Tudjuk már, hogy Zelenszkij tengerililiomnak milyen – megkövült; az immár Ausichicrinites zelenskyyi elnevezésű, 150 millió éves fajra tavaly aggatták az ukrán elnök nevét –, de vajon mit tudunk magáról az emberről? Mire számíthatunk tőle a továbbiakban? A magyar boltokban kapható, róla szóló életrajzi kötetek (Szerhij Rudenko: Zelenszkij smink nélkül, Gallagher Fenwick: Zelenszkij és a vérző Ukrajna) minden hasznosságukkal és hiányosságukkal együtt a legjobb esetben is addig kísérik el ezt az egyre szürreálisabb életet, amíg a nyomdába adásig tudták.

Noha Freud szerint viselkedésünk a gyermekkorra vezethető vissza, és valamikor érdekes lehetett, hogyan emlékszik vissza Zelenszkijre egykori iskola-igazgatónője, Krivij Rihben – vagy ahogy a Szovjetunió földrajzából tanultuk: Krivoj Rogban –, továbbá kapott-e repetát a finomfőzelékből, ma már máshol tartunk. A Barátság kőolajvezetéket meg persze a kárpátaljai magyarokat féltve arra lennénk inkább kíváncsiak, milyen Volodimir Olekszandrovics itt és most, emberileg ugyan érthető, ám politikailag nemkívánatos háborús tébolyának lassan tizenhatodik hónapjában.

A The Washington Post nem túl pozitívan ír Zelenszkijről: „amerikai lehallgatások felfedik az ukrán vezető agresszív ösztöneit, feltűnő ellentétet képezve a nyilvánosságnak szánt imázsához képest”. Itt van az eb elhantolva. A The Washington Postban időről időre megjelennek nem véletlenül odakerült cikkek. E sorok írója 2010 nyarán Washingtonban volt laptudósító, amikor amerikai diplomaták hetekkel az Orbán-kormány hivatalba lépése után már a magyar médiatörvényről érdeklődtek. Halvány fogalmam alig volt róla, hogy miről beszélnek, a médiatörvény fél évvel később lépett életbe. De már júliusban elítélő hangnemű, aláíratlan szerkesztőségi cikk jelent meg a The Washington Postban. Úgy tudni, a befolyásos lap publicistáinak hozzáférésük van – ha korlátozott jogkörrel is – az amerikai külügy belső rendszeréhez. 2010 decemberében már a magyar politika putyinizálódásáról cikkeztek. Egyes amerikai magyar körökben előre tudtak a cikk megjelenéséről.

A hátulütője sajnos ezeknek az, hogy az első értesülésnek bizonyosan, sőt ha jól tudjuk, akkor a másodiknak is az amerikai szolgálatok állnak a hátterében. Noha ez Ukrajna esetében nem meglepő – az amerikaiak legkésőbb 2004 óta aktívan irányítják az ottani folyamatokat –, senki nem tekintheti védettnek magát a lehallgatásukkal szemben. A világ valahogy természetesnek veszi, hogy Amerika bárkit lehallgat, ha az érdekei úgy kívánják. Mindannyian láthattuk már amerikai krimiben, ahogy az FBI emberei fölényes mosollyal elhessegetik a helyszínről a kis helyi rendőröket, ha úgy követeli az államérdek. Ugyanezt teszik nagyban a világpolitikában. Kis adalék a sajtó szabadságát túlálmodóknak: a Bush-ellenes The New York Times felső ráhatásra egy évig fektette, sőt egyáltalán nem akarta közölni a George W. Bush kormányának törvénytelen telefonlehallgatásairól írt, utóbb Pulitzer-díjat nyert saját cikkét.

Ukrajna viszont Európa legszürreálisabb országa, szegény kárpátaljaiak kárára. A NATO és Oroszország közé szorult valami, talán terület, amelyet Kijev és környéke kivételével Zsirinovszkij orosz nacionalista politikus szerint leginkább széthordani kellett volna: az oroszoknak Kelet-Ukrajnát kellett volna vinniük, amelyért ma a harcok folynak, a lengyeleknek Kelet-Galíciát, a románoknak Csernyivci környékét, a magyaroknak pedig Kárpátalját. A nép szolgája című tévésorozatban, amely színészként az ország egyik legismertebb emberévé, majd ennek révén elnökké tette, Zelenszkij Vaszilij Goloborodko történelemtanárt alakította, aki szembeszállt a régi renddel.

De Zelenszkij most nem Bandera müncheni sírját koszorúzgatja. Botcsinálta országa – műholdfelvételek tanúsága szerint kövér földű gabonamezők – botcsinálta elnökeként Rómában, Párizsban, Berlinben, Londonban, most pedig Japánban, a G7-csúcson akadt dolga, hogy a nyugati világ megmentőjeként lépjen fel a védjegyévé lett khakiszínű katonai molinójában. Rendben, hogy a pápa – aki előtt pedig még királynéknak is szigorú a protokoll – sem öltönyben fogadta őt, és nem azért, mert a tisztítóba adták éppen a ruháját. Az egyházfői viselet sugallta időbeni állandósággal szemben ez az ideig­lenes molinó hazafelé azt az üzenetet közvetíti az ukrán hátországnak: nem merülök el a kényelemben, egy vagyok közületek. Az ájult Nyugatnak pedig azt, mint Arany írja a Toldiban: „add ki a jussomat: pénzt, paripát, fegyvert”, ha már mi visszük a bőrünket a vásárra a ti háborútokért is.