A legjobb talán, ha megismételjük múlt heti ismertetésünk záróbekezdését, ami így hangzott: „A német médiumoknak a cenzúrája és ellenőrzése Washington és az amerikai titkosszolgálatok által 1946 óta egyre rafináltabbá és szofisztikáltabbá vált. Éppen ezért fontos az, hogy megértsük, írja Engdahl, a gondolatgyárakon át történő manipulációt. Ugyanis ennek a témának mostanáig alig szenteltek figyelmet.”

A szerző így fut neki témája előszavának: olykor voltak könyvek, amelyekben az egyik vagy másik amerikai gondolatgyárat, mint a Bilderbergeket vagy a Külkapcsolatok Tanácsát (CFR), pontosabban megvizsgálták. A döntő fontosságú dolog azonban ezekben nem jutott kifejezésre. Az, hogy egy amerikai es­tablishment, egy amerikai oligarchia a fősodratú médiumokat Németországban és világszerte a legújabb időkben olyannyira hatékonyan formálhatja, mindenekelőtt annak köszönhető, hogy a vezető oligarchikus családok valódi pókhálót építettek ki az egymással összefüggő gondolatgyárakkal. Mindegyik ilyen gondolatgyár ugyanazon geopolitikai partitúrából játszik. Ez a valóságnál sokkal messzebb menő konszenzus benyomását kelti.

A szerző előtt egyetlen korábbi tanulmány sem ismert, amely megkísérelt volna a gondolatgyárakból létrehozott pókháló és valódi agendájuk közötti összefüggésekre fényt deríteni.

Mivel az itt bemutatott gondolatgyárak igazi célja minden más, csak nem átlátható, a mindenkori éves jelentéseik egyszerű elolvasásával ennek nem jutunk nyomára. Saját, több mint 30 éves újságírói és geopolitikai kutatói tevékenységem fontos előkészületet jelentett az alábbi vizsgálathoz. De ez önmagában olykor nem volt elegendő, mert az igazságot gyakorta hazugságok pora fedte be. Mark Twain után szabadon: hazugságok, átkozott hazugságok és sajtóhazugságok.

Engdahl azt írja, tanulmányának figyelmes olvasásával világossá válik, hogy a „demokrácia” előmozdítására, a „szabadkereskedelemre” vagy egy „nyitott társadalomra” vonatkozó, jól csengő szavak mögött egy vörös fonal fut végig, amely minden egységet összeköt. Mindegyikben ott rejtőzik a rejtett agenda, a rafinált módszerek a világ népességének csökkentésére, azaz pontosabban a tömeggyilkosságok, amelyeket általában „a jót tenni” frázis takar el.

Ez az agenda minden esetben ott van, függetlenül attól, hogy a saját maga által kinevezett elit Oroszország elleni harcot vezet Ukrajnáért, vagy szíriai háborút, vagy az arab tavaszt rendezi meg. Ott van akkor is, amikor a drákói takarékossági intézkedések szükségességéért érvelnek, amelyeket a Nemzetközi Valutaalap tesz kötelezővé, hogy a globális gazdasági növekedést mérsékelje, főként Fekete-Afrika országaiban, Ázsia nem fehér lakosságú részében, a latin-amerikai indiánok vagy az ortodox szlávok körében. Ott volt akkor, amikor a géntechnikailag megváltoztatott hasznos növényeket a „világéhségből való kiútként” hirdették, vagy pedig fiatal afrikai nők tetanusz elleni tömeges oltóanyagát terhességet gátló anyaggal helyettesítették. Végzetük az agenda rasszista voltán és a fehér angolszászok állítólagos felsőbbrendűségén nyugodott.

Az itt bemutatott angloamerikai gondolatgyárak, írja a szerző, egy klikk súlyosan gazdag, hidegvérű ember frontját vagy szép homlokzatát képezik, azaz egy valóban rasszista halálkultúráét. A motiváció a világ népességének drasztikus csökkentése, ami az atomkor eugenetikájának modern formája. Ez olyan neveket hordoz, amelyek közül néhány ismert, néhány kevésbé ismert. Mint Rockefeller, Rotschild, Soros vagy Buffett. Mindegyikük fehér és utolsó porcikájukig rasszista.

És itt egy pillanatra álljunk meg, hogy megerősítsük Engdahl általános véleményét hazai tapasztalatunkkal. Vajon a hazai Soros-figurák melyike nem szigetelődik el teljes mértékben akár lakóhelyén, akár gyermekei elsősorban általános iskoláit tekintve a bármilyen keveredéstől? Vagyis éppen attól, mint amit hangszóróikon – Klubrádió, ATV, 444, Index, hvg stb. – üvöltenek naphosszat pozitív viszonylatban? Ezek közül néhány – olvasható – a vallás mögött rejtőzködik, mások közülük állítólagos filantrópiájuk mögött. Egyesek közülük királyi körökből, mások az üzleti és pénzügyi élet legfelsőbb soraiból származnak. Vagyonuk milliárdokban, és nem milliókban mérhető.

Végezetül rejtett szándékaikat követik, amelyeket gondolatgyáraik fejeznek ki okosan érvelő jelentésekben, amiket az amerikai kongresszusnak, az Európai Bizottságnak, a német Bundestagnak és mindenekelőtt a médiumoknak juttatnak el, hogy a nekik megfelelő légkört teremtsék meg.

Sikerük van, de nem azért, mintha igazuk lenne, hanem azért, mert „bennünket a hatalom megigéz, sőt hipnotizál”. Úgy érezzük, vonz gonoszságuk attól függetlenül, hogy fősodratú újságírók vagyunk, akik lelkiismeretünk ellenére beleegyezünk, hogy hazugságaikat terjesszük, vagy intelligens emberek vagyunk, akik inkább félrenézünk, amikor egész nemzeteket a demokrácia nevében elpusztítanak. És pontosan ezzel a magatartással adunk nekik hatalmat.

A valóságban – Hans Christian Andersen híres meséje szerint – az angloamerikai császárnak egyáltalán nincs ruhája. A meztelen igazság az, hogy ezek nem félnek semmitől jobban, mint hogy intelligens emberek az ellen védekezzenek, amit mindnyájunk ellen tesznek. Azon állandó félelemben élnek, hogy elhatározhatjuk, felállunk és racionálisan cselekszünk, hogy ezen visszataszító, szeretet nélküli, meztelen akarnok császároktól a hatalmat elragadjuk.

Udo Ulfkotténak a bátorsága, hogy saját, ezen korrupt hálózattal való kapcsolatainak leleplezésével jelzi azt az áttörést, amely mind világosabban rajzolódik ki, mivel az emberek felismerik azt az őrületet, amely azoknak a sajátja, akiket vezetésükkel bíztak meg.

Hogy a gondolatgyárak milyen módon manipulálják a médiumokat, az éppen ennek a tanulmánynak a tárgya. A könyv a manipulációnak és a befolyásgyakorlásnak az Atlanti-óceánon átmenő láthatatlan hálóját helyezi nagyító alá. A gondolatgyárak ezen láthatatlan hálója nemcsak Németországot, hanem gyakorlatilag minden NATO-tagországot egy szupergazdag, lelkiismeret nélküli angloamerikai oligarchia érdekeinek vazallusává tesz. És ez még nem elég: egy olyan oligarchiáról van szó, amelynek az agendája a világháború, a terror, a mérgező és veszélyes oltóanyagokkal vagy génmanipulált haszonnövényekkel történő mérgezés – azzal a nevetséges szándékkal, hogy joguk van ránk és az egész világunkra.

A fenti előszó dátuma 2015. április.

Az első fejezet címe: Igazság vagy hazugság – egy újságíró személyes útja.

Az első alcím: „Első tapasztalataim New Yorkban”.

Engdahl, mint írja, 1974-ben került először kapcsolatba az újságírással. Éppen 30 éves lett, amikor New Yorkba került, és egy kisebb újságnak írt cikkeket az OPEC földgázembargójáról és a rá következő energiaválságról. Teljesen véletlenül lett újságíró. Egyik első élménye ezzel kapcsolatban egy hotelből származik. A Grand Hotel lobbijában várakozott arra, hogy az OPEC-válságra vonatkozó sajtótájékoztató megkezdődjék. Összeismerkedett egy Egyiptomban született újságíróval, aki hosszabban ecsetelte neki az OPEC-embargó valódi okát. Az újságíró egy nagy amerikai napilapnak dolgozott. Amikor másnap megnézte, mit írt lapjában, megütközve látta, hogy annak semmi köze nem volt ahhoz, amit elmondott neki ott, a szálloda várócsarnokában. Helyette hazugságok hegyét olvasta a lapban. Feltette magának a kérdést: vajon a lap főszerkesztője más véleményen volt? Nem tudta, de ezzel úgy érezte, belekóstolt a szakmába.

Később, a kilencvenes években Németországban dolgozott, és újságíróként a davosi világgazdasági fórumhoz akkreditálták. Ebből azután éves rendszerességgel jött létre egy gazdasági-politikai fórum. Kilenc éven át járt Davosba. A bankszakma területére szakosodott brit lap számára tudósított. De „titokban” úgy érezte, „emberiességi küldetést” is teljesít, hogy titokban a globális elit hatalmas világát kifürkéssze, és megtudja, miként működik valójában. Úgy érezte ugyanakkor, hogy légy a falon, és úgy hallgatta a titkos megállapodásokról szóló és azon következő lépésekről szóló beszélgetéseket, amelyek arról szóltak, hogy miként pusztítsák el a nemzetállamokat, vagy hogy az egykori Szovjetunió tagországait egy kapitalista nirvána ígéreteivel milyen módon tudják 70 év vigasztalan szocializmust követően kifosztani. Amit Davosban hallott a találkozók alkalmával, „az sok hazudozó hazugságai” voltak.

A meghívott vendégek közé tartozott több miniszter Borisz Jelcin új orosz kormányából, mint Jegor Gajdar; az izraeli Nobel-békedíjas Simon Peresz, akinek háborús bűnöket vetettek a szemére; olyan milliárdos hazudozók, mint George Soros és Bill Gates, néhány amerikai szenátor és Henry Kissinger. Egyszer még Helmut Kohlt is meghívták, hogy tartson egy nagy beszédet. Legtöbbjük remekül vasalt öltönyben jelent meg, és mást sem mondtak mint hazugságokat.

(Folytatjuk)

Lovas István - ]]>www.demokrata.hu]]>