Addig sem kell a migrációval, a terrorizmussal és a munkanélküliséggel foglalkozniuk.

Mókás ötletet – mit ötletet, határozatot, döntést – jelentett be a francia kultuszminiszter asszony. Ezentúl a francia állam 15 százalékkal több pénzzel támogatja majd azokat a filmeket, amelyek stábjában példamutatóan figyelembe veszik a női-férfi egyenjogúságot. Példamutatóan. Ezt nem én írom, ezt Francoise Nyssen mondta. Példamutatóan. Hogyan? Kinek és miért is kellene példát mutatni?

Francoise Nyssen 67 éves, övé a második legnagyobb francia könyvkiadó, az Actes Sud. Most papíron a férjéé, állami támogatást viszont persze szépen kap a cég. Nehezen lehetne állítani, hogy a miniszter asszony feddhetetlen politikus. Például nehezen tud úgy építkezni, hogy ne trükközne valamivel. Engedélyt például nem szeret kérni, Párizsban és vidéken is volt botránya emiatt, még mindig perlik. Az egyébként megrögzött (milliomos) baloldali és feminista asszony amiatt is botrányba keveredett, hogy egy Steiner-Waldorf iskolát alapított, amit Franciaországban elég sokan egy szektaszerűségnek tartanak. Mindegy, Macront ez nem zavarta, sőt, hiszen kinevezte kultuszminiszternek. Egy biztos, sokkal rosszabb kultuszminiszter nem lehet, mint szocialista elődje, a 39 évesen miniszterré választott Aurélie Filippetti, aki volt, hogy elaludt egy díszbemutatón, a cannes-i filmfesztiválon pedig a későbbi Arany Pálma-díjat nyert Michael Haneke-filmet, a Szerelem című remekművet egyszerűen megunta és otthagyta a vetítést.

Na, de térjünk vissza a mostani miniszter asszonyhoz. Kevés szerinte a nő a filmiparban, nem nőközpontúak a franciak filmek és ezen sürgősen változtatni kell, be kell avatkozni, ennek megfelelően kell osztani a pénzt. Hogy sok vagy kevés nő dolgozik a francia filmekben, ez teljesen értelmetlen kérdés. A filmgyártásban bizonyos szakmákban főleg nők dolgoznak (a sminkesek, fodrászok, öltöztetők nagy többsége nő), az olykor 40 kilós kamerakocsit tologató munkások például férfiak, és nagyon sok az olyan háttérszakma, ahol meg nő is van meg férfi is. Ha az alkotóművészeket nézzük, a rendezők többsége kétségtelenül férfi, de például a forgatókönyvírók vagy a jelmeztervezők között meg nem így van. Ha pedig a filmek tematikáját nézzük, a francia filmek kedvenc témái a – migránsok és más kisebbségek képviselői mellett – éppen a nők.

Könnyen mondhatjuk, hogy kit érdekel, mit csinálnak a franciák saját pénzükkel, ha akarják, ezentúl minden fahrtmester legyen nő, ráadásul ha belegondolunk, egyre rosszabbak a francia filmek, ez az ő gondjuk. (Hogy ne egy levegőbe elejtett mondat legyen: 2015-ben ért el utoljára jelentős nemzetközi sikert francia film, a Dheepan, Arany Pálmát kapott Cannes-ban, de abban az évben az első hat legnézettebb film között nem volt francia. 2016-ban egy rémes vígjáték volt a legnézettebb francia film, viszont a saját kategóriájában szerény 4,5 milliós nézőszámmal, tavaly pedig egy még borzalmasabb vígjáték volt a legnézettebb francia film, szintén relatíve szerény nézettséggel. És ne felejtsük el: iszonyatosan nagy és sok tekintetben zavaros a francia filmipar, évente 200-nál több filmet gyártanak – ezek egy része két hét alatt megbukik és eltűnik a mozikból –, de 2015-ben például 300-nál is több francia filmet forgattak. Nemcsak Franciaországot, de Belgiumot, Svájcot és Kanadát is saját piacuknak tekintik.)

És ha francia film, akkor persze ott van a politikai iránymutatás. És a félelem. Igen, félelem. Amikor Magyarországon járt egy ügyes francia vígjátékrendező, Philippe de Chauveron és az Origo újságírója egy egyébként kitűnő L’Express-tanulmány alapján filmjei jobboldali attitűdjéről kérdezgette, villámgyorsan arról kezdett beszélni, hogy ő apolitikus, ő az emberi butaságot gúnyolja ki maximum, de nem politizál, s a többi. Filmjei sem. Hát persze. Óvatossága érthető volt: a magyarul borzalmas címmel vetített Bazi nagy francia lagzi frenetikus siker volt, 13 millióan látták Franciaországban. Viszont két évvel később, hasonló jellegű filmje, szintén ugyanazzal a komikussal a főszerepben már messze nem volt olyan sikeres, mert a francia kritikusok szabályos háborút folytattak ellene, cigányellenesnek minősítették. És Franciaországban a kritikusi terrornak van eredménye. Én magam beszéltem a film olyan nézőjével (egy francia egyetemi oktatóval), aki magyarázkodni kezdett nekem, miért is nézte meg. Hiszen tudta: szégyellnie kell magát, mert látta az „A bras ouvert!” című vígjátékot. (Az ironikus francia címet úgy lehetne fordítani, hogy Tárt karokkal, elég primitív szójátékkal Romazurira változtatták.)

Vagyis a francia filmesek aztán politikailag korrektek, ha pedig migrációról van szó, akkor meg főleg. Visszatérő téma az illegális bevándorlók dicsőítése, a jó és rossz filmek visszatérő témája, hogy a pozitív hős egy olyan migráns, akit jogilag azonnal ki kellene toloncolni Franciaországból. (Elég utalnom egy Magyarországon is vetített borzalomra, a Samba című hazugságözönre és Omar Sy figurájára.) És most még ennél is „korrektebbé” akarják tenni a francia filmeket – mert a miniszter nyilatkozataiból kiderül, ő magukra a filmekre is gondol, a filmek témájára.

Ha ezt az egészet úgy tekintjük, hogy egy feminista nő miniszterként megvalósítja álmait, akkor kicsit leegyszerűsítjük a problémát. Ez Macron Franciaországa. Van egy elnök, aki – én unom leírni már sokadszorra – népszerűtlenebb elnök, mint bármely más elődje volt. 60 éve mérik, 60 éve nem utáltak ennyire francia elnököt. Macront persze ez nem érdekli. Négy éve még biztosan van, megbuktatni nem lehet, 2022-ig marad. Lehet, hogy kormánya megbukik, akkor majd feláldozza csatlósait, lesz akkor majd új miniszterelnöke, de mellette egy miniszterelnök amúgy is tulajdonképpen csak egy kormányszóvivő. Mindenről ő dönt. Ahogy nyilvánvalóan Macron erről is tudott. És egy ilyen ötlet nem végződhet rosszul. Ha cirkusz van belőle? Addig legalább nem a migrációról, nem a terrorizmusról, nem a munkanélküliségről, nem a szadista testőrparancsnokról (aki, mint magától az elnöktől tudjuk, nem Macron szeretője, sőt, még a nukleáris fegyverek indítókulcsa sincs nála), nem a kormányválságról, nem a gazdasági gondokról beszélnek. Ha pedig ez meg is valósul, direkt jó: a politikai korrektség terjesztése csendre inti a francia társadalmat, akkor is, amikor a legnagyobb problémáról van szó, a migrációról. Ha egy filmrendező nem a legjobb szakemberekkel veszi magát körül, hanem azt számolgatja, hány a nő közöttük, ha egy filmrendező egy interjúban kerüli a politikai hovatartozását abban az esetben, ha nem baloldali, akkor könnyen elképzelhetjük, hogy művében, alkotásában, filmjében milyen óvatosan (milyen pártosan, milyen elfogultan) fogalmaz majd a bevándorlásról.

Ez persze ennek a törvénynek a valódi értelme.

Tovább – úgymond – érzékenyíteni a francia munkaadókat (ne felejtsük el: egy producer és egy filmrendező olykor több ezer embernek ad munkát), és rajtuk keresztül érzékenyíteni a francia embereket (dolgozókat és persze a nézőket). Macron, a kudarcelnök, aki a „minden” elnöke akart lenni (baloldali is, jobboldali is), a valóságban a „semmi” elnöke lett.

Pontosabban azért valaminek csak az elnöke lett. A bevándorlásé.

Gábor László - ]]>www.888.hu]]>