Mélységesen felháborítanak azok a kommentek – és némely újságcikk is –, amelyek a Kancsendzönga meghódítását követő tragédia után végigfutottak a magyar oldalakon mint a bozóttűz. Elsősorban a néhai Erőss Zsoltot támadják elképesztő rosszindulattal, mintha azt sejtenék a történtek mögött, hogy Kiss Péter miatta halt meg. Igaz, azóta már homlokegyenest ellenkező (főleg szakmai) véleményeket is lehet olvasni.

Gyomorforgató!

Pedig olyan egyszerű lenne örülni a magyar sikereknek, és meggyászolni az elvesztett embereket. De nem tudtuk, nem tudjuk, és tartok tőle, nem is fogjuk tudni soha megtenni ezt, ahogyan a világ összes népe megteszi.

Nem tudom, hogy az aljas kommentek írói tisztában vannak-e azzal, hogy éppen egy ember életművét faragják szét. Az emlékét gyalázzák meg. Hogy ezt tudatosan vagy balga módon teszik-e, azt nehéz felmérni, szinte lehetetlen. Ha tudatosan, akkor az tényleg az emberi viselkedés legalja. Még akkor is, ha szemernyi igazság lehet a mondandójukban. Remélem, hogy inkább valamiféle emberi kicsinyesség, tudatlanság az, ami a kollektív froclizást eredményezi.

Minden hegymászó, akit a napokban a halálzónával kapcsolatban kérdeztek, elmondta, hogy 8000 méter felett már nincs bajtársiasság, mindenki magáért küzd, és a saját életéért felel. Ez már önmagában óriási felelősség. Sok száz embernek nem sikerült megbirkóznia ezzel, és a mindennél jobban szeretett hegyekben haltak meg. Zsolt és Péter jó eséllyel, talán fele-fele kockázattal indult, előbbi műlábbal, utóbbi a bevezető tapasztalat hiányával.

Erőss és Kiss esetét senki sem ismeri a maga minden részletében. Ők, sajnos, már nem tudják elmondani nekünk, hogy mi történt. Részinformációi vannak Carlos Soriának, a spanyolok legendás, 74 éves hegymászójának, aki látta őket, és egy pillanatban beszélgetett velük. De ő is csak összezavarta a képet, mert más elvek szerint támadta éppen a csúcsot, mint Zsolt és Péter. Egy nyolcezres megmászásának rengeteg árnyalata van attól függően, hogy a hegymászók milyen segítséget vesznek igénybe. A legőszintébb, legnehezebb és legkockázatosabb mód oxigénpalack nélkül, serpák nélkül, kihelyezett kötelek igénybevétele nélkül, végig saját erőből. Erőssék nagyjából ezt az utat jár(hat)ták, így teljességgel igazságtalannak tűnik Soria kritikája, miszerint a magyarok nem vették igénybe valamelyik, vagy az összes lehetséges segítséget. Ezzel az egyébként jóindulatú és segítőkész spanyol sokakban ébresztett kétséget Magyarországon. Pontosabb információkkal csak Kollár Lajos, a Kancsendzönga expedíció vezetője segítheti majd a gyászolókat, amikor hazaér.

Nem szerepem megvédeni sem Erőss Zsoltot, sem Kiss Pétert, nem is tudom, elvégre elképzelésem sincsen, hogy ki, mikor, milyen döntéseket hozott. Azt sem tudom kiértékelni, hogy azok a döntések felelőtlenek voltak-e, mint sokan mondják. Utólag persze felelőtlennek tűnnek, mert az életükbe kerültek. Ki veheti a bátorságot és a jogot, különösen feltételezések alapján, hogy megítélje egyikük vagy másikuk bármelyik döntését?

Jellemző, hogy azok, akik kritikával illetik a történteket, többségükben nem hegymászók, de legalábbis nem jártak 8000 méter felett, legfeljebb a Kékesen ha voltak. Csak játsszák az okosat, látszólag keresik az igazságot. Nem tudnak örülni semmilyen magyar sikernek, inkább kikezdik azt. Nem először történik meg.

A „kedves” kommentelőknek inkább a következőkön kellene elgondolkodniuk. Miért van az, hogy a Facebookon az említett Carlos Soria oldalát – igaz, 74 évesen sokkal hosszabb pályafutás áll mögötte, és spanyolul is sokkal többen beszélnek, mint magyarul, de – 228 ezer ember követi, Erőss Zsoltét pedig alig több mint 10 ezer? Most. A tragédia előtt kicsivel 3 ezer fölött volt ez a szám, azóta megháromszorozódott. Miért van az, hogy a tragédiát felvezető, majd bemutató cikkek mindegyikére tízszer annyian kattintottak, mint a Kancsendzönga meghódításának hírére?

Miközben kétségbe vonják Erőss Zsolt és Kiss Péter döntéseit, hallatlan gonoszsággal és rosszindulattal bélyegzik meg Erőss Zsoltot. Remélem, nem sikerül elérniük, hogy az erdélyi születésű, de legnagyobb hegymászó sikereit – nemcsak magyarként, hanem magyar állampolgárként elért, tehát Magyarországnak is szerzett sikereit – elhomályosítsák.

Erőss Zsoltra nem úgy kellene emlékezni, mint a 10 nyolcezrest és sok egyéb csúcsot meghódító magyar hegymászóra – a méltatlan suttogó propaganda eredményeképpen –, akinek folt esett hegymászói becsületén, mert „történt valami ott” a Kancsendzöngán…

Nem!

Erőss Zsoltra úgy illik emlékeznünk, mint az eddig élt legnagyobb magyar hegymászóra. Mert az, és hosszú ideig az is marad. Azzal együtt, hogy élete során biztosan hozott jó és rossz döntéseket. Azzal együtt, hogy a hegymászás mögé helyezte a családját, gyermekeit. Azzal együtt, hogy meghalt. És azzal együtt, hogy vele egy időben, egy csúcs meghódítása után – talán vele együtt – meghalt Kiss Péter is. Gyújtsunk gyertyát értük, és legyünk büszkék rájuk! Megérdemlik.

Nem szabad megengedni, hogy néhány rosszindulatú ember visszataszító hozzászólása leromboljon egy életművet. Szükségünk van sikeres tudósokra, művészekre, mérnökökre, kutatókra, sportolókra. Hogy legyen kire és mire büszkének lennünk. Mert…

…az ünnepeinket meg kell ünnepelnünk,

…a történelmünket meg kell ismernünk,

…az értékeinket meg kell becsülnünk,

…a teljesítményeinket el kell ismernünk,

… és a halottainkat el kell temetnünk.

Senki sem teszi meg helyettünk.

Pósa Árpád  - mno.hu