Az amerikai dollár válságát pedig, amely a világgazdaságban betöltött domináns szerepével együtt jelentősen veszíteni fog az értékéből is, az amerikai gazdaságtól függő piaci szereplők és tényezők (központi bankok, globális bankrendszer, multinacionális vállalatok, nyugdíjalapok, nyersanyagok, amerikai lakosság, a dollárövezet gazdaságai) együttesen fogják megszenvedni.

Ez a három amerikai krízis mint az őszre prognosztizált nagy pangás elsődleges okai nincsenek ugyan szinkronban, de nagyon szorosan összefüggnek, persze nem lineáris módon. Egyikük, a költségvetési válság, közvetlenül is emberi tényezőktől függ, míg a másik kettő lényegében már bele van programozva a folyamatokba, amelyekre az amerikai vezetők hatása elhanyagolhatóvá vált. Ugyanakkor az amerikai közvéleményben a bankszféra megítélését illetően mostanra széles körben teret nyert az úgynevezett diabolikus vízió, 2008-tól eltérően, amikor a Fed-et még egyfajta végső menedéknek tekintették.

Ez a pszichológiai változás távolról sem elhanyagolható körülmény, mert nagyban korlátozza a Fed manőverezési lehetőségeit, amelynek az sem javít a helyzetén, hogy történelmi precedensként nemrég súlyos jogi vereséget szenvedett. A bíróság ugyanis arra kötelezte, hogy hozza nyilvánosságra a 2008-as válság után a bankok feltőkésítésére közforrásból osztogatott milliárdok kedvezményezettjeit, akik között néhány Wall Street-i cápa felesége is feltűnt, ami végleg kicsapta a biztosítékot a közvélemény körében.  
A dollár és a kincstárjegyek sorsa immáron lényegében külföldi operátorok kezében van, akik egyre kritikusabb szemmel figyelik az USA gazdasági és költségvetési vergődését, tehát a jövőben sokkal inkább az ő kollektív véleményük, semmint a Fed kommunikációja lesz a döntő tényező.

Beszédes tény, hogy az Egyesült Államokat érintő kritikáiban egyébként hagyományosan nagyon óvatos Nemzetközi Valutaalap (IMF) sem tartja hitelt érdemlőnek az amerikai kormány deficitcsökkentő próbálkozásait. Már csak azért sem, mert a hiány finanszírozásához rekordszintre emelkedtek a hitelszükségletei, és az Obama-adminisztráció kötelezettségeiből származó deficit egy évtizedre vetítve 9500 milliárd dollárra rúg. Eközben a republikánusok 6000 milliárdos megtakarításról beszélnek 10 év távlatában, Obama 4000 milliárdról 12 évre leosztva, a tea-partik egyik referenciájának számító Ron Paul viszont mindezt távolról sem tartja elégségesnek.

Egyébként az IMF csak az USA hitelezői körében szinte egyöntetűnek számító véleményt visszhangozza: ha néhány tucat milliárd dollár hiánycsökkentés miatt az amerikai politikai rendszer ennyire megbénult, ahogyan azt nemrég a szövetségi büdzsé csökkentése miatt a két párt között kirobbant pszichodráma bizonyítja, akkor mi fog történni, ha évi több száz milliárdos megszorításról kell dönteni? Polgárháború? Mindenesetre Jerry Brown, Kalifornia kormányzója szerint az USA egy olyan rendszerválsággal áll szemben, mint amely egykor a szecessziós háborúhoz vezetett.

Brown egy meglehetősen eredeti amerikai személyiség, hosszú politikai tapasztalattal a háta mögött, aki 1975 és 1983 között már betöltötte ezt a posztot, és a demokrata párti előválasztáson kétszer is megmérette magát jelöltaspiránsként az USA elnöki posztjára. Már csak ezért sem érdemes negligálni az amerikai politikai rendszer siralmas állapotát illető véleményét.

Azokat, akik túl merésznek tartják a párhuzamot, nem árt arra emlékeztetni, hogy az amerikai polgárháború egyik fő oka éppen a szövetségi állam természete és szerepe, illetve a tagállamok önállósági törekvései kapcsán a két antagonisztikus politikai tábor közötti alapvető nézeteltérés volt (és az utólag koholt kegyes legenda ellenére mindebben a rabszolga-felszabadítás csak marginális jelentőséggel bírt, mondhatni, pántlika volt a tökfedőn). Ahogyan akkor az északi és a déli államokat, ma ugyanúgy a republikánusokat és a demokratákat osztja meg a költségvetési kérdések, a Fed szerepe, a katonai és szociális kiadások tekintetében a szövetségi államot megillető jogosítványok, illetve az ezekkel kapcsolatban egyre szaporodó alkotmányos gátak radikálisan eltérő megítélése.

Többé tehát már nem egy időleges bénultságról van szó, sokkal inkább az ország jövőjével kapcsolatos két, egymással szöges ellentétben álló felfogás összecsapásáról. Minél inkább közeledik a következő elnökválasztás dátuma (2012 novembere), annál intenzívebb lesz a két tábor konfrontációja, az ország általános érdekeinek a kárára.

A következő hónapokban a washingtoni politikai szcéna egyre jobban fog hasonlítani egy pszichiátriai klinikára, egyre valószínűbbé téve egy „aberrált döntés” meghozatalát. Mi más várható azoktól, akik politikai perpatvarok sorozatával is alig tudtak lefaragni néhány tízmilliárdot a költségvetésükből, és most azt hirdetik urbi et orbi, hogy holnap ezermilliárdokat fognak lefaragni ugyanebből? Márpedig mindenképpen kénytelenek lesznek rá, hiszen 1945 óta a globális közadósság még sohasem volt ilyen magas, és a GDP-je csaknem 11 százalékát kitevő költségvetési hiányával a vezető ipari államok mezőnyében (Japán és az Egyesült Királyság előtt) az USA viszi a prímet.

Hiába ismételgetik a nyugati szakértők önszuggeráló mantraként, hogy a kínaiak bolondok lennének megszabadulni az amerikai kincstárjegyeiktől, mert ezzel csak az értékük zuhanását váltanák ki, úgy látszik, azt nem akarják tudomásul venni, hogy végső soron éppen Washingtontól származhat az a kelekótya döntés, amely sietteti a krachot. Hagyományos éves költségvetési szavazásával 2012 októbere ideális pillanatot fog jelenteni ehhez a görög tragédiához, amelynek azonban nem sok esélye lesz a happy endre. Annál is kevésbé, mert a forgatókönyvet ez alkalommal nem Hollywood, hanem a való élet fogja írni.

Gazdag István, demokrata