Nemcsak a Közel-Kelet számos országában, de Pakisztánban, Indiában, Afganisztánban, vagy éppen a keresztény többségű Nigériában is, ahová rendszeresen törnek be szaharai harcosok, hogy öldössék a Jézussal eljegyzett embereket.

A vérengzések felsorolását napestig folytathatnánk, de tudjuk, hogy egy vallást, egy világszemléletet, egy létmódot csupán fegyverrel nem lehet elpusztítani. Vannak erre kifinomultabb, a guillotine-nál, a Gulágnál, a gázkamránál demokratikusabb módszerek is, amelyek a gyökerénél ragadják meg a lényeget. Mert a feladat nem a test ügye! „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a lelket meg a testet is pokolba taszíthatja.” – mondja Jézus Máté evangéliumában (10, 28). Itt most elnézést kell kérni bizonyos Olvasóktól, akik az elmúlt évtizedekben hozzászoktak ahhoz, hogy a kereszténység nevű szociológiai jelenségről még csak-csak lehet említést tenni, Isten neve is beszőhető kacifántos káromlásokba, de Jézus Krisztusról, a kereszténység alapítójáról, legkivált az ő kijelentéseiről szó sem eshet. Az megsértené a valamilyen szabadságot. Talán éppen a vallásét.

Eredeti kérdésünket nem feledve folytassuk ott, hogy a hatalom akarója számára a test megölése még nem eredmény, mert ugyan eltakarítja a feleslegeseket és a kártékonyakat a fejlődés, az új világrend útjából, ám nem szüli meg az új embert…

Ahhoz meg kell ölni a régi lelket. Hogyan? Sőt! Hogyan kell az embert egy az eddigitől eltérő, korszerű létmódba kormányozni, ahol nem fogja megtalálni élete eredeti alapértékeit? Vegyünk egy könnyű kérdést. A Tízparancsolatban az emberi kapcsolatokra vonatkozó első parancsolat így hangzik: „Ne ölj!” Mint tudjuk, ez a törvény – ilyen-olyan korlátozásokkal – a földkerekség valamennyi kultúrájában él, vagy legalábbis élt a közelmúltig.

Lassan negyedszázada egy korai Beavatásban idéztem, hogy Michael B. Rothenberg 1975-ös kutatásai szerint „egy amerikai gyerek, mire elvégzi a középiskolát, addigra 15 ezer órát tölt a képernyő előtt, mialatt 18 ezer gyilkosságot lát, nem beszélve a rablásokról, üldözésekről, lövöldözésekről, kínzásokról, gyújtogatásokról stb. Percenként egy ilyen jelenet van a tíz év alattiak számára készült rajzfilmekben.” Ezekben akkoriban leginkább csak a gügye macska, Tom meg a bájosan aljaska Jerry egér mészárolta egymást szakadatlan és lankadatlan. Nos, ők még kezdők és nyámnyilák voltak! Filmenként legfeljebb egyszer-kétszer lőtték egymást szitává, gyújtották fel, darálták apróra ­­– a gyermek nézők és szüleik örömére. Mert itt kell kézbe venni a dolgot: a legkisebbeknél!

Jézus mondja: „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek és ne tiltsátok meg nekik, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki Isten országát nem fogadja úgy, mint a gyermek, nem megy be oda.” (Lk 18, 16–17) Tehát Jézus elárulja, hogy az Ő tanításának megértése, befogadása gyermeki lélekkel történik. A dörzsöltek tehát nem tiltják a kereszténységet, hanem egy vele minden ízében ellentétes kultúrát alakítanak ki, amely a szellemi értékeket gondosan törli a tudatokból.

1998-ra a föntebb idézett 18 ezres szám harmincezer fölé emelkedett. A filmekben az oktondi, s folyton felsülő Tom macskát felváltották a legborzalmasabbnak kitalált földalatti, tengeri és űrszörnyek, amelyeknek már a puszta léte is azt sugallja: „Mivelünk van tele a világ, bennünket semerre sem tudsz kikerülni!” Isten nincs, miként Tom és Jerry korában sem volt, helyette „démonok és istenek” dühöngenek. Háborítják a tengert, romhalmazzá gázolják a nagyvárosokat, gödrökké a hegyeket. Persze megjelentek a számítógépes játékok új nemzedékei, amelyekben a gyerek már aktívan is ölhet. Ő maga! Személyesen! Akárkit! – Innen vajon hány lépés az akármikor, akárhol és tényleg…? Jól tudjuk, hogy gyermekeinket az elektronikai ipar kütyüi is nevelik. Hogy mennyire ezek és mennyire mi?

Tudjuk? Ha nem, nosza, nézzünk bele egy közönséges zsebtelefon kínálatába! Ott is ugyanaz tombol és mészárol, ami a bolygó bármelyik pontján, bármelyik távközlési rendszeré­ben. Nem új dolog elgondolkodni azon, hogy egy Naprendszerünkhöz közeledő idegen űrhajó parancsnoka – ha észlelné a bolygónk körüli űrben is örvénylő „kultúrát”, vajon mit tenne.

Nem kell túl mélyre nézni ahhoz, hogy világos legyen: nem a muszlimok üldözik a keresztényeket.

No de kik a keresztények?

Ez már fogósabb kérdés. Jézus búcsúbeszédében így határozta meg magát: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam. Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. Mostantól fogva azonban ismeritek és látjátok őt.” (Jn 14, 6–7) Tehát nem egyszerűen a tanításait, úgynevezett „bölcsességmondásait” kell betanulnia a kereszténynek, hanem a Megváltó útján kell járnia: úgy élni-halni, ahogy ő tette. Mégpedig krisztusi derűben, abban a felismerésben, hogy ez az igazság, ez a jó, ez a valódi élet, nem csupán a zsigerek és ösztönök pajkoskodása.

A Föld vezető hatalmának, és sok más országnak az elnökei, vezérei, bírái és az előttük nyilatkozó tanúk mind a Bibliára, néhol Krisztus keresztjére tett kézzel esküsznek, hogy szavaik és tetteik igazak és azok is lesznek. Így megy ez évszázadok óta. Ünnepeink a keresztény hagyományból erednek, ha nem, akkor megkeresztelődtek, ugyanígy szólásaink, népszokásaink is. A washingtoni Fehér Ház mai ura is esküdött a Bibliára, majd hivatala a karácsonyfát átnevezte „ünnepi fának”. Ahogy keleti kollégái télapósították Jézus születésnapját.

Kulcsponthoz érkeztünk. Az országok, a népek, az emberi személyek leigázása nyelvük elfoglalásával kezdődik. Ez aprólékos és hosszadalmas folyamat. A hódítók bíznak abban, hogy van idejük, az erő, vagyis a pénz velük van.

A muszlim behatolók már rég felismerték a helyzetet. Egy tévévitában ki is mondta egy németországi török vezető: nektek se hitetek, se igazságotok, se kultúrátok, csak technikátok, amit most tanulunk el tőletek. Mihez asszimilálódjunk?

Czakó Gábor - A szerző író

]]>www.magyaridok.hu]]>