A bőrünk színe alapján: A beilleszkedés ábrándja és a faj valósága (By the Color of our Skin: The Illusion of Integration and the Reality of Race, Dutton, 1999) című – de az igencsak ígéretes alcím dacára végeredményben mégis a „politikai korrektség” kánonjait követő – könyvükben maguk a szerzők is kénytelenek elismerni, hogy a képmutató és ostoba fecsegések ellenére az amerikai feketék és fehérek nem integrálódtak, és erre nem is lehet számítani.

Bevezetésként egymás után sorjáznak az (utóbb, sajnos, megtévesztőnek bizonyuló) ikonoklaszta kitételek: például „feltesszük a kérdést, hogy vajon nemzeti rajongásunk az integráció ideálja iránt akadályozza vagy segíti a faji kapcsolatokat”; vagy „úgy hisszük, hogy Amerika számára az a legjobb, ha szembesül az igazsággal, és többé nem állítja azt, hogy az integráció mítoszának bármi köze is lenne a faji valósághoz”; vagy „minél hamarabb ismerjük el a bőrszínek közötti határvonal állandóságát, annál előbb kezdhetjük meg faji megosztottságunk tisztességes számba vételét és egy alternatív elképzelés kifejlesztését közös jövőnkhöz”, és így tovább.

Könyvük legnagyobb részét azonban az antirasszista konvenciók rabjaiként okoskodó szerzők azon példák felsorolására és ostorozására szánják, amelyek szerintük azt bizonyítják, hogy a fehérek egyszerűen képtelenek a keveredésre: elköltöznek, ha négerek veszik meg a szomszéd házat, „fajtiszta” magániskolákba járatják a gyerekeiket, csak egymás között hajlandók szocializálódni stb. Valójában az integráció csak addig tart, amíg „az első fekete család beköltözik, az utolsó fehér pedig elköltözik”.

Még a fajkeveredés kísérleti laboratóriumának szánt egyetemeken sem jobb a helyzet: „Nem emlékszem semmiféle nyílt faji ellenségességre, ehhez ugyanis a (fajok közötti) kapcsolatok egy bizonyos szintjére lenne szükség”, mondja az egyik diák. Az amerikai társadalom tehát alig számít integráltabbnak, mint ötven éve.

Ez annál is figyelemreméltóbb, mert a fehérek döntő többsége változatlanul azt állítja, hogy támogatja és gyakorolja is az integrációt. Felmérések szerint a fehérek 60-90 százaléka mondja azt magáról, hogy legalább egy közeli barátja néger. Az USA fehér és fekete népessége közötti számarányt tekintve ez azt jelenti, hogy minden négernek (a legdegeneráltabb gettólakót is beleértve) öt vagy hat közeli fehér barátjának kellene lennie, ami persze képtelenség.

Sokkal inkább az amerikai fehérek döbbenetes szervilizmusát bizonyítja, akik attól félve, hogy netán rájuk sütik a modern kor legrettenetesebb stigmáját, a rasszizmus bélyegét, még önmaguknak is hazudnak, és képesek ekkora blődséget mondani, amikor a közvélemény-kutatások kérdéseire válaszolnak név nélkül. Láthatóan semmit sem változtak azóta, hogy honfitársuk, H. L. Mencken a múlt század közepén azt írta róluk, hogy „ez a legfélénkebb, legnyafogósabb, leggyávább, legaljasabb csőcselék, amelyet szolgákból és libasorban lépkedőkből valaha is egy zászló alá gyűjtöttek a kereszténységben”.

Annak illusztrálására, hogy az amerikai fehérek milyen elképesztő mértékben is képesek behódolni az uralkodó közfelfogásnak, a szerzőpáros az O. J. Simpsonpert hozza fel példának. Miután a néger amerikaifutball-játékos és filmszínész meggyilkolta fehér, szőke exnejét és annak új barátját, de sztárügyvédjei segítségével mégis megúszta a büntetést, csupán a fehérek 62 százaléka alkotott róla rossz véleményt, miközben a perben a „nigger” kifejezést használó egyik fehér detektívről 88 százalékuk! Steinhorn és Diggs-Brown a fehéreket jellemző képmutatás számlájára írja, hogy „a legtöbbjük nem akar ugyan integrálódni a feketékkel, de nem is akarnak olyan látszatot kelteni, mint akik képtelenek az integrációra.”

Sok fehér még a feketékkel kapcsolatos valódi érzéseivel sincs tisztában. Részben mert nem tudják, hogy mi a különbség a valódi integráció és a szerzők által „virtuális integrációnak” nevezett jelenség között, amely abból áll, hogy az olyan fehérek is, akiknek sohasem volt jelentőségteljes kapcsolatuk feketékkel, azt gondolják, hogy bensőséges viszonyt ápolnak velük, egyszerűen csak azért, mert gyakran látják őket a tévében. Így annyira közel kerülnek egyes fekete televíziós személyiségekhez, hogy végül az életük részének tekinthetik őket. Fehérek, akik életükben még egyetlen feketével sem fogtak kezet, úgy beszélnek az amerikai „pletykatévézés” néger sztárjáról, Oprah Winfreyről, mintha személyesen ismernék.

Fehér sportrajongók szenvedélyesen kötődnek fekete atlétákhoz. Ez a fajta „virtuális integráció” azonban rögvest illúziónak bizonyul, amint a fehérek hús-vér feketékkel szembesülnek. És hogy a fehérek végül is miért nem akarnak keveredni a feketékkel? Manapság leggyakrabban a bűnözéstől való félelmükre hivatkoznak, a szerzők szerint viszont ez csak kifogás a részükről és valami mélyebb dolog lehet a háttérben, hiszen már ötven-hatvan évvel ezelőtt, vagyis a bűnözési szint megugrása előtt sem akartak keveredni.

Mi lehet az a feketékben, ami taszítja a fehéreket, még az intenzív agymosó/átnevelő propaganda évtizedei után is, amely egyébként olyan sikeres volt, hogy majdnem minden fehér azt állítja, hogy hisz benne? A szerzők páratlan éleslátással arra gyanakszanak, hogy a fehérek egyfajta „fizikai viszolygást” táplálnak a négerek iránt, és azon tűnődnek, hogy vajon ennek van-e köze a keveredéssel szembeni ellenállásukhoz. Természetesen úgy vélik, a vérkeveredés jó dolog. Az egyedüli ok, amiért szerintük a fehérek ellenezhetik a feketékkel való házasságot, a társadalmi státuszuk elvesztése miatti félelem lehet.

Furcsa módon az fel sem merült bennük, hogy teljesen természetes és normális, ha az emberek azt akarják, hogy az utódjaik is úgy nézzenek ki, mint az őseik.

(folytatjuk)

Gazdag István, demokrata.hu