Ma 2020 augusztus 14. Marcell napja van. Holnap Mária napja lesz.
Suttogások és sikolyok

Suttogások és sikolyok

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Biztosan bennem van a hiba.

Én nem hallok, az én hallójárataim dugultak el, az én érzékszerveim mondják fel lassan a szolgálatot. Azért tettem még egy próbát.

Újra visszatekertem ahhoz a részhez, ahol a két színésznő beszélget. Igen, ez lesz az: D. művésznő ránéz K. művésznőre, nyílik a szája… és mit is mond? Jó, jó, ezt megint nem értem, de mit válaszol a másik? Pár szót foszlányonként, mint sűrű hóesésben apró pihéket, nyakon csíptem, de az egészről, a mondatról fogalmam sincs. Negyedszerre sem értem, hogy a nyafogó tónusban, rossz hangsúllyal előadott részlet miről szól.

Valamelyik nap újra megnéztem a Butaságom történetét. Na, azt értettem, elejétől végig. Básti Lajost éppúgy, mint Ruttkai Évát. Kiss Manyi szövegeiből sem veszett el egyetlen hang sem, ahogyan az egyébként korántsem harsány Mensáros Lászlóéiból sem.

Lehet, hogy valami rejtélyes beavatkozással titkosították az elmúlt húsz esztendő filmjeinek hanganyagát? Hogy ne értsd meg elsőre, harcolj, küzdj meg a szavakért, a befogadásért? Jó, ez csak vicc – de mégis hogyan lehetséges az, hogy mondjuk, a Rákóczi hadnagyának meg A tanúnak minden hangja tökéletesen kivehető, érthető, míg a kortárs filmekben a legnagyobb mai sztárok közül is sokan csak hebegnek és habognak?

A tétel annyira igaz, hogy egy filmen belül is felbukkan a jelenség. Mintha úgy volna igaz, hogy aki 1990 előtt végzett a főiskolán, az még tud beszélni, míg a fiatalok közül a legtöbben affektálnak, modoroskodnak. Gáspár Sándort, Kulkát vagy éppen Reviczkyt elsőre is értem, míg a huszon-harmincasok – tisztelet a kivételnek – mintha valami ejtésnehezítő tablettát nyeltek volna. A suttogásokból, sikolyokból, kaffogásokból, hadarásból álló dzsungelben elakad a katarzisexpedíció.

Anyám, aki a kecskeméti színházban anno együtt dolgozott Udvaros Bélával (igen, ő Udvaros Dorottya papája!), mesélte, hogy a néhány napja elhunyt rendező próbákon a hátsó sorba ültetett egy jegyszedő nénit, akinek az volt a feladata, hogy ha valamit nem hall, nem ért, azonnal jelezze. Merthogy a színpadról egyetlen hang sem veszhet el: ha suttog a színész, vagy halkan beszélnek a szereplők, annak az első sorban ugyanúgy hallatszania kell, mint hátul.

Töredelmesen bevallom, a színművészeti oktatáshoz annyit értek, mint hajdú a harangöntéshez, de véleményem azért van, tekintve, hogy ismerek mindenféle korú, tudású és elkötelezettségű színészt. Éppen ezért úgy sejtem, hogy a színészek régebben egyszerűen meg akarták tanulni a mesterséget, manapság pedig sokszor csak különlegesek akarnak lenni. Nincsenek persze könnyű helyzetben azok, akik komplex tudásra vágynak, hiszen a lehetőségek is beszűkültek.

Bizonyos darabokat, bizonyos karaktereket tapasztalat híján ma már rekonstruálni kell, a szerző és a mű mögötti világ elenyészett. A háború utáni négy évtizedben például gond nélkül le lehetett forgatni vidéken játszódó filmeket, paraszti és polgári származású színészek egyaránt hitelesen alakítottak földműveseket, falusiakat, kisvárosiakat. Görbe János, Páger Antal, Horváth Teri, Soós Imre vagy éppen Dörner György családi háttere, indíttatása különbözhetett, de a megélt anyagból merített színjátszási képességük nem hagyta cserben őket. Ma az ember félve pillant bármilyen vidéken játszódó darabra, a színészek holt világban bolyonganak, a leggyakrabban fogalmuk sincs arról, mit kellene kezdeni egy főszolgabíró, szegénylegény vagy tanyai cseléd karakterével.

Csányi Sándor mesélte egy interjúban, hogy amikor Szabó Istvánnal forgatták a Rokonokat, az idős rendezőnek kellett elmagyaráznia, hogyan mozog, gondolkodik, viselkedik egy magyar dzsentrifiú. És ez nem Csányi szégyene: egyszerűen a körülmények okozták, hogy ami Latinovitsnak vagy Őzének még eleven anyag, a maiaknak már történelem. Igen ám, de pont emiatt filmen és vásznon helyzetek, helyszínek egész sokaságával vagyunk képtelenek azonosulni.

Hiába vagyunk ott egy Duna-parti csónakházban az ötvenes években, a szabadságharc leverésekor a csatatéren vagy éppen a századfordulós vonaton, ha XXI. századi, modern nyelvet beszélő, minden ízében hiteltelen színészek mondják fel a leckét. Nem hiszem el nekik, hogy ők parasztok, jegykezelők, cselédlányok, föld­birtokosok, székely favágók, mert nem lehet elhinni. Ha pedig arra kényszerülök, hogy azonosulás helyett a kirívó hibákat lajstromozzam, ha a drámai szituáció nem ragad magával, mert a részletekre koncentrálok, akkor a befogadás csak hiú ábránd.

Akkor nem történelmi tablót, vidéki életképet nézek, hanem reflexiót az eredeti anyagra. És emiatt van, hogy a magyar dráma­irodalom klasszikusait lassan már játszani is kockázatos, hiszen azokban a múlt figurái szerepelnek, akiket életre kelteni felettébb rizikós vállalkozás. Átváltozás nélkül viszont nincsen színház, azonosulás nélkül pedig befogadás.

Maradjunk annyiban, hogy – újfent leszögezve, tisztelet a kivételnek – helyes hangsúllyal, jól és érthetően beszélni nem valamiféle avítt eljárás, hanem alapfeladat a színész számára. Talán itt kellene elkezdeni. Utána illene majd a különlegesség fátylával átlebbenni a szakmai örökkévalóságba.

Szentesi Zöldi László - ]]>www.demokrata.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Szépségápolás (15) Sport (729) Egészség (50) Irodalmi kávéház (489) Belföld (5) Mondom a magamét (4722) Történelem (14) Gazdaság (652) Tereb (140) Jobbegyenes (1818) Nagyvilág (1451) Vetítő (37) Gasztronómia (539) Titkok és talányok (12) Emberi kapcsolatok (36) Tv fotel (65) Politika (1571) Rejtőzködő magyarország (171) Életmód (1) Mozaik (83) Mozi világ (440) Autómánia (61) Kultúra (6) Heti lámpás (243) Flag gondolja (33) Alámerült atlantiszom (142)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>