{...} emberiességellenes bűntettel vádolta meg a szentföldi haramiaállamot a Gázai bantusztán elleni legutóbbi agressziója során meggyilkolt 1400 (elsöprő többségükben civil) palesztin áldozat miatt.

Április 1-jén azután a Washington Postban közzétett – de úgy tűnik, nem áprilisi tréfának szánt – cikkében töredelmes önkritikát gyakorolt, és jórészt mentesítette Izraelt a vádak alól. Ez azonban csak a kezdete a rá váró hosszú megaláztatási folyamatnak. Először is „vallomást kell tennie” a különböző nemzetközi szervezetek, különösen az ENSZ előtt, amint azt Ehud Barak hadügyminiszter követeli.

Benjamin Netanjahu miniszterelnök szerint mindenáron annulálni kell a jelentését (ahogyan a cionizmust a faji megkülönböztetés egyik formájának nyilvánító 1975-ös ENSZ-határozatot is érvénytelenítették 1991-ben, persze az amerikai „keresztapa” nyomására), míg Móse Jalon, a stratégiai ügyek minisztere úgy véli, hogy magának Goldstone-nak kellene levelet írnia az ENSZ főtitkárának, tisztára mosva Izraelt a jelentésében megfogalmazott összes vád alól.

A maga részéről Simon Peresz izraeli elnök elvárja, hogy a bíró kérjen bocsánatot Izraeltől, mert szerinte a Csáhál által végrehajtott Öntött ólomhadművelet „egyszerű válasz volt az ártatlan izraeli állampolgárokra kilőtt rakéták ezreire”, az izraeli hadsereg pedig „legerkölcsösebb a világon”.

A belügyminiszter által izraeli látogatásra, vagyis valójában raportra hívott ENSZ-raportőr sietett is elfogadni az invitálást, kijelentve, hogy „boldogan megy”, és hogy „mindig szeretetet fog érezni Izrael Állam iránt”. Nyilván ez az érzés vezérelte akkor is, amikor megfogalmazta jelentését, amely feldühítette ugyan a cionistákat, mindazonáltal az anticionistákat sem elégítette ki maradéktalanul, akik szerint Goldstone nem volt képes túllépni a saját árnyékán és lényegében azonos platformra helyezte az áldozatot és hóhért.

Más kérdés, hogy az ENSZ Közgyűlése sem szavazta meg, miután a Palesztin Hatóság visszakozót fújt az izraeliek fenyegetésére.

Mindenesetre borítékolható, hogy a dél-afrikai bíró ezentúl szoros izraeli és cionista ellenőrzés alá kerül. „Messze még a megváltás Goldstone számára. Ennél többet kellene tennie ahhoz, hogy bocsánatot nyerjen”, mondta a Dél-Afrikai Cionista Szövetség (SAZF) főnöke, Avrom Krenge, köntörfalazás nélkül azzal dicsekedve, hogy Goldstone mindenekelőtt a szervezetének és a dél-afrikai zsidóságnak köszönhetően revideálta önmagát. Tény, hogy nem válogattak az eszközökben.

Noha a cionizmus bevallott szimpatizánsa, mégis kolosszális nyomást kellett elszenvednie a vizsgálat idején és még inkább a beszámoló közzététele után Izrael és különböző cionista szervezetek részéről. Ez utóbbiak egyenesen a „fajáruló zsidó” prototípusának állították be, aki megérdemli a törzsből való száműzést, sőt a halált. Még a családját is megnyerték az ügyüknek, és elérték, hogy ne lehessen jelen az unokája bar-micvóján, amelyre tavaly került sor a johannesburgi zsinagógában.

Mindez azt bizonyítja, hogy Izrael szokás szerint jobbára csak a megfélemlítés, a fenyegetés és a zsarolás eszközeivel képes rábírni másokat a kollaborálásra, és adott esetben az eltévelygő zsidókkal sem bánik kesztyűs kézzel: Goldstone mellett – a teljesség igénye nélkül – emlékezhetünk az izraeli atomfegyverkezést leleplező Mordeháj Vanunu, a Moszad „piszkos akcióiról” beszámoló Victor Ostrovsky vagy a középkori zsidó rituális gyilkosságokról (utóbb megtagadott és forgalomból kivont) könyvet megjelentető Ariel Toaff esetére.

Richard Goldstone-nak azonban nem csak az övéivel gyűlt meg a baja. Az által fémjelzett ENSZ-jelentés három másik készítője és aláírója, Hina Dzsilani pakisztáni ügyvédnő, az emberi jogok szakértője, Christine Chinkin, a London School of Economics jogászprofesszora és Desmond Travers, az észak-ír békefolyamat egykori felelőse ugyanis nyilvánosan elhatárolódott tőle a The Guardian brit napilapban közzétett (2011. április 14.) levelükben.

Közösen szerkesztett jelentésük minden szavát és minden sorát megvédve – nyilván udvariasságból – tartózkodnak ugyan attól, hogy ezt nyíltan ki is mondják, de lényegében mégis dezavuálják testületük egykori elnökét.

„A tényfeltáró küldöttség jelentése a mandátumunk során történt eseményekre vonatkozó információ gondos, független és elfogulatlan megfontolása után készített megállapításokat, valamint a megbízhatóságuk és hitelességük alapos értékelését tartalmazza”, írják, ennek következtében „a jelentés felülvizsgálatára, sőt visszavonására irányuló felhívások, ahogyan a természetének és a céljának az elferdítésére irányuló próbálkozások is, semmibe veszik a palesztin és izraeli áldozatok jogát az igazság megismerésére”. Ugyanakkor sajnálkozásuknak adnak hangot „a személyes támadások és a rendkívüli nyomás” miatt, amelynek munkájuk kezdete óta ki voltak téve.

„Ennek a kampánynak az volt a világos célja, hogy aláaknázza a jelentés és szerzői hitelességét”, hangsúlyozzák, hozzátéve: „Ha engedtünk volna a bárhonnan érkező nyomásnak, hogy enyhítsük megállapításainkat, súlyos igazságtalanságot követtünk volna el a gázai konfliktusban megölt ártatlan polgári személyek százaival szemben, a sebesültek ezreivel szemben és azon százezrekkel szemben, akiknek az életét továbbra is mélyen érinti a konfliktus és a blokád.”

A levelüket követő kommentárban a The Guardian annak az igencsak optimista vélekedésének ad hangot, hogy a jelentés formális visszavonására irányuló izraeli próbálkozások ezek után hiábavalónak tekinthetők. Mindez persze jól hangzik, csak éppen figyelmen kívül hagyja azt, hogy közzététele után másfél évvel a Goldstone-jelentést mindeddig nem követte semmiféle jogi eljárás a „nemzetközi közösség” (vagyis a nagyhatalmak, élükön az Egyesült Államokkal) részéről, és főleg nem veszi tekintetbe a „nem létező lobbi” fantasztikus és távolról sem utópisztikus érdekérvényesítő képességét.

A Goldstone-jelentés további sorsa is ennek lesz egy újabb tesztje. Ha még egyáltalán szükséges…

Gazdag István, demokrata.hu