Vajon valóban demokratikus elvárás, hogy a színház- vagy a múzeumigazgatókat pályázat útján nevezzék ki? Miért nem igaz ez ugyanakkor az állami vállalatok vezetőire?

Jelenleg a politikusok által vezetett hivatal felkér egy szakmai bizottságot, amely a pályaművek feldolgozása után javaslatot tesz a intézményvezető személyére, de a politikus dönthet ettől eltérően is. Gondoljanak csak arra, 2010-ben mekkora vihart kavart, hogy Hiller István miniszterként nem a bal- és jobboldali értelmiségiek által támogatott Monok Istvánt nevezte ki a nemzeti könyvtár élére, hanem egy másik pályázót. A politikusok előtt tehát két út áll. Vagy elfogadják a kijelölt utat, és miközben a politikai, a szakmai, de sokszor a gazdasági felelősség is az övék, évekig dolgoznak együtt olyasvalakivel, akit a pályázat és a bizottság szűrője engedett eléjük. Vagy mindenki számára nyilvánvaló módon – ám a látszatra ügyelve – megpróbálják úgy befolyásolni a pályázat kiírását, a javaslattevő bizottság összetételét és annak döntését, hogy olyan intézményvezetőt választhassanak, akivel együtt tudnak – netán szeretnének is – gondolkodni és közös célokat megvalósítani.

Bárki bármit mond, bő két évtizede ez zajlik Magyarországon a kulturális intézményvezetők kiválasztásakor. Annak ellenére, hogy mondjuk az állam tulajdonában lévő gazdasági társaságoknál – amilyen például a MÁV – mindenki elfogadja, hogy a választók által felhatalmazott politikusok olyan szakembereket állítanak a cégek élére, akikkel úgy érzik, képesek együtt dolgozni. És akikért így személyes felelősséget is vállalnak, hiszen egy rossz személyi döntés után nem bújhatnak a pályázat meg a szakmai bizottságok mögé, elhárítva a felelősségüket.

Nem lenne jó végre a kultúra területén is befejezni ezt az álszent gyakorlatot?

Miért sérülne attól a demokrácia, ha a választott vezetők egyértelmű felhatalmazást kapnának az általuk felügyelt intézmények igazgatóinak kiválasztásához? Szó sincs arról, hogy szakmai követelmények, minimumok nélkül lehetne bárkit egy közintézmény élére odaültetni. Viszont ha ezeknek a törvényben rögzített feltételeknek valaki megfelel, okos, koncepciózus, van szakmai tapasztalata és a vezetésnek benne van bizalma, akkor ne kelljen csak azért pályázatot kiírni, hogy azt megnyeressék vele. Nevezhessék ki pályázat nélkül. Ha viszont az intézmény fenntartójának nincs ilyen jelöltje, a döntés előkészítése és megkönnyítése érdekében írhasson ki pályázatot.

Gondoljunk bele, hogy a legjobban működő színházak, múzeumok, könyvtárak vezetésére is időről időre pályázatot kell kiírni, holott a regnáló igazgatóval a fenntartó és a közönség is elégedett, és az illető is szívesen folytatná a megkezdett munkát. Miért kell felesleges procedúrának kitennünk egy ilyen vezetőt, mikor az intézmény tulajdonosának a képviselője eleve tudja, hogy továbbra is a jelenlegi vezetőre számít? Vagy mi lenne akkor, ha valamelyik nemzeti intézményünk élére nemzetközi szakembert szeretnénk meghívni? A jelenlegi pályáztatási rendszerben nem lehetne megoldani azt, amit sokan szívesen támogatnának.

Szó sincs arról, hogy a pályáztatást kinevezés váltaná fel. Tapasztalatból tudom, hogy vannak esetek, amikor egy pályázat segíthet a potenciális jelöltek felkutatásában. Ahogy azt is évtizedek óta pontosan látom, a legtöbb esetben mindenki tudja, ki lesz az igazgató, csak a kinevezése előtt valamiért álszenteskedünk egy sort.

Tudom, most azonnal felteszik a kérdést: a Nemzeti Színház igazgatóválasztása is csupán színjáték volt? Erre jó lelkiismerettel válaszolhatok határozott nemmel. A választási procedúra mindenben megfelelt a vonatkozó törvényi előírásoknak – amelyeket van szerencsém jól ismerni, hiszen az előadó-művészeti törvény módosítását, melyet 2011 tavaszán fogadott el a Parlament, magam kezdeményeztem –, és a két meghatározó jelölt, Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila egyaránt színvonalas pályamunkát nyújtott be. A frissen megválasztott Vidnyánszky ellen azonban rögtön nemtelen lejártó kampány indult egyes sajtóorgánumokban, mely a szabályos pályázati eljárás ellenére politikai kinevezettként próbálja beállítani őt. Vajon van-e értelme ezek után védelmezni azt a pályáztatási rendszert, amely szükségtelenül megköti a döntéshozó kezét, miközben – a jelek szerint – nem biztosít széles körű szakmai legitimációt a kinevezett intézményvezető számára?

Annak is örülök, hogy az elmúlt napok vitáiban sok intézményvezető állt ki a javaslatom mellett. A Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Baán László például a Klubrádióban azt mondta, hogy életszerű a felvetésem. Baán szerint, aki korábban hat évig dolgozott államtitkárként a minisztériumban mind fideszes, mind szocialista kormányzatok idején, ha a miniszternek volt előzetes, erős akarata, akkor annak megfelelően alakult a befutó személye. „Igazán komoly jelöltek akkor adják be a pályázatot, hiszen ők már valamilyen pozícióban vannak, vezetnek esetleg egy másik intézményt vagy valahol más, egyéb vezetői pozícióban vannak, nem szokták megpályázni – még egyszer mondom – komoly jelöltek a siker valós esélye nélkül” – véli Baán László. „Tehát magyarán nem növeli a pályázat a tényleges szélesebb merítést, ezeket mindenütt a világon előtte megkeresik az igazán komoly jelölteket.”

Az ]]>[origo]]]> is foglalkozott a kérdéssel, az általuk „megkérdezett színházigazgatók vagy színházakkal foglalkozó menedzserek egyike sem tartotta jónak a jelenlegi, kötelező pályáztatási rendszert. Köztük vannak olyanok, akiket az ellenzéki, és akiket a kormánypárti táborhoz szoktak sorolni. Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője "álszentnek és cinikusnak", Máté Gábor "áldemokratikus nyalánkságnak", Rátóti Zoltán fölöslegesnek nevezte a rendszert. A Magyar Színházi Társaság élén álló Csizmadia Tibor komédiának tartja, és a Magyar Teátrumi Társaságot vezető és a Nemzeti vezetését Alföldi Róberttől átvevő Vidnyánszky Attila sem tartja jónak.”

Tehát aki ismeri az intézményrendszert és őszinte is, pontosan tudja, hogy magunk mögött kell hagynunk a jelenlegi vezetőválasztási rendszer álszent gyakorlatát.

L.Simon László - ]]>http://lsimon.blog.hu]]>