A színészként minden tiszteletünket megérdemlő Dustin Hoffman igen későn, majdnem 76 évesen állt a kamera mögé, hogy a korosodással és a művészi mellőzöttséggel viaskodó művészekről forgasson keserédes komédiát.

Az öregedés nem tartozik a filmkészítők kedvenc témái közé. Mint a legtöbb területen manapság, a filmipar célközönségét is a fiatalabb korosztályok jelentik, és rendező legyen a talpán, aki képes elkerülni a közhelyeket vagy az olcsó humorizálást, ha az idősebbek problémái és magánélete kerül terítékre. Dustin Hoffman viszont elvileg testhezálló témát választott: a pályájuk zenitjén már túljutó, a feledés rémképeivel szembesülni kénytelen előadóművészek világába kalauzolja nézőit.

Adott egy idősek otthona, amelyben az opera világának csillagai és másodhegedűsei (rendező, karvezető, zenészek) éldegélnek. Viszonylag békésen és viszonylag csendesen. Viszonylag: hiszen megkophatnak a hangszálak, és a test is veszíthet a hamvasságából, de a művészi hiúság és rivalizálás nem szűnik meg egykönnyen. Ráadásul hőseink továbbra is próbálnak, hiszen közeledik a nagy esemény, a mindent eldöntő gálaműsor, amelynek sikerén múlik az otthon további finanszírozhatósága.

Ez lenne tehát az alapkonfliktus, és ahogy az lenni szokott – legyen szó fiatalok táncversenyéről vagy a helyi „Ki mit tud?”-ról –, a művészi kihívások mellett lennie kell érzelmi drámának is. Itt sincs másként. Feltűnik ugyanis az otthonban Jean Horton (Maggie Smith), aki nemcsak egykor ünnepelt operadívaként kavarja fel a szakmai féltékenykedésre még mindig hajlamos közeget, hanem mint az egyik lakótárs, Reginald (Tom Courtenay) egykori felesége is, akivel a volt férj több évtizedes mosolyszünet után sem szeretne kibékülni. Pedig nagyon fontos lenne helyreállítani a viszonyt, hiszen Jean érkezésével összeállhatna ismét a nagy négyes, amelyet egykor az említett pár, valamint a szintén az otthonban éldegélő habókos Cissy (Pauline Collins) és a szoknyabolond Wilf (Billy Connolly) formált egykor, és amely úgy adta elő a Rigoletto kvartettjét, hogy az előadás és az abból készült felvétel legendássá vált az operarajongók körében. Cedric (Michael Gambon), a közösség excentrikus rendezője meg is látja rögtön a remek lehetőséget: ha újra összeáll a kvartett, akkor egészen biztosan busás támogatói pénzek érkeznek a házhoz. A kérdés már csak az: sikerül-e túllépni a régi sérelmeken, leszámolni a hiúsággal és azzal a félelemmel, hogy idősen az ember nevetségessé teheti magát.

Talán nem lőjük le a poént, ha eláruljuk: a film szerint minden seb begyógyítható, és a művészet ereje ha csak ideiglenesen is, de kifényesítheti a test és a lélek kopásait. Sajnos Hoffman esetében nem egészen ez történik, mármint nem állíthatnánk, hogy egy kései alkotói felragyogás bizonyítékát láthatjuk a vásznon. Sokkal inkább az a kérdés vetődik fel a Kvartettet nézve, hogy vajon biztosan jó ötlet volt-e filmvászonra álmodni az eredeti színdarabot – amelyet a budapesti Belvárosi Színház színpadán is láthatunk –, vagy ha igen, akkor biztosan úgy kellett-e hozzányúlni, ahogy Hoffman tette. Mert ami működik a filmben, az a színpadról átmenthető erény: a színészi alakítások ereje és a szöveg.

Ezekre nem is lehet panasz, a négy főszereplő remekel, és számos szellemes párbeszédet hallhatunk. Ezt leszámítva viszont kicsit öreges, óvatoskodó és egyenetlen a rendezés, és sajnos csak ritkán izzik fel valami abból a drámaiságból, amit ezek az egykor ünnepelt, mára csendes feledésre ítélt sorsok kínálnak – a filmben egyébként hús-vér zenészek, énekesek játsszák önmagukat, ami viszont jelentősen hozzájárul, hogy valamiféle szelíd melankólia átragadjon a nézőre is.

(Kvartett – A nagy négyes. Színes, magyarul beszélő angol vígjáték, 95 perc. Rendező: Dustin Hoffmann. Forgalmazó: ADS Service Kft.)

mno.hu - Szathmáry István Pál