Barátsággal köszönt szomszédom, Józsi bá délelőtt a kertben, amikor kimegyek megnézni, hátha találok még pirosat a megkésett koktélparadicsomok között. Barátsággal köszönt, de nem kedélyesen. Talán kissé mogorvának tűnne másnak, aki nem ismeri, de én tudom, bántja valami.

— Mégiscsak szomorú korban élünk fiam — mondja.

— Minden nézhető vidámabb szemszögből is, nem? — kontrázok.

— Hát ez nem. A háborúval, lemészárolt gyerekekkel nem lehet, de nem is szabad bolondozni, ahogy a belgiumi terroristával sem.

— Ez így van — válaszolom, és bólogatok, hogy nyomatékosítsam egyetértésemet.

— De tenni is kell valamit, mert amit most Izraelben látunk, meg Belgiumban, az csak az előszele annak, ami vár ránk — tér a lényegre, és hatásszünetet tart, vagy csak várja, kíváncsi vagyok-e, mire gondol.

— De mit tehetünk mi itt Magyarországon? — vetem közbe, bár tudom, úgyis folytatja, mert valami nagyon nyomja a lelkét.

— Sokat, nagyon sokat! Az imént hallgattam az Ultrahang podcastet. Vártam volna Robert C. Castelt, a legértelmesebb háborús szakértőt, hogy elemezzen, de csak néhány rövid gondolatot kaptam tőle. Lényegében azt üzente, készüljünk fel, mert veszélyben vagyunk.

— Itthon is komolyan veszik a háborút, hatalmas összegeket, erőforrást mozgósít a kormány fegyverkezésre. Meg Orbán Viktor is hangsúlyozta annó (választási győzelmi beszédében — a szerk.), hogy a háborúk korát éljük. Csak készül a hadsereg, nem? — teszem fel a költői kérdést.

— Készülhet, de a vas nem ér semmit! — csattan fel Józsi bá’. — Nézd meg Ukrajnát! Elfogyott az embere. Hiába tolja, vagy tolná oda a NATO a fegyvereket, a szakértőket, a műholdas hírszerzést, a kiképzést. De ugyanez volt Afganisztánban is, ott mezítlábasok ellen harcolt volna a világ csendőre emberek nélkül, majd behúzott farokkal menekült. Nézd most Ausztriát, arra készülnek, hogy katonasággal védik meg a zsidó érdekeltségű épületeket, narancssárga fokozaton a terrorveszély. Békeidőben!

— De hogy jövünk mi a képbe?

— Sajnos két rossz forgatókönyvünk is van. Ezzel az EU-s migrációs politikával belátható időn belül itt lesz a keresztény vérre szomjazó iszlám harcosok kritikus tömege. Bécsben több a migráns gyerek, mint az osztrák! Előbb is nyugaton szerzik meg a hatalmat a fanatikusok, aztán meg már csak desszertként elfogyasztják a kis keleti népeket.

— Na, az se most lesz. Arra még fel lehet készülni! — vágok vissza a talán kissé távoli jövőtől riogató szomszédnak.

— Szerintem meg, amikor a franciáknál, meg a németeknél átveszik a hatalmat, akkor övék lesz a gazdaság és az ottani hadiipar igen komoly szelete is. Te megéled ezt, én már remélem nem. De, ha sürgetőbb eseményt kérsz, itt van Ukrajna. Ha Oroszország győz és marad országuk, szerinted kin fogják magukat kiélni a békében is agresszív, Banderát éltető nácik? Fegyverük van bőven!

— Jó, jó, értem, de mit lehet tenni?

— Aki férfiembernek érzi magát, meg szavazni képes és nem hitvány, azaz magyar, az fegyvert forgatni is képes. Most vagyunk ilyenből az országban vagy két-három millióan!

— Kend, Józsi bá’? Így kilencven felett?! — mondom, elkerekedett szemekkel.

— Igen, én is! Nézd, ott az a Kohn Róbert, aki 1970-ben született Aradon (Robert C. Castel — a szerk.), ő most fegyverrel a kezében védi hazáját, Izraelt. Legalább egy betolakodót, ellenséget én is a halálba vinnék még magammal, ha eljön az ideje.

Elnémulok. Csontos, dolgos keze szorítása után felmerül bennem, hogy a 20 és 60 év közötti férfiak között Magyarországon ma ugyan hányan képesek fegyvert forgatni? És mennyien vannak azok, akik valamilyen kiképzést kaptak bármikor is, és mennyien, akik az utóbbi tíz évben? Rá kell jönnöm, hogy baj van.

Europe 1936 - 2023. ]]>pic.twitter.com/c9wwkCDU4l]]>

— RadioGenoa (@RadioGenoa) ]]>October 18, 2023]]>

Nagyon nagy baj, mert most azonnal sorozni kellene — és már akkor is késő volna —, harcra képezni, meg tervezni, szervezni a helyi területi védelmet, lőgyakorlatokra vinni a tartalékosokat…!