Dübörög a vb, és miután a Jóisten fehér, privilegizált férfinak teremtett, minek tagadjam, érdekel a foci. Szeretem nézni, szeretem művelni. Úgyhogy mi sem természetesebb annál, mint hogy követem, mi történik mostanában Oroszországban. A klubcsapatok küzdelme sosem tudott igazán lázba hozni. (Leszámítva persze a Kispest Honvédot. Viselek is magamon két, a kispesti csapatra utaló tetoválást. No, nem is készülök rendőrtisztnek.)

A sportklubok vetélkedése régen a lokálpatriotizmusról szólt. Ma viszont a pénzről. Ha ma valaki két nagy fociklub vetélkedését követi, akkor jó eséllyel egy olyan viadalt lát, amelynek a végkimenetelét szinte száz százalékban az dönti el, hogy melyik közel-keleti uralkodó/herceg hajlandó több pénzt invesztálni az általa felvásárolt csapatba vagy csapatokba.

A nemzetek viadala ezzel szemben valami sokkal nemesebb, fennköltebb dologról szól, amiről az igazi sport mindig is szólt. Hogy melyik nemzet fiai a gyorsabbak, az erősebbek, a kitartóbbak, egyszóval az életrevalóbbak. Legalábbis pár évvel ezelőttig még erről szólt. Napjainkban viszont kezd arra hasonlítani, amit a libsik imádnak. Valami, a nemzetektől és a hazaszeretettől megfosztott, pénzvezérelt, szivárványszínű izére.

Nézem ezt a mostani vb-t, és igyekszem a kelleténél nem jobban felhúzni magam az úgynevezett svájciakon, az úgynevezett belgákon és az úgynevezett franciákon. Meg azon sem, hogy hány nyugatos szalonból fognak kizárni, és mennyire leszek politikailag inkorrekt náci-fasiszta, ha le merészelem írni, hogy nagyon nem jó az az irány, amerre az újkori futball-világbajnokságok tartanak.

Az újkori vb-ken manapság ugyanis olyan bevándorlókból álló nemzeti csapatoknak szurkolhatunk, amelyekben az import szenegáli/marokkói/albán játékosok nem tudják és nem is akarják énekelni a nemzeti himnuszukat. Ezekben a „nemzeti” tizenegyekben megvásárolt, a szülőhazájukért és nem az őket befogadó országért küzdő, albán sasokat elpantomimező úgynevezett svájciak, Recep Tayyip Erdogannak kampányoló megélhetési németek vagy – kis túlzással élve – csak pár éve, gumicsónakkal érkezett franciák fociznak. Megpróbálom nem felhúzni magam ezen, továbbá azon, hogy a magyargyűlölő Hont András, a HVG főmunkatársa legutóbb például amiatt örvendezett, hogy talált egy régi képet magáról, amelyen Christian Karembeu-vel, az Új-Kaledóniából származó, fekete bőrű, francia válogatott futballistával fotózkodik.

(Naná, hogy egy romkocsmában.) No nem a fotózkodás tényén húztam fel magam, hiszen tegye mindenki a szívére a kezét: ugye, hogy majd minden olvasóm ivott már annyit, hogy miután másnap reggel hasogató fejfájásra ébredt, a telefonjában olyan fényképeket talált, amelyeken közepesen ismert afroamerikai focistákat ölelget? Na ugye. Ami kihozott a legendás béketűrésemből, az az volt, ahogy Hont András a Karembeu-vel való találkozását kommentálta.

Hont szerint Karembeu azért fantasztikus ember, azért egy igazi példakép, azért egy ikon, mert annyira, de annyira migráns, hogy pályafutása alatt egyetlenegyszer sem volt hajlandó elénekelni a francia himnuszt. Az új-kaledóniai focista állítása szerint amiatt nem énekelte soha a La Marseillaise-t, mert két nagybátyját 1931-ben egy gyarmati kiállításon fehér franciák ketrecben mutogatták.

Gyanítom, Karembeu-t oly mértékben traumatizálta ez az 1931-ben történt eset, hogy nem is tekinti magát franciának. (Egyébként én sem.) Persze ilyenkor felmerül a kérdés, hogy amennyiben ilyen magas szinten gyűlöli az országot, amely befogadta, akkor pályafutása során miért is a fran­ciák címeres mezében és miért nem az új-kaledóniai válogatottéban focizott? Nos, erre igen egyszerű a válasz.

Ő maga mondja el egyik interjújában, egy gyors lefolyású őszinteségi rohamot követően, hogy úgy gondolta, Új-Kaledóniában nem tudott volna olyan karriert befutni és annyi pénzt keresni, mint a randa, gyarmattartó, rasszista, ketrecbe záró, ám mindig precízen és pontosan utaló franciáknál. Ne legyenek illúzióink!

A Hont-féléknek valóban Karembeu az ideális vb-résztvevő. Akinek semmi köze Franciaországhoz, aki tiszta szívből gyűlöli az országot, ahol focizik. Aki büszke arra, hogy soha nem énekelte el a francia himnuszt. A Hont-félék annak örülnének a legjobban, ha ez az egész nacionalista hőzöngés, amely a köré épül, hogy különböző népek fiai összemérik egymással az erejüket, végleg eltűnne.

És csak megvásárolt, soknemzetiségű focisták focizgatnának két- vagy négyévente. A himnuszt, a címereket, a zászlókat és úgy egyáltalán ezt az egész, nemzetek alapján való tagozódást meg egy életre betiltanák.

Ez lenne a Hont-félék futball-világbajnoksága.

Ha hagyjuk.

Apáti Bence -]]> www.magyaridok.hu]]>