Az általuk javasolt gazdasági „megoldásokat” ugyanazon pénzügyi oligarchia sugallja, amely valójában felelős a válságért, és amely a népekre megszorító intézkedéseket kényszerít, miközben a bankjait közpénzekből szanálja.

Az Obama és környezete által elkövetett bűnöket sokáig már nem lehet a Fehér Ház szőnyege alá söpörni, mert a világ egy példátlan kiterjedésű strukturális és stratégiai kataklizma küszöbén áll.

Tévedés lenne azt hinni, hogy Obama kevésbé veszélyes, mint Romney. Talán még veszélyesebb, csak éppen más módon. Kétségtelen persze, hogy ez utóbbival ellentétben ő legalább hagyni fog egy kis időt, és mindenirányú intervenciós politikája nem fog olyan gyorsan a legbrutálisabb formájában megnyilvánulni, mint republikánus alteregója győzelme esetén történt volna. Ahogyan a nyugati és főleg amerikai politikusok általában, Obama is művészi szinten gyakorolja a szofisztikát és a frazeológiát. Valójában azonban egyáltalán nem nyugtalankodik az Iránt és vele együtt a világbékét fenyegető izraeli kardcsörtetés miatt, és már teljesen behódolt a konfliktus logikájának, még ha momentán Washingtonban kétségtelenül szeretnék is elkerülni a nyílt háborút.

Napjainkban nem azért háborúznak, mert ez egy szélsőséges helyzetből következő elkerülhetetlen szükségszerűség lenne, hanem mert úgy döntöttek, hogy háborúznak. Háborúra azért kerül sor, mert azt akarják, hogy bekövetkezzen. Azután minden csak álcázás kérdése. Márpedig úgy tűnik, hogy a döntés már megszületett. Amikor tehát Obama kijelenti, hogy „a diplomácia ideje korlátozott”, akkor ezt úgy kell érteni, hogy valójában már lejárt, és minden titkos kapcsolatfelvétel csak porhintésre szolgál. Így aztán tettetett ártatlansággal a világ képébe lehet mondani, hogy „mindent, még a lehetetlent is megpróbáltuk a béke megmentése érdekében, de hiába”.

Ki hihetné még, hogy az amerikaiak tisztességes kompromisszumra törekednek ebben a kérdésben? Az eddigi történelmi tapasztalatok alapján az angol–amerikai tárgyalások sohasem arra szolgáltak, hogy méltányos megoldást találjanak valamely válsághelyzetre, sokkal inkább arra, hogy diplomáciai úton elérjék a kapitulációt vagy előkészítsék a legjobb feltételeket a végső rohamhoz. Mindezt azután, hogy az ellenséget módszeresen elszigetelték a nemzetközi és a belső szintéren, a különböző gazdasági/pénzügyi szankciókkal és kereskedelmi blokádokkal eléggé meggyengítették, aláásták a legitimitását és elvágták a népi támogatásától. Mindazonáltal a válság hatására az amerikai katonai doktrína is átalakult. Ma már szó sincs arról, hogy egyidejűleg többfrontos háborúkba bonyolódjanak, mint az utóbbi két évtizedben. A válság legfeljebb egyetlen hadműveleti területet tesz lehetővé. Márpedig mindent tekintetbe véve Szíria és Irán egyetlen frontot és két különböző fázist alkot, az USA és az EU által az iszlám köztársaság fokozatos megfojtására alkalmazott intézkedések pedig kétségtelenül háborús cselekmények, még ha ez egy álcázott háború is, amelynek a kollaboránsmédia sohasem mondja ki a nevét.

Obamának egy darabig még a közvetett konfrontáció politikáját kell folytatnia, amely olyan jól sikerült neki mindeddig a dróntámadásokkal, célzott likvidálásokkal és felforgató akciókkal Jemenben és Szomáliában, Líbiában és Szíriában… Ugyanakkor interkontinentális szinten és lopakodva folytatódik az alattomos konfrontációs politika Oroszországgal, nemcsak Közel-Keleten, a szíriai „polgárháború” álcája alatt, hanem az amerikai csillagháborús megszállottság következtében potenciális csatatérré változott Európában is, mint a hidegháború idején. Egészen addig a napig, amikor Moszkva úgy dönt, hogy betelt a pohár, és megsemmisíti a „rakétavédelmi pajzs” európai bástyáit, amelyeket a Pentagon telepített a határaira.

Obama személye bizonyos értelemben korszakunk jelképévé vált. Bőre színe ugyanis sajnálatos módon összezavarta a lelkeket. Sok hátrányos helyzetű és frusztrált egyén számára a sötét pigmentáció az ún. gondoskodó állam (Welfare State) garanciája, amely az egyéni hiányosságokat – nevezetesen a képesség, a felelősségvállalás és az erőfeszítés hiányát – szubvenciókkal próbálja korrigálni, miközben az Obamát újraválasztó kisebbségek szemében a „fehér” testesíti meg a keménységet, a diszkriminációt, a mohóságot és az egotista individualizmust. Nyilvánvalóan a konzervatívok sem mentesek ettől a szemiotikai slendriánságtól, amely a négerséget a progresszív, utópista és újraelosztó (mármint a dolgos fehéreket adókkal kiszipolyozó és jövedelmüket a henye kisebbségek javára „átcsoportosító”) baloldallal társítja. A tapasztalat és a tények azonban megcáfolják ezt az egyenletet.

Csak a gépies képzettársításokra kondicionált tömegek és az intellektuálisan eltunyult pszeudoelitek nem látják, hogy az Obama–Romney páros esetében a bőrszínnek egyáltalán nincs jelentősége. Kettejük személyében ugyanazon termék különböző csomagolású, de csaknem ugyanolyan összetételű változata vívott – a végeredményt tekintve teljesen virtuális – konkurenciaharcot, akárcsak a Coca és a Pepsi. Ebből a perspektívából a „fehér Amerika” semmit sem vesztett azzal, hogy nem Romney győzött, amivel a választási színjátékot bojkottáló 85 millió fehér nyilván nagyon is tisztában volt. Az európai származású többség tehát most is hallgatott, mert valójában már legalább egy évszázada ki van rekesztve a szövetségi szintű valós hatalomgyakorlásból, és csak az erős libertárius/anti-etatista vagy individualista irányzatokon keresztül nyilvánul meg a közéletben.

(folytatjuk)

Gazdag István - demokrata.hu