Egy század, egy nap, egyre megy – írta Madách, de ne legyünk fennköltek, mint a frissen borotvált ünnepi szónok. Mindenesetre Fischl József halála évében született például Kányádi Sándor és Kertész Imre, így aztán – miután távoli nemzedékek érnek össze – ki mondja meg, hány emberöltő telt el azóta, hogy Buda város közgyűlése elfogadta a tizenkét pontot, s 1848. március 16-án küldöttség utazott Pozsonyból Bécsbe az országgyűlés felirati javaslatával, amely a rendi állam végét jelentette.

Az ünnepi szónok általában felteszi a kérdést: mi volt ama régi március üzenete? Mert a forradalom 168 éve tört ki, régen volt, valahogy a mához kell kötni, emberközelbe hozni, különben a megemlékezés formális marad, lóg a levegőben. A szónok hatásszünetet tart, mintha arra várna, hátha bekiabálja valaki, mit üzen 1848. De senki nem kiabálja be, így aztán a szónok bátran előhúzhatja a kalapból az aktuálpolitikai párhuzamokat. Általában elő is húzza, amiből mindjárt kiderül, hogy 1848 üzenete olyan rugalmas, hogy bármilyen ideológia számára résmentesen hasznosítható, vagyis a szónoklatokat illetően sokféle 1848 létezik. A hallgatóságot tekintve azonban csak egy: az évente esedékes nemzeti ünnep, kokárdával, lassan, de biztosan homályba csúszó történelmi tudnivalókkal. Ez baj. Eltévedünk a szavak erdejében, beborítanak az unalomig ismert közhelyek, miszerint Petőfi lánglelkű fáklya, Görgey áruló, de azért mégse, Széchenyi hazafisága, pedig magyarul se tudott, a közös akarat diadala, hiszen az ország egy emberként, és 1848 nélkül nincs 1956, nincs 1989!

Üres szavak.

Ha van üzenet – azon kívül, hogy elfogyott a regimentje –, soha nem fogjuk megkapni. Túl sok idő telt el, szép, új világ táncol az idegeinken. Nem fogjuk megkapni a csatatér mellett ébredező táborra hulló reggeli harmatot, a lovak szagát, a gyertyás ablakokban megjelenő arcokat, a sáros úton ágyút vontató bivalyokat, a jobbágyok félelmét, hogy mi lesz, ha a császár megharagszik rájuk, nem fogjuk megkapni a kármentesítés elmaradása miatt dohogó urak dühét, a férfi nélkül maradt családok végtelen bánatát, a bujdosók nyomorát, a Világos utáni összeomlás csendjét, és nem kapjuk meg Leiningen-Westerburg tábornok 1849. október 5-én Aradon, feleségének írt búcsúlevelét, amelyben ezek a sorok állnak: „Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak. Damjanich tábornoknak ezernégyszáz forintjával tartozom. Fizesd meg ezt az adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap reggel, és Albrecht őrnagynak is négyszáz forintot, nem tudom, hogy ő hol van, de jelentkezni fog.”

Az üzenet, ha van, a részletekben lakozik. Ezeket a részleteket kellene dekódolni, ehhez azonban olyan fogalmakat kellene újra megismernünk, amelyek oszlásnak indultak, mint a csatatér hősi halottjai. Elmondok valamit. A függetlenségi nyilatkozat a magyar történelem egyik legfontosabb dokumentuma. A Debrecenben 1849 áprilisában ülésező országgyűlési képviselők jelentős része korainak tartotta napirendre tűzni, de Kossuth azzal győzte meg őket: elemi kötelességük elősegíteni, hogy a hadsereg és a nép végre élvezhesse mindazt, amiért a vérét adta. A többség ezzel nem értett egyet, a lépést korainak tartotta, azonban a lelkesen várakozó tömeg hatására közfelkiáltással (nem szavazással!) mégis jóváhagyták a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását. Arra viszont már nem voltak hajlandók, hogy aláírásukkal is megerősítsék. Nehogy nyoma maradjon. Az aláírási ceremóniára a többség el se ment. A gyűlésre visszaemlékezők képtelenek szabadulni a személyes és pártelfogultságtól, így aztán nem tudjuk pontosan, mi és hogyan történt. (Ferenc József egyébként elég hamar, már 1852 júniusában meglátogatta Debrecent, a rebellis fészket. A fogadási ceremónia szempontjait az udvar írta elő, azt például, hogy az üdvözlő szónokok nagy ívben kerüljék a politikát. Külön kérték, hogy lakosság ne vonuljon ki az utcára! Mindenki maradjon otthon, de feltétlenül viseljen ünneplőruhát! Ez az üzenet már világosan a jövőbe mutat, a Tanú című film szellemiségét idézi.)

A Nagytemplomban tartott trónfosztó gyűlés előtt Kossuth beszédet mondott, ezt 1948-ban, a századik évfordulón így foglalta össze Varga Zoltán történész: „Európa népeinek meg kell ismerniük a magyar nép érzelmeit, gondolkodását. Különösen azért, hogy tudomásul vegyék a magyarság igényét sok veszélyek közt vívott harcai gyümölcsének élvezetére.” Mint az előző napi titkos ülésen mondott beszédében, most is számol egy európai kongresszus lehetőségével. De bizalmatlan a népek sorsának ilyen rendezésével szemben. „Az ilyen nemzetközi összejövetelt előre is a diplomáciai ármány eszközének tartja, ahol a népek természeti joga ellenében a bécsi kongresszus idején megállapított elvek győzedelmeskedhetnek. Európa hatalmasságai úgy akarnak rendelkezni a nemzetekkel, mint a majoros a nyájakkal, ide- és odacsapva, darabolva és szakítva szét országokat, vagy kapcsolva össze elemeket, mintha a nemzetek semmik nem volnának. Magyarországnak a függetlenségi nyilatkozattal biztosítania kell, hogy róla, nélküle senki ne intézkedjék.”

Ha üzenetet keresünk, ez talán elég jó lesz!

Fehér Béla - ]]>www.magyaridok.hu]]>