- 0
Az elmúlt napokban két olyan eset is történt, mikor fehér rendőrök négereket lőttek le. Ebből kifolyólag tiltakozási hullám söpört végig az országon, ahogyan mostanában már megszokott. Ezeken a tüntetéseken többnyire négerek és a velük együtt érző libsi jogvédők vesznek részt, követelve a „rasszizmus” és az „elnyomás” azonnali megszüntetését.
Ez a tiltakozás amúgy meglehetősen sajátos eszközökkel szokott végbemenni. A békés tüntetők kifosztanak és felgyújtanak néhány boltot – ezek nyilván elnyomóboltok – és összeverekednek a kivezényelt rendőrökkel; ez bizonyára sokat segít abban, hogy kialakuljon a kölcsönös megértés és szeretet. A végén ki szokták küldeni a Nemzeti Gárdát és a városok utcái megtelnek páncélautókkal és marcona géppisztolyos katonákkal; az integráció nagyobb dicsőségére, nyilván.
Most új színt vittek a tiltakozás palettájára és a vadregényes Dallasban le is lőttek négy rendőrt, néhány másikat pedig megsebesítettek. Ettől azután meglehetősen meghökkent csend lett, szokatlan módon még a fosztogatástól és gyújtogatástól is eltekintettek, és mindenki – akinek van mivel – azon gondolkodik: hogyan tovább?
Még az a libsi sajtó is meghökkent, amely szerint az USA a rendőri brutalitás és a négerek elnyomásának hazája.
Ha őket olvassuk, az utcák teli vannak az ártatlan négerekre vadászó rasszista, fehér rendőrökkel, miközben a háttérben a többségi társdalom éppen elnyom. A rendőrséget és a Ku-Klux-Klant csak az öltözék különbözteti meg. Csakhogy ez sima hazugság. Amerikában, ahol jó eséllyel bárkinél lehet fegyver, a rendőrök ujja – érthetően – viszket a ravaszon. A statisztikák szerint a rendőrök által lelőttek 50%-a fehér volt és „csak” 26%-a volt fekete, a leterített feketék és fehérek nagy többsége fel volt fegyverezve.
Erre persze mondhatják, hogy ez a rasszizmus bizonyítéka, hiszen a négerek csak a népesség 12%-át teszik ki. Igen ám, csak a Bureau of Justice statisztikái azt mutatják, hogy a rablások 62%-át, a gyilkosságok 45%-át, a lövöldözések mintegy 70%-át négerek követik el a vizsgált mintában. Ehhez képest kifejezetten visszafogott eredmény, hogy csak a lelőttek 26%-át teszik ki.
Ezt akár nevezhetjük pozitív diszkriminációnak is.
Ehhez még egy olyan pikáns adat is járul, hogy a néger rendőrök 3,3-szor gyakrabban lövöldöznek, mint fehér társaik; úgy látszik ez afféle népszokás náluk. A statisztika szerint a rendőrgyilkosságok 40%-át feketék követik el és egy rendőrnek 18-szor nagyobb esélye van arra, hogy lelövi egy néger, mint a négernek arra, hogy fegyvertelenül őt lelövik. Amúgy egy négert a legnagyobb eséllyel egy másik néger lövi le. A börtönök lakosságának közel fele is néger.
Tudom, ilyenkor jön az, hogy a gonosz fehér társadalom nem hagy más lehetőséget, belekényszeríti szegény négert, hogy kábítószerrel kereskedjen és lövöldözzön. Ez mondjuk hülyeség és nem is áll meg mindaddig, amíg akár csak egy olyan néger van, aki minden elnyomás ellenére tisztességesen akarja eltartani a családját. Például elnöki fizetésből.
Általános libsi vélekedés, hogy rasszista csak a „többségi” társadalom lehet. Ehhez képest azt látjuk, hogy 2012/2013-ban a feketék 560 600 bűncselekményt követtek el fehérek ellen, míg a fehérek 99 403-at a négerek ellen. Ha – trehány definícióval – azt mondjuk, hogy az a rasszista, aki gyűlöli a más színűeket, akkor feltehető a kérdés: itt ki a rasszista?
A gyűlölködés nem színspecifikus.
Az egymástól elkülönülten élő népcsoportok eltérő, szokásaiknak, vérmérsékletüknek megfelelő társadalmi szokásokat alakítanak ki és ezt természetesnek veszik. A gettó kapuját belülről is be lehet zárni és utána panaszkodni, hogy be vagyunk zárva. Mindezen statisztikák ismeretében csak óvatosan kérdezném – mint sokat látott rasszista – vajon nem érthető némileg, hogy a fehér társadalom némi idegenkedéssel tekint a négerekre?
Az összes jogvédő, kisebbségvédő és mindenvédő, élükön Husszein elnökkel, üvöltésbe tört ki az esemény után. Clintonné szerint mindez a republikánusok miatt történt, továbbá a négerek számára napi tapasztalat a rasszizmus Amerikában. A „Black Lives Matter” mozgalom azonnal tiltakozott, amihez csatlakoztak a szórakoztatóipar agyhalott képviselői, „zenészek”, „előadóművészek” – mint például Beyonce –, akik nagyszerű alkalmat láttak a dologban az ismertségük fokozására és ezáltal némi többletbevétel elérésére.
Zárójel. Sohasem értettem – a művészet mégoly tág meghatározása mentén sem – hogy mitől művészet az mikor egy dundi feka leányzó bugyogóra vetkőzve ugrál a színpadon, miközben a háttérben egy számítógép meghökkentően primitív dallamot játszik és ő erre énekel. A másik ilyen érthetetlen „művészeti” aktus, mikor egy nagy, benga néger dobszóra káromkodik. Bizonyára túl öreg vagyok. Zárójel bezárva.
Ennyit az általánosságokról és most vegyük szemre az utolsó áldozatot, akinek halála miatt az egész ügy kirobbant. A közösség eme kiváló tagját Alton Sterlingnek hívják és mint megtudtuk, lelövése előtt CD-ket árult egy bolt közelében. A bolt tulajdonosa hívta ki a rendőröket, azzal a megjegyzéssel, hogy valószínűleg fegyver van nála.
A kiérkező rendőrök a képen látható roppant bizalomgerjesztő fiatalemberrel találták szembe magukat. Micsoda öröm lehetett számukra. Jól ismerték ugyanis. Bűnlajstroma kilométerhosszú volt, ilyen érdekes cselekedetekkel, mint gyerekek molesztálása, orgazdaság, kábítószer birtoklás, rablás, betörés, illegális fegyverbirtoklás. Ezek után lőtték le. Halálával egy kiváló, hasznos tagját veszítette el a közösség. Nagy kár érte. Milyen jó lenne ha még mindig közöttünk lehetne.
