nagy politikai Broadway lokális színházaiban, így hazánkban is. Az Európai Parlament például alapvetően ugyanebből a három pártcsaládból tevődik össze: konzervatív pártok, szocialista pártok, liberális pártok. A figyelmes olvasónak talán feltűnik, hogy ebből a színjátékból valami hiányzik. A válasz egyszerű, ami hiányzik, az nem más, mint a valóság.

Ezek ugyanis mind mesterségesen legyártott hamis konstrukciók, „uralkodó társadalmi álvalóságként”, annak érdekében, hogy a nagyérdemű tetszés szerint és örök időkre manipulálható legyen a „szent világszabadság” nevében. A valóság a szakrális történelmi nemzet, és ennek politikai megjelenítése volna, ám a „világ-SZDSZ” legfőbb törekvése éppen annak a bizonyítása, hogy már maga ez a feltételezés is gondolatbűn, aki pedig a kivitelezésébe is bele merne kezdeni, az a szabadság nevében előbb nevetségessé teendő, aztán megbélyegzendő, végül egyszerűen likvidálandó.

Sajnos a magyar történelem nagy alakjai sem értettek szinte semmit ennek a végzetes történelmi csapdának a természetéből, és ami még fájdalmasabb, a mai elitek még annyira sem. (Orbán Viktor is csak annyit jelzett híres beszédében, hogy „no, abból baj lesz”. Mármint, ha elmondana „mindent”. A cselekvésről már nem is beszélve.) Tragikus tévedéseik döntő szerepet játszottak abban, hogy nemcsak nem sikerült kilépni ebből a valamennyi nyugatias létszerveződésű lokalitás számára felállított csapdából, de egyre inkább foglyává válunk annak. A mai magyar politikai berendezkedésre vonatkozóan tehát azt kellene látnunk, hogy nemcsak, hogy nincs a szakrális történelmi magyar nemzetet képviselő politikai erő, de egyelőre annak a feltételei is tisztázatlanok, hogy egyáltalán miképpen lehetne belekezdeni ennek a kivitelezésébe. Világért sem szeretném senki érzékenységét ezzel megsérteni, de addig aligha várhatjuk hazánk sorsának jobbra fordulását, amíg ezzel a szívszorító ténnyel nem számolunk. Ám ennek részletesebb kifejtésére majd csak az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező hetekben nyílik majd mód.

Bogár László - magyarhirlap.hu