a legnagyobb „saját” halálos áldozat ez az amerikai birodalomnak az 1945 óta véghez vitt háborúi során. A „beavatkozás” által okozott kár és a károkozás „költségei” mai áron nagyjából négyezermilliárd dollárt tesznek ki. A birodalom teljes vereséget szenvedett, bár az volt a fedősztori, hogy ezzel a kommunizmust akarta feltartóztatni, szóval, hogy ez egy jó üzlet volt. A vietnami „kommunizmus” amúgy, köszöni szépen, jól van, ma már évente százmilliárd dollárnyi kereskedelmi aktívuma van az Egyesült Államokkal szemben (Mexikó, Kína és Korea után ez a legnagyobb amerikai deficit), a születéskor várható élettartam magasabb, mint Amerikában, noha ez utóbbi nagyjából hússzor annyit költ egy főre az egészségügyi kiadásokat illetően. Az már csak hab a tortán, hogy a vietnami légierő, amely egyike a legnagyobbaknak Kelet-Ázsiában, most F–16-os amerikai vadászgépeket vásárol, szóval a vietnami uralmi struktúráknak a jelek szerint még jól fejlett humorérzékük is van. (Amúgy az F–16-osok első generációja 1976-ban állt hadrendbe, vagyis egy évvel a vietnami háború befejeződése után, de Vietnam most már persze a negyedik generációs gépekből vesz néhány tucatot.)

Az évforduló kapcsán érdemes eltöprengenünk azon, hogy a koreai háború az ötvenes években, majd a vietnami háború a hetvenes években, akárcsak a most a felszínen az orosz–ukrán háborúnak láttatott konfliktus valójában már a „háromtest-birodalom” (Egyesült Államok, Kína, Oroszország) pengeváltása volt. Bár a konkrét történelmi helyzet mindhárom háború esetében eltérő, de az alapvető mintázat mindháromnál ugyanaz. Vagyis mindig egy rajtuk kívül eső térségben zajlik maga a konfliktus, ezért nevezte el a „szakma” az ilyen birodalmi összecsapásokat „proxyháborúnak”. És noha az ma már közhely (bár attól még igaz, sőt), hogy a brit geopolitikai stratégáknak igazuk volt, amikor a 20. század elején, sőt, már azt megelőzően is úgy látták, hogy az alapvető világkonfliktusok a „világ szíve” („Heartland”) feletti ellenőrzésért zajlanak majd.

Ez a „világszív” pedig nem más, mint Szibéria, illetve a geomorfológiailag hozzákapcsolódó közép- és kelet-ázsiai térségek. Vagyis aki a világ ura akar lenni, annak vagy közvetlenül kell uralnia ezt a régiót, vagy annak közvetlen közelében („proximity”) kell olyan hídfőállásokkal rendelkeznie, amelyek segítségével „kiaknázhatóvá” válik számára a térség. És hát legyünk őszinték, van mit „kiaknázni”! Egy több mint kétszázmillió évvel ezelőtt lejátszódó és minden képzeletet felülmúló földtörténeti kataklizma nyomán a világ minden ásványkincse és energiaforrása jelen van, mondhatni végtelen bőségben. És mivel a nyugatias modernitás a technológia korlátlan uralmára épülő létmód, így teljesen logikus, hogy a térség feletti ellenőrzés megszerzése és ennek tartós biztosítása a „háromtest-birodalom” mindhárom tagja számára a szó szoros értelmében létkérdés.

A koreai és vietnami háromtest-proxy látszólag igen eltérő mintázatot mutat, mert a koreai egy hetven éve fennálló „befagyott konfliktus”, és igen veszélyes, negatív végösszegű játszmaként látszik rögzülni, a vietnami viszont egy tipikus „win-win”, kölcsönös előnyökön nyugvó, pozitív végösszegű játszmaként éppen azt mutatja meg, hogy ha a „három test” mindegyik birodalmának érdekei összehangolhatók egy térséget illetően, akkor az valóban tartós egyezség alapja is lehet. Számunkra ma az egyik legfontosabb kérdés az, hogy vajon e két, igen eltérő mintázatú háromtest-proxyösszecsapás mit üzen az orosz–ukrán háború lezárhatóságával kapcsolatban.

A Donald Trump győzelmét megalapozó, „új birodalmi” stratégia alapvető céljait illetően közelebb áll ugyan a vietnami forgatókönyvhöz, de a „háromtest-probléma” lényege éppen az, hogy a rendszer kikerülhetetlenül instabil, a benne zajló folyamatok kaotikus jellege állandóan érezteti hatását, egy adott valószínűségi tartományon belül bármikor bármi meg annak az ellenkezője is megtörténhet. Donald Trump karaktere viszont éppen e rendszer üzemeltetésére lett kitalálva, így egyre több jel utal arra, hogy partnereinek, az orosz és kínai elnöknek nagy valószínűéggel ennek az, állandóan vadul hullámzó rendszernek a „kormányosi” képességeit kell megtanulniuk. Mint ahogy az egész világnak, benne Európának és hazánknak is.

Magyarország azonban ma sajnos az egyetlen olyan európai ország, amelynek kormányzati elitje képes felfogni e globális kihívás lényegét, és igyekszik is ennek megfelelő stratégiát követni. Földrészünk többi országa egy végzetesen hamis narratíva alapján a koreai mintázathoz hasonló, veszélyes és romboló „befagyott konfliktussá” akarja változtatni. Így aztán az amerikai „új birodalom”, illetve ennek az „új birodalomnak” a stratégiai törekvéseit megvalósítani törekvő, új adminisztráció élén Donald Trump elnökkel Európát nemcsak partnernek nem tekinti, de egyre inkább csak bosszantó ellenfélként, idióta lúzerként, illetve kifosztható erőforrásmezőként értelmezi. Ehhez hasonlóan Oroszország sem bízik már abban, hogy visszaállítható lenne az ukrajnai háború előtti néhány évtized kölcsönös előnyökön nyugvó együttműködési rendszere, így Európa az oroszok számára is csak „vadászterületként” tételeződik. Kína ugyan még mutat némi érdeklődést, de számára Európa egyre inkább távoli periféria csupán, amellyel a stratégiai partnerség már nem értelmezhető.

Az egyelőre még kérdés, hogy Korea vagy Vietnam mintázata szerint dől el Európa sorsa. Nem mindegy!

Bogár László

A szerző közgazdász

]]>www.magyarhirlap.hu]]>