- 0
KÉT MAGYARORSZÁG – Érvelni, építeni, választást nyerni képtelenek, de ölni még tudnak (vagy szeretnének).
Most éppen Schmidt Mária történész, egyetemi tanár agyonveréséről álmodik a nyomor. A nyomor: vagyis a nemzetközi bolsevizmus helyi lerakata. Náluk nagyobb nyomorban senki sincs, ez régóta eléggé nyilvánvaló és sajnálatos. (Nem anyagilag – lelkileg.) Ordít bennük az üresség, mint a fába szorult féreg. Folyamatosan azon a bizonyos „homokos, szomorú, vizes síkon” bóklásznak, ám okos fejük nincs, amivel szétnézhetnének. Marad hát a reménytelen őrjöngés, nulla-huszonnégyben. Körülbelül úgy, mint a Twin Peaksben Bob, a démon, amikor víz éri.
Aki lemaradt volna a legfrissebb vuduzásukról:
ezúttal a Terror Háza Múzeum főigazgatójának rituális kivégzését tűzték műsorra. Régi becsípődésük nekik Schmidt Mária, nem bírják őt lábon kihordani. A helyszín az Átrium „színház”
(az idézőjel a többi színház becsülete miatt szükséges), amelyet állítólag már végtelenszer ellehetetlenített és beszántott az orbáni hatalom, s kimúlását végtelenszer meggyászolták hívei – s láss csodát, még mindig itt van köztünk. De minek? A „színdarab” rendezője bizonyos Pintér Béla, aki nem először rondít az asztal közepére. Még nem szobatiszta. De minekutána a korábbi rondításaiért sem koppintott senki az orrára (nem vitte el a fekete autó, nem verték le a veséjét és a többi), úgy gondolta, itt az ideje valami emlékezetesebbet kotlani. „Kiröhögtétek az eddigi provokációimat? Akkor nesztek!”
A Kabuki címen futó valamiben van egy bizonyos Schanda Vera nevű szereplő, akit természetesen egy férfi alakít (az alakítás talán túlzás, de már unom az idézőjelezést; nagyjából mindent idézőjelbe kéne tenni, amit ezek a Pintér-félék művelnek). Az úgynevezett színi előadás egy pontján nevezett Schanda Verát – aki félreismerhetetlenül Schmidt Mária Terror Háza Múzeum-főigazgató alteregója – bezárják egy ládába, aztán bottal agyonverik. Úgynevezett progresszió. A 444.hu lelkes beszámolója szerint ez a Pintér-műremek is telt házzal fut. Haladár honfitársaink két pofára zabálják az úgynevezett művészetet.
Meglepődni persze már nehezen tudnánk.
Amióta a nagy francia forradalomnak nevezett népirtással ránk rúgta az ajtót a „felvilágosodás”, gyorsuló ütemben bontanak le mindent, amitől az emberi közösségek korábban egész jól elműködtek. Elkezdték szétverni a kereszténységet, mondván: nincs Isten, csak ember. Aztán nekiálltak elpusztítani a nemzeteket, mondván: aki a saját nemzetét jobban szereti, mint másokat, az náci. Közben szétverik és elpusztítják épp a hagyományos családokat, a nőt meg a férfit,
tudniillik hetvenhárom társadalmi nem van; ha ezt tagadod, akkor elvisz a Facebook-rendőrség. Mindent dekonstruáltak és dekonstruálnak a haladás nevében – miért lenne kivétel a művészet? Igaz, azt se ma kezdték. Kazimir Malevics Fehér alapon fehér négyzete legalább vicces volt – egyszer.
Pintér Béláék viszont már csöppet sem viccesek. (Vagy legfeljebb annyira, mint az újságíró fenekét markolászó Aranyosi Péter.)
Pintérék már nem a bennük tomboló semmit hirdetik, hanem a pusztítást. Ha már nekik nincs semmijük, se Istenük, se hazájuk, se bármilyen épkézláb kapaszkodójuk – másnak se legyen! Azt látom, hogy ez bosszantja őket a legjobban: hogy nekünk van valamink, nekik meg semmijük. Vagyis dögöljön meg a szomszéd tehene!
A semminek, a nihilnek érvkészlete sincs. Így hát nem tudnak odaállni vitázni Schmidt Máriával. Egy nyílt színi vitában legalább annyira lebőgnének, mint a tiszás „TikTok-doki” az egészségügyi államtitkár ellen. (Kulját azóta internálták.) S ugyan miért akarnának újra meg újra lebőgni? Mint nagyban. Lám, tizenhatodik éve folyamatosan fölmossa velük a padlót a magyar nép. Hiszen látják, hogy a kihívók – Pintér Béla botozói – üresek és ostobák és tehetségtelenek. Ugyan miért adnának hatalmat egy ilyen banda kezébe?
Minden bizonnyal úgy áll a helyzet, hogy – a 444 akárhány elalélós színikritikája dacára – Pintérék nagyjából tisztában vannak a maguk ürességével, ostobaságával és tehetségtelenségével. (Ezt palástolandó hirdetik harmincöt éve, hogy a szakértelem, a tudomány, a művészet, az újságírás meg nagyjából minden: balliberális privilégium. Pedig valójában: trükk.) Pintérék is érzik, hogy a gödörből nem kifelé, hanem lefelé másznak éppen legújabb üdvözítőjükkel, az Árulóval. A Publicus „mérései” pedig legfeljebb a papucsállatkákat bizonytalanítják el.
Vagyis tavasszal újabb taknyolás várható. A kilátástalanság, a fortyogó düh, a keserű epe és a tátongó semmi nászából fogan aztán a lincselési vágy. Ha érvelni, építeni, választást nyerni nem is – gyilkolni talán még képesek. Az maradt nekik. Nosza, akkor elő a petrencés rúddal, üssük agyon a professzor asszonyt! Akkor majd nem érvelget itt nekünk.
És amúgy is rosszul áll a szeme, megérdemli, hehe. Mert ha nem említettem volna, a humor is balliberális kiváltság.
Felelősséget vállalni, bocsánatot kérni természetesen most sem fognak. Sosem szoktak. Majd megmagyarázzák, hogy ez magas művészet, és csak a sudri bunkó jobboldaliak, a nácik nem értik. Nekik amúgy is mindent szabad: a testszégyenítés, a köpcösözés, a nyílt színi gyilkosságra buzdítás, bármi. A miniszterelnök lányának vagy most épp az édesanyjának pocskondiázása. Ismétlem: bármi.
Ugyanazok, akik egyébként másfél évtizede azt sikítják világgá, hogy itt üldözik meg ellehetetlenítik őket, diktatúra van, rettenet és világvége, azok
tombolva ünneplik, ahogy Majoros Péter a színpadon eljátssza a miniszterelnök kivégzését. És tágra nyílt, boci szemekkel magyarázzák: „De hát az Bindzsisztán diktátora volt.” Hogy aztán pár mondattal később ismét büszkén ecseteljék, milyen ragyogó a párhuzam Bindzsisztán és Magyarország között. A gyűlölet elvette az eszüket.
Ha maradt volna fikarcnyi józan eszük, becsületük, akkor a brüsszeli haverjaikkal együtt megvonták volna a mentelmi jogát annak a nyomorult nemzetközi terroristának, Ilaria Salisnak, aki Budapest utcáin ártatlan járókelőket vert félholtra az antifás keretlegényeivel együtt. S minthogy nem tették, a tiszások és a DK-sok is falaztak neki, így bűntársaivá váltak. Legyenek átkozottak valamennyien!
Budapesti járókelők valóságos és Schmidt Mária rituális agyonverése, a miniszterelnök színpadi kivégzése: mindez nem a semmiből jött. Évek óta gyúrják a gyűlölettésztát. Néhány éve kitettek egy Orbán-bábut a Kossuth térre, amit bárki megrugdoshatott, leköpködhetett. Éltek is a lehetőséggel. Valójában a saját démonaikkal küzdenek. Szemforgató farizeusságukra jellemző, hogy amikor egy fölháborodott honpolgár elvitte az Orbán-bábut és a szocialista Ujhelyi István fotóját tette a fejére, Ujhelyi volt a legjobban fölháborodva. Följelentést emlegetett meg minden. Orbánt lehet vuduzni, őket meg nem.
Berontanak a köztévé székházába, semmiről sem tehető biztonsági őrökkel dulakodnak, egyiküknek eltörik a lábát? Ugyan már! Akasztófát emlegetnek, a jobboldaliak hulláinak fára lapátolását? Na és? Viszket a tenyerük? Fegyverrel járnak lakossági fórumokra? Kis híján meglincselik Pál atyát, amiért harangozni merészel? Nekik mindent szabad. Legalábbis ők azt képzelik.
Egy részüknek nyilvánvalóan nincs ki a négy kereke. Ugyanakkor nem zárható ki, hogy egy részük viszont nagyon is tudatosan szítja a lincshangulatot. Talán mert jól fizet a Manfred. Budapesti Majdant szerveznének. Ahogy Lánczi Tamás írta a minap:
Mindez egy egyértelmű trendet mutat: a külföldről finanszírozott erők legitimálni akarják az erőszakot, ugyanis valódi társadalmi támogatottság híján egyetlen eszközük maradt: a fizikai erőszakra való felbujtás. Innen érthető meg Hadházy Ákos tavaszi kijelentése is, amelyben úgy fogalmazott, hogy ukrán mintára Majdan-típusú felkelésre van szükség.
Az ágenseknek más reményük nem nagyon maradt hatalomra jutni. Demokratikus úton sajnos nem megy. A magyarok zöme a pokolba kívánja őket. Ez van.
Pilhál Tamás - www.magyarnemzet.hu
