Ma 2019 szeptember 15. Enikő, Melitta napja van. Holnap Edit napja lesz.
7ffaaa8cc8e120007dd756bee1c854cd.jpg

A valódi liberalizmus

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

Ismét a nagy monarchista gondolkodó egy érvelését kívánjuk bemutatni tisztelt olvasóinknak, ezúttal rezidens politikafilozófusunk, Pető Zoltán, Erik von Kuehnelt-Leddihn (népszerű rövidítésben: EKL) egy ikonikus művének, a Leftism: From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse-nek esett neki.

(Baloldaliság: De Sade-tól és Marxtól Hitlerig és Marcuse-ig)

A téma a szabadelvűség, méghozzá annak klasszikus, EKL szóhasználatában valódi változata, mely úgy véljük igen releváns, különösen a Portálunkat ért liberalizmus-vádak, valamint az azokra adott ]]>egy válaszunkban]]> megfogalmazott dichotómia (klasszikus-modern) fényében.
A részlet a könyv tizenharmadik fejezete, mely kiragadottnak tűnik (tekintve a fejezetekben való előre- és visszautalásokat), ám úgy véljük, hogy önmagában is megállja helyét. Az írás rendszerező, objektív kategóriákat felállítva skatulyázó (ez sokaknak zavaró lehet), ám sok kérdőjelet valóban helyre tesz. Fontos figyelembe venni azt is, hogy a kiadás éve 1974, így egyes, azóta elhunyt személyekről az író még élőként emlékezik meg.

Előhang: v. Uhel Péter Ágoston

Az itt vázolt szemlélet talán sokakban azt az érzést keltheti, hogy egy egyértelmű és kizárólagos atlantista nézőpontból fogalmazódott meg, azonban tudjuk, hogy EKL nem csupán foglalkozott térségünkkel és hazánkkal, hanem élt is itt, és jól ismerte Közép-Európa állapotát. Jelen írásból, ami egyértelműen áttűnik, hogy a célközönség az valóban az angolszász világ, különösen Észak-Amerika, ezért egyes megközelítési módok egy kontinentális, magyar olvasónak fonákul jöhetnek le. Ám a célközönségből és a fogalmazásból tévedés lenne az íróra nézve hirtelen következtetéseket levonni, hiszen – mint azt már Portálunk gyakori olvasói bizonyára tudják – von Kuehnelt-Leddihn egy igen széleslátókörű gondolkodó, aki magyar érdeklődőknek is tud szellemi munícióval szolgálni. A jelen írást mintegy eszmetörténeti-politikaelméleti tisztázásként kívánjuk olvasóink elé tárni, remélve egyúttal, hogy ezek után a liberális (szabadelvű) címkével való felelőtlen dobálózás is a minimumra csökkenhet királyságpárti közösségünk körében.


Fordította: Pető Zoltán

Egy másik súlyos, kifejezésekkel kapcsolatos félreértés Amerika és Európa között a liberalizmus fogalmát illeti. Európában e kifejezés értelme szintén átesett néhány változáson, de a lényegi jelentését mindig megtartották. Manapság az Egyesült Államokban a liberalizmusnak egy, az etimológiai értelemmel és az eredeti jelentésével szemben diametriálisan ellentétes értelmezése alakult ki, és nem csak azzal szemben, mint ahogy azt Európában, hanem mint Latin-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon, a Szovjetunióban, Dél-Ázsiában és Japánban is értik. A kifejezés sehol sem torzult el jobban, mint az Egyesült Államokban, habár egy bizonyos degeneráció éppúgy megindult Nagy-Britanniában is. A liberalizmust prédikálták a whigek a múlt század elejétől, [1] de Palmerston, Asquith, Lloyd George és a fiatalabb Churchill liberalizmusának – ahogy természetesen Acland Hood úrénak is, – mind különböző jelentése van.

Először is vessünk egy pillantást a szó szerinti jelentésére. A gyök a liber („szabad”). A liberalis kifejezés (és a liberalitas) nagylelkűséget jelenti az anyagi és az intellektuális területeken. Az a kifejezés, hogy „szabadan adott” (he gave liberally) azt jelenti, hogy a kérdéses személy bőkezű. Ilyen értelemben a liberalitas arisztokratikus erény. Egy „illiberális” személy kapzsi, szűklátókörű, szűkmarkú, önző. A tizenkilencedik század kezdetéig a liberális szó sem politikai sem gazdasági értelemben nem tűnik fel.

Az V. fejezetben elmagyaráztuk a kifejezés politikai jelentését. Amíg a demokrácia arra a kérdésre válaszol, hogy kinek kell uralkodnia a liberalizmus azt a kérdést veti fel, hogyan kell a kormányzatot megszervezni. A válasz, amelyet a liberalizmus ad nem arra vonatkozik, hogy ki uralkodjon, hanem arra, hogy minden individuumnak, minden polgárnak meg kellene adni a legnagyobb személyes szabadságot, amely még összeegyeztethető a közjóval. Habár a „közjó” kifejezést szándékosan lehet a legszűkebb jelentésében értelmezni, világos hogy a jól értelmezett liberalizmus lényegét tekintve a szabadságért létezik.

Ahogy megvizsgáltuk az első alkalom, amikor ezt a kifejezést politikai értelemben használták 1812-ben történt, és a „tetthely” – nem meglepő módon – Spanyolország volt, egy olyan nemzet körében, amely híres az individualizmusáról, rendkívüli szabadságvágyáról és az erős anarchikus tendenciáiról. A Cadizi Alkotmány támogatóit nevezték los liberales-nek míg az ellenfeleik (int az Apostolicos-szok), a los serviles csúfnevet kapták. Már ebben az igen korai stádiumban is, egy bizonyos fokú félreértés jelentkezett, hiszen a Cadizi Alkotmánynak demokratikus jellegzetességei is voltak, amíg az Apostólicos-ok vonzódtak föderalisztikus elképzelésekhez (helyi közigazgatás/jogok), és a helyzet még inkább kiéleződött, amikor kitörtek a karlista háborúk és a liberálisok II. Izabella királynő körül gyülekeztek, aki lelkes brit önkéntesek támogatását is élvezte.

Néhány évbe tellett mire az elnevezés megjelent Angliában. Southey használta először 1816-ban, és sokatmondó, hogy a spanyol eredetire utalva „a mi liberales-einkről” beszélt. Sir Walter Scott nem sokkal ezután a franciáktól vette át a kifejezést, amikor a liberálisokra libéraux-ként hivatkozott. A korai 1830-as években, mikor Sir Robert Peel reformjai után az új pártok létrejöttek a whigek lettek a liberálisok és a toryk a konzervatívok. A dolgok ilyen alakulása nem volt meglepő. A Whig és a Tory is „arisztokratikus” párt volt (ahogy arra már rámutattunk a VIII. Fejezetben) de a whigek sokkal természetesebb módon voltak arisztokratikusak olyan értelemben, hogy a királyt egyszerűen csak primus inter pares-nek tekintették, amíg a toryk az aulikus nemességet jelenítették meg, nem túl arisztokratikus módon hízelegve az uralkodónak. (Legalábbis a whigek így látták őket.)

Más szóval, minden arisztokrácia körében megtalálható egy bizonyos rejtett republikánus áramlat: egy tipikus arisztokratikus állam mindig egy nyílt vagy rejtett oligarchikus köztársaság. Ez jelent meg egyrészt Velencében és Genovában, másrészt pedig a lengyel nemesi köztársaságban és Nagy-Britanniában 1688 után. A király klasszikus szövetségese nem a nemesség vagy a papság, hanem a polgári osztály. Csak a francia forradalomban látunk ebben radikális és tragikus változást.

A liberalizmus gondolata már jóval 1812 előtt létezett. A tizennyolcadik század folyamán egy közgazdasági iskola volt felemelkedőben (részben Nagy-Britanniában, részben Németalföldön) amely, anélkül hogy erőszakot tennénk a szemantikánkon, preliberálisnak nevezhető,mert még mindig nem használta a liberális kifejezést. A Manchester-iskolára gondolunk itt, amelynek filozófiai (vagy teológiai) gyökerei mélyen a deizmus talajába nyúltak. Isten, a nagy építőmester szinte teljesen tökéletes világot alkotott. Minden rossz csak az emberi beavatkozásból eredeztethető, amely megzavarja az Isteni tervet. Ez könnyen megtörténhet: hiszen a deizmus Istene visszavonult a teremtéséből, sem a papi tudomány, sem fehér mágia, sem imádság vagy másféle varázsige nem bírja őt cselekvésre többé. Az ember feladata hogy a saját üdvösségén munkálkodjék, értsd: földi boldogságán, azáltal hogy a lehető legkevésbé avatkozik bele (de legjobb esetben egyáltalán nem) egy előre elrendelt harmóniában létező univerzum folyásába, amely az isteni törvényeke nyugszik. Ha az állam és a társadalom soha nem avatkozik bele a gazdaságba, ezek maguktól virágoznak, míg minden mesterséges korlátozás, szabály és reguláció – mit például a céhek, munkatörvények, tarifák, valuta-reformok stb. - a prosperitás végét jelentik.

Ahogyan Alexander Rüstow [2] kimutatta, igazi teológiai háttér húzódik Adam Smith és az egész Manchester-iskola gondolatisága mögött, egy „teológia” amelyet részben a kálvinizmus logikus folytatásának is tarthatunk, úgy, mint annak dialektikus ellentmondás által történő meghaladása.

Más szavakkal a manchesterizmus és a laissez-faire ideológiájában megtaláljuk Kálvin János és a reneszánsz szintézisét. Természetesen egy jó adag gyakorlati bölcsesség és common sense is található benne. Azzal hogy az emberi egotizmusra és az ambícióra támaszkodott, a gazdasági liberalizmus különböző iskolái sokkal jobban voltak képesek elosztani a javakat az ál-monasztikus kollektivizmussal vagy az etatizmussal szemben.

Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy a „manchesterizmus” egy valóban „nagypolgári” ideológia volt, amely összefüggött, holott nem volt teljesen volt azonos a whiggizmussal. A liberalizmus második szakaszát (amely már valóban a liberális címkét viseli) korai liberalizmusnak fogjuk nevezni. Habár nem teljes mértékben érintetlen a deizmustól, a vezető gondolkozók nagy részének határozott vallási elköteleződése volt, vagy legalábbis erősen vonzódtak a keresztény tanításhoz. Ez a korai liberalizmus 1850-es években tetőzött, habár bizonyos előfutárai már aktívak voltak az 1820-as és 1830-as években is, és néhány képviselője 1900 körül halt meg. Engedjék meg, hogy néhányukat megnevezzük kronologikus sorrendben: Royer-Collard, Alexis de Tocqueville, Montalembert, Gladstone, Jacob Burckhardt, Lord Acton.

A felük – és ez épp eleget mond – arisztokrata volt, a többiek ahhoz az osztályhoz tartoztak, amelyet általában patríciusságnak szokás nevezni. Camillo Cavour gróf nem egy szisztematikus gondolkodó, hanem egy államférfi, aki ezt az iskolát képviselte. Nem lenne szabad kihagyni Achille Léonce Victor Charles de Broglie herceg nevét sem. [3] Más szavakkal, szociológiai szempontból felsőbb osztálybeli emberekkel állunk szemben, akiknek egyike sem volt vallásellenes irányultságú. (Jacob Burckhardtot agnosztikusnak szokás tartani, de idősebb korában felettébb baráti érzésekkel viseltetett a Katolikus Egyház iránt.) Volt a korai liberalizmusnak előfutára? Egyvalaki, aki legtöbbjüket inspirálta? Az ember elkerülhetetlenül Edmund Burke-re gondolna itt, de ő nem preliberális hanem sokkal inkább egy korai konzervatív, aki de Tocqueville-ra éppúgy hatott, mint Metternichre.

Sokan ezek közül a korai liberálisok közül nem csak szabadságszeretők voltak amellett, hogy keresztények, hanem politikai inspirációikat direkt módon a Szentírásból vagy a teológiából merítették. Ahogy már láttuk, „vallási antropológiájuk,” az emberképük volt az, amely arra indította vagy arra kötelezte őket, hogy a liberalizmus útján járjanak. Az embernek halhatatlan lelke van, az embernek személyisége van, az ember nem a természet vak erőinek véletlen balesete, az embernek szabadságra van szüksége, mert Isten nem csak azt várja tőle, hogy a személyiségét a jó irányba fejlessze, hanem hogy erkölcsös életet is éljen, szabadon (de jól!), választva a jó és a rossz között.

Az eddig elmondottak alapján világos, hogy a korai liberalizmus vallásos aspektusa leginkább a katolikusok, a keleti ortodoxok illetve a reformált hiteknek azon követői között fejlődött ki, akiket sokkal inkább „erasmusiak” és zwingliánusok voltak mintsem kálvinisták vagy lutheránusok. A fenti nevek között egyetlen egyet sem találunk, amelyik támogatta volna azt, amit nagyjából „protestáns ortodoxiának” lehetne hívni. Kálvin és Luther biztosan nem voltak liberálisok a dekadens amerikai értelemben, de nem voltak „libertáriusok” sem. A „libertarizmus” vagyis az igazi liberalizmus a reformált hitekbe csak a tizennyolcadik század folyamán szűrődött be a felvilágosodás és a racionalizmus hatásaként, mivel mindkettő a reneszánsz késői leszármazottja, vagyis idegen a reformáció szellemétől. Az utca embere, biztosak lehetünk abban, hogy sokkal többször hozza kapcsolatba a felvilágosodást, a racionalizmust és az individualizmust a „protestáns” nézőponttal, hacsak nem a reformált vallásokkal. Semmit sem tud arról a száznyolcvan fokos fordulatról, amelyet a reformált hitek vettek kétszáz évvel ezelőtt, és arról sem vesz igazán tudomást, hogy a reformált teológusok jelentős számban tértek vissza a tizenhatodik századi ortodoxiához, mindezt egy relatíve kortárs folyamat eredményeképp, amelynek eddig még nem volt ideje (vagy esélye) kihatni a tömegek hitére.

De ameddig a liberalizmus jelentős támogatást kapott a katolikus gondolkodóktól, a támogatói biztosan nagyobb számban voltak megtalálhatók a reformált nép közt. A katolikus világban a korai liberális pártok kicsik voltak és a tagság nagyrészt az elit köréből került ki. A gazdasági gondolkodás és a gazdasági megfontolások elég kis szerepet játszottak a korai liberalizmusban, amely a hangsúlyt az emberi erőfeszítésekre helyezte. A helyzet másképp állt Európa evangélikus területein, ahol a kereskedelem és az ipar sokkal megtisztelőbb helyet foglalt el, mint az Orbis Catholicus esetében, és ahol a nagyon is gazdasági érdekeltségű preliberalizmus gondolatai és elképzelései még a mai napig élők. Ezen a ponton fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az üzletember presztízsének hiánya a katolikus világban részben annak tudható be, hogy a kereskedő annak az egyetlen foglalkozásnak a képviselője, amellyel szemben Urunk fizikai bántalmazást alkalmazott. (Micsoda csodálatos téma a múlt nagy festői számára!) Aquinói Szent Tamás kereskedőről vallott nézetei őszintén ellenségesek [4] és a modern kapitalizmusnak, amely Észak-Itáliában kezdődött a tizenötödik században, nagyon sok technikai és pszichológiai gátat kellett leküzdenie. (A kettős könyvelést Luca Pacioli di Borgo testvér találta fel a tizenötödik században, egy ferences, azonban a kálvinizmus szárba szökkenésével az üzleti élet központja gyorsan áttevődött északra.) Nem meglepő, hogy a tizenkilenc és huszadik századi katolikus megújulásnak mennyi keményen antikapitalista oldala volt. Mindazonáltal érdemes megfigyelni, hogy a korai liberálisok milyen kevés alkalommal foglalkoztak gazdasággal, amíg a liberálisok következő generációja, a régi liberálisok, (paleoliberálisok, hogy egy Heddy Neumester asszony által alkotott kifejezést használjuk) [5] épp olyan intenzitással kezdtek foglalkozni gazdasági problémákkal, mint a preliberálisok. A korai liberalizmust leginkább egyfajta korlátozott pragmatizmussal tudnánk meghatározni. Sokkal inkább intuitívak voltak, mint tudományosak. Montalambert gondolkodása nagyrészt keresztény előfeltevéseken nyugodott. De Tocqueville, akit mélységesen megérintett Madame Swetchine, aki Lacordaire nagy lelki társa is volt, [6] éveinek előrehaladtával politikai és társadalmi álláspontját egyre inkább visszatérőben lévő keresztény hitéhez igazította. Jacob Burckhardtot mélyen meghatározta a keresztény etika: valóban megindítja az embert, ha lát egy agnosztikust, aki ünnepélyesen a cölibátust választja fiatalkorában, hogy magát teljes egészében a tudásnak, a kutatásnak, a bölcsességnek és az igazságnak tudja szentelni. A korai liberálisok a szabadságot valami olyasminek tartották, amelyet azért kell megvédeni, mert az embernek szüksége van rá, mert egy morális és nem egy gyakorlati rend posztulátuma, mert – ahogy sokan hangsúlyozták – „Krisztus felszabadított minket a szabadságra.” Egy korai liberális hitét nem igazán rázta volna meg, ha valaki bebizonyította volna neki hogy a szabadág nem praktikus vagy drága, vagy kevésbé képes elérni azt a magasabb életszínvonalat, amelyet a rabszolgaság bizonyos hatásos formái segítségével lehet.

Pontosan azért, mert a korai liberálisok „idealisták” voltak a szó korlátozott értelmében, mert a hátterük arisztokratikus vagy patríciusi volt, és mert magasrendű intellektussal rendelkeztek, kivétel nélkül a klasszikusokon nevelkedve, és mivel szabadságigényüket vallásos és filozófiai alapelvekre támasztották, nem voltak a demokrácia barátai. Valójában sokukat egyenesen antidemokratának hívhatnánk. Ezt azonban gyakran nem igazán veszik észre azok, akik az eszmetörténet iránt érdeklődnek. Acton válaszát, amelyet egy levélben adott Creighton püspöknek 1887-ben, „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút módon ront meg” gyakran idézik jószándékú demokraták, akik gyakran elfelejtik (vagy nem tudnak róla), hogy Acton, aki maga is meglehetősen antidemokrata volt, ezt a formulát szemrebbenés nélkül alkalmazta volna a parlamentek vagy népi többséggel szemben is. Az az egyszerű tény, hogy de Tocqeville alapvető művében, a Demokrácia Amerikában címűben, megjósolja a demokrácia világméretű elterjedését, nagyon sok amerikai szemében apologétává teszi őt. Ezzel szemben de Tocqueville túl okos volt ahhoz, hogy azt higgye, a demokrácia közelgő fellendülésével a politika története és annak örökké változó formái véget érnének. Tudatában volt annak, ebben biztosak lehetünk, hogy a világ tovább tart majd, mint a demokratikus kor, amelyet egyáltalán nem kedvelt. De olyan tárgyilagos módon írt, hogy az embernek olvasnia kell a sorok között.

A férfi, akit undorított az 1830-as júliusi forradalom, elhagyta Franciaországot az Egyesült Államokért, de az első Demokrata kormányzat alatt nem volt demokrata. De legyünk elnézőek, néhányan még a legintelligensebb olvasói közül sem egészen biztosak abban hol is állt ő valójában. Amikor valaki megkérte, hogy beszéljen egyértelműen az álláspontjáról ezt a választ adta:

„Van intellektuális hajlandóságom a demokratikus intézmények iránt, de ösztönösen arisztokrata vagyok, ami alatt azt értem, hogy lenézem és félem a tömeget. Szenvedélyesen szeretem a szabadságot, a törvényességet, a jogok tiszteletét, de nem a demokráciát…a szabadság a legnagyobb szenvedélyem. Ez az igazság.” [7]

Ez nem az az Alexis de Tocqueville akit az átlag amerikai ismer. [8] És nem gondolja, ebben biztosak lehetünk, az átlagos svájci polgár sem, amikor egy bélyegre pillant amelyen Jacob Burckhardt képe található, hogy ez a nagy ember mennyire megvetette a demokráciát – éppen úgy, mint ahogyan Burckhardt liberális barátja, J. J. Bachofen, akit szintén megtisztel a svájci posta.

A kimagasló ember, akinek van bizonyos büszkesége a tapasztalatai vagy a tudása révén, nem valószínű, hogy a demokrácia csodálója lesz, amely visszautasítja a különbségtevést a tudás különböző fokozatai között (ahogy arra Bergyajev rámutatott) [9] és alapjait a kvantitásra és a biológiai korra helyezi mintsem a minőségre. Egy ilyen rendszerben a szavazatokat számolják, és nem mérik, ahogy Arisztotelész helyesen kimutatta, több mint kétezer évvel ezelőtt. Igazság szerint nehéz lenne Európában találni egyetlen olyan igazán kiemelkedő gondolkozót, aki hitt vagy hisz a demokráciában. Ami azt illeti csak Bergson és Maritain jut eszembe, és Maritain csak a korai negyvenes éveiben csatlakozott egy demokratikus csoporthoz. Ez előtt viszont igencsak közel állt az Action Française-hez. [10] Bergsont csak azért említjük, mert filozófiai műveinek egyikében egy olyan passzust találunk, amelyben demokratikus meggyőződéseinek ad hangot. Habár ő szigorúan filozófus volt és semmi esetre sem politikatudós. Természetesen egy igen hosszú sort lehetne felállítani a legtehetségesebb írókból, akik ragaszkodtak a demokráciához. Thomas Mann, akinek a Szovjetunióhoz is voltak barátságos szavai, e magatartás alapesete. [12]

Ám az írók elsősorban a nagyközönség számára írnak; elsősorban művészek és nem szisztematikus gondolkodók.

A korai liberálisoknál az egyenlőség és a többségi uralom demokratikus posztulátumaival szembeni ellenérzéseknek más fontos gyökerei is vannak. Tudtak a liberális és az egalitárius elv összeegyeztethetetlenségéről, és nagyon világosan látták, hogy a tömegek választójoga elkerülhetetlenül vezet olyan politikai mozgalmak felemelkedéséhez, amelyek kihasználják a sokaság irigységét, rájöttek arra is, hogy egy „átpolitizált” nemzet már önmagában totalitárius – ez egy olyan kifejezés, amelyet nem ismertek vagy használtak, viszont világosan kiérezhető de Tocqueville új zsarnokságról alkotott látomásában. [13] Az is világos volt a korai liberálisok számára, hogy a demokrácia az igazság keresését az értelem fényénél le fogja cserélni az egyszerű szeszélyre, az emóciókra, a sokaság puszta vágyaira, amely a számokban fejeződik ki.

Burckhardt beszél azokról a veszélyekről, amelyek olyan politikai döntésekből származnak, amelyek egyszerűn a Garungen der Völker-en, „a felheccelt embereken” alapulnak. Royer-Collard nem kevésbé, mint Montalambert, hangsúlyozta a fényeket, les lumières-t, az igazság keresésének feladatát, amely magától értetődően nem a sokak, hanem a kevesek feladata. A sokaság sem a képzettséggel, sem az idővel, sem a pénzzel nem rendelkezik ahhoz, hogy megszerezze és feldolgozza azokat az információkat, amelyek a megfelelő döntés meghozatalához szükségesek. (Mondanunk sem kell, hogy a morális kvalifikációk szintén szükségesek ahhoz, hogy olyan döntéseket hozzunk, amelyek azonnali áldozatokat követelnek egy jobb jövő érdekében. „Vért, izzadságot és könnyeket” csak sarokba szorított embereknek szoktak ígérni.) Nem minden korai liberális volt mindig biztonságban a demokrácia kísértéseitől, amely mint kimutattuk paradicsomi karakterrel rendelkezik, és megvan benne egy „tiszta, de hamis eszme” vonzereje. Az embernek elég csak arra gondolnia, hogy még Acton is egy időre a demokrácia felé fordult és arra, hogy Constant de Rebecque, ez a briliáns esszéista gyenge pillanataiban szintén együttműködött Napóleonnal a száz nap alatt. Eddig még senki sem írt jobb és gúnyosabb elemzést a demokratikus francia forradalomról és a bonapartista diktatúráról, mint a korai liberális Benjamin Constant, száműzetése alatt. Ilyen dolgok sajnos néha megtörténnek.

Ám míg a korai liberálisok biztosan nem voltak demokraták, vagy egyenesen antidemokratáknak is nevezhetőek, örököseik a régi liberálisok általában egy olyan filozófiai és ideológiai nézőpontot tettek magukévá, amelyben a demokráciát sokkal pozitívabb színben kezdték feltűntetni. Ennek az állapotnak az előidézője az volt, hogy a régi liberálisok erősen „agnosztikus” irányba hajlottak. Az igazi liberálisok mindig szabadságot akartak. De pontosan a szabadságnak ez a keresése az, amely bizonyos elmékben elültette azt a nézetet, amely szerint minden szilárd meggyőződés, minden erős állítás automatikusan intoleranciához vezet. Ahogyan azt már a IV. fejezetben kimutattuk egy igazán meggyőződéses ember intoleranciájának (és „illiberalitásának”) lehetősége létezik; ez egy akadály, egy kísértés, amin felül kell kerekednie. Azok azonban, akik nem hisznek az abszolút igazságban, vagy abban, hogy az ember képes megismerni az igazságot nem toleránsak, hanem semlegesek. A semlegességnek és a toleranciának ez az összezavarása aligha zavarta a régi liberálisokat, akik úgy gondolták „biztonságosan játszhatnak”, ha alapvetően egy agnosztikus hozzáállást szorgalmaznak (hogy a kifejezést a teológiainál jóval szélesebb értelemben használjuk), és egy valódi intellektuális és politikai keresztes hadjáratot indítottak mindenki ellen, aki hitt az abszolútumokban. Leírták őket, mint „dogmatikusokat”. Egy ilyen hozzáállás, ahogyan arra számítani lehetett, túl gyakran hozta összeütközésbe a korai liberálisokat a kereszténységgel, különösen a keresztény ortodoxiával, minden felekezetet tekintve.

Kifejezetten ez az „agnoszticizmus” volt az, amely arra késztette a régi liberálisokat, hogy fegyvertársak vagy egyenesen szövetségesek legyenek a demokráciával. A demokrácia – mint demokratizmus – egy ideológia, amelyet egyszerűen úgy is lehet jellemezni, mint egy rendszert, egy egyszerű folyamatot, amely „kitermeli” értsd: kiválasztja a kormányzatot. A demokratikus alkotmány egy olyan keretet hoz létre, amelybe a képet a választási folyamat által lehet belehelyezni. Nos, a mintaszerű demokratikus doktrína szerint – kevés másféle van – minden teljes jogú állampolgárnak joga van nemcsak szavazni, hanem pártot alapítani vagy helyi jelölteket állítani. A demokratikus alkotmány őreinek semleges pozíciót kell elfoglalniuk minden jelölt, minden párt, minden képviselt gondolattal szemben. Az egyik ember épp olyan jó mint a másik, minden ember és minden vélemény jogosult arra, hogy részt vegyen a versenyben, és aki számszerűen nyer, azé a fődíj. A demokráciának, mint absztrakt alapelvnek ragaszkodnia kell a „fair play”-hez, senkit nem szabad előnyben részesítenie, és helyet kell adnia olyan pártoknak is amelyeknek céljai közt szerepel a demokratikus rend megszüntetése.

Ha 51 százalék, vagy inkább az emberek kétharmada valamilyen antidemokratikus pártot szavaz a hatalomba, az a demokrácia végét jelenti. Más szavakkal, a demokrácia demokratikusan képes öngyilkosságot elkövetni.

Ez a bizonytalanság, ez a dilemma a világ sok helyén feltűnik. Az olasz jog demokratikus jogokat ad a kommunistáknak, viszont a fasisztáknak nem. (Az MSI nem pontosan a régi fasiszta párt örököse.) Argentínában az igazi perónisták szintén nem indulhatnak a hivatalokért. (Éppenséggel úgy nyertek, hogy szabad választásokon megszerezték a szavazatok jó egyharmadát.) Röviden szólva a demokrácia gyakran nem demokratikus módon tesz különbséget saját ideológiájának támogatói és ellenségei között – ezáltal a demokrácia totalitárius oldala, talán tragikusan és elkerülhetetlenül nyilvánvalóvá válik.

Egy ideális demokrácia nem diszkriminál. Az erőszakos tiltakozástól félve, amely kettészakítja az állam és társadalom szövetét, nem csupán semleges próbál maradni, hanem tudatosan-tudatlanul egyfajta „agnosztikus” hozzáállást tekint a demokratikus folyamat természetes kenőanyagának. Pontosan itt találjuk meg az aranyhidat a demokrácia és a régi liberalizmus között. Egy demokráciában az emberek pártok iránti elköteleződésének gyengének kellene lennie, a nézeteiknek nem túl biztosnak, a lojalitásuknak pedig felületesnek. Egy boldog, liberális karakterű demokráciának, amelyben a szabadság is megmarad a változáson, és nem az állandóságon kell nyugodnia. Az állampolgároknak változtatniuk kell a szavazataikat és az egyéneket, akikre szavaznak, a pártoknak, a pártok vezetőinek mindig kész kell lenniük a kompromisszumra a fele-fele megállapodásokra, melyek a parlamentarizmus éltető erejét adják. (Nem szabadna eltekinteni a koalíciós kabinetektől sem, amelyek a kontinensen – szemben az angol-amerikai világgal – a szabályt és nem a kivételt jelentik.)

A demokráciában és a régi liberalizmusban van még valami közös. Osztják az ember optimista, rousseau-i szemléletét. Az ember alapvetően jó és bölcs; engedjék csak, hogy a kívánságai, a vágyai és az intuíciói szerint cselekedjék és minden jó lesz. A jó emberek fognak érvényesülni, szinte automatikusan. A demokráciának ez a hozzáállása messze esik Kálvintól és az érv, amelybe történelmi gyökerei valójában nyúlnak a kálvinista zsinatoknak (a dordrechti zsinat egy nyilvánvaló kivétel) erősen megkérdőjelezhető. Természetesen a „jóság” kritériuma magával hozza az ítélőképesség értékét. Az igazi agnosztikus sokkal inkább ezt mondaná: „Az ember olyan amilyen, te azt szeretnéd, hogy így, én meg azt, hogy úgy cselekedjen, és itt tartunk.” Ehhez hasonló lehetne a véleménye a demokrácia nagyapjának, de Sade márkinak. De mindegy is, hogyan fejezi ki: a demokrácia és a régi liberalizmus egy alapvetően át nem gondolt „igent” mond az emberre, azonban nem minden egyénre. Így, mondanunk sem kell, a régi liberalizmus azt bizonyítja, hogy gyökerei inkább a preliberalizmusba, mint a korai liberalizmusa nyúlnak. A „beavatkozástól” való félelem nagyon erős az igazi liberalizmus első és harmadik szakaszában. Itt újfent Adam Smith és a Manchester-iskola deista és halványan panteista hozzáállása jelenik meg. A demokrácia, mint ideológia fenntartja, hogy ha valaki érett megfontolással és „szabad” módon szavazott, a relatív legjobb megoldás jöhet létre és az események legjobb kimenetele biztosítva van.

„Egymillió szem többet lát mint kettő!”

Ez azonban, szerintünk biztosan nem igazolható a tényekkel. Az ilyen hit a demokraták fétise, egy mágikus formula, amely ahogy a történelem tanítja, néha működik néha viszont nem. Oly okok miatt, melyeket máshol fogunk részletezni ez az egész az idő haladtával egyre kevésbé fog működni, végül, de nem utolsósorban pontosan azért, mert „információs robbanás” inkább zavart és fejvesztettséget hozott mintsem felvilágosodást és egyensúlyt. Ismerni a tényeket nem ugyanazt jelenti, mint megfontolni a jelentőségüket.

A demokratikus optimizmus az emberrel, a természetével és az egész univerzummal kapcsolatban áthatotta a régi liberálisokat is akik, ebben viszont biztosak lehetünk, nem úgy mint bizonyos demokraták, mindig ragaszkodtak hozzá hogy az embereket először oktatni kell. (Óvatosan „bizonyos demokratákat” mondunk, mert úgy tűnik, sok olyan ember van aki lelkesedne azért is ha választásokat tartanának az afrikai dzsungelekben ahol az írástudatlanságot állatszimbólumokkal lehetne helyettesíteni. A tudás és az érettség nem demokratikus princípiumok! A demokraták nagy többsége azonban, még mindig abban hisz, hogy az írástudás a szavazati jog elengedhetetlen előfeltétele – az új amerikai „szavazáshoz való jogok” törvénye ellenére!- és a szabad sajtó és szellemes rádióbemondók ismerik ezt a trükköt.)

A tanulás hangsúlyozásának intellektuális és morális értelemben kifejezetten elitisztikus karaktere van. Csakúgy, mint a prelibrálisok, a régi liberálisok is azt gondolták, hogy az összes felvilágosult önérdek összege egy titokzatos harmóniában boldogságot termel és bőséges életet, amely kifejezetten a gazdaság területén bőséghez és a legjobb túléléséhez vezet. Ezek a példák vonzerejükkel és ragyogásukkal fel fogják emelni az átlag színvonalát. Féligazság, mondhatnánk, egy optimista túlzás. De a régi liberálisok összehasonlíthatatlanul kevesebb tragédiát okoztak, mint a baloldali gnosztikusok (ahogyan Eric Voegelin használja a kifejezést) ellenkező előjelű hibái és a vörös „szerzetesek” akiket már az előbbiekben említettünk.

Ahogyan valaki könnyen mondhatná, van egy pszichológiai kapcsolódási pont a szociáldarwinizmus között (amelyet a régi liberálisok magukévá tettek és a korai liberálisok erőteljesen elvetettek) [14] és a demokratikus optimizmus között, amely nem pontosan a legjobb túlélésében hanem a bölcsesség és a többségi akarat azonosságában hisz. (Ennek az előfutárát fellelhetjük abban a keresztény közmondásban miszerint: securus iudicat orbis terrarum: a nagyok ítélete megkérdőjelezhetetlen széles e világon.) Nem kell, hogy meglepjen minket, ennek a régi liberális szociáldarwinizmusnak nemcsak hogy manchesteri gyökere van, hanem egy későbbi korban a nácik kezébe is átjátszódott. [15] A teljes manchesteri kalkuláció, ennek ellenére, mindig a mammutizmus és kolosszializmus veszélyét hordozta, a kartellek, trösztök és monopóliumok formájában, amelyek nem azért rosszak, mert nagyok és eljelentéktelenítik az egyént, hanem mert fenyegetik a szabad gazdaság legfontosabb aspektusát értsd: az összehasonlítást. A vásárló szabad választása nélkül hogy ezt vagy azt a terméket vegye meg, a vállalkozások összemérhetősége nélkül, amelyek azzal próbálkoznak, hogy a lehető legjobbat és a legolcsóbbat állítsák elő, nincs szabad gazdaság. Igaz, hogy az a rossz, amelyet a magánmonopólium rejt magában néha csak a szocializmus állami monopóliumához mérhető. Azt mondjuk „néha,” mivel az államilag irányított gazdaság, éppúgy, mint a részben lojálisok ismételt díjazása, amely kulcsfontosságú a gazdasági vezetők kiválasztása szempontjából, elkerülhetetlenül vezet a korrupcióhoz és rossz hatékonysághoz – és ezek valóban a legnagyobb bajok. Így a magánvállalati monopóliumok, habár nélkülözik a saját ösztönzést az összemérésre még mindig jobb szolgáltatásokat fognak nyújtani, és jobban lesznek irányítva, nagyobb erőfeszítéseket tesznek majd, mint az állami tulajdonú társaik. Van erre egy példa az Egyesült Államokból, ahol a Bell Telefon Rendszernek virtuális monopóliuma van, de még mindig sokkal magasabb szintű szolgáltatást nyújt, mint az Egyesült Államok Postája, mely keményen politikai karakterű, s a postamesteri állás a konjunktúralovagok egyik álomfoglalkozása.

A régi liberalizmusnak Európában van egy olyan iránya is, amely különböző szövetségeket kötött és kombinációkat hozott létre. Egyrészt szélsőséges liberalizmust produkál gazdasági területen, de másrészt viszont összefonódik a nacionalizmussal, amelynek Európában etnikai konnotációi vannak. Bismarck fő támogatóit a nemzeti liberálisoktól szerezte és nem a porosz konzervatívoktól, akik egyszerűen porosz patrióták voltak és nem nacionalisták pán-germán értelemben. Az etnikus nacionalizmus mindig antikatolikus, antipápista – kivéve az ír és a lengyel nacionalizmust – és mindenekelőtt ez az ellenségeskedés játszotta azt a régi liberálisok kezébe. Mivel mindent gyűlöltek amit „dogmatizmusnak” neveztek, ahogy azt már fentebb kimutattuk szemben álltak a vallási ortodoxiával, és mindenek felett Rómával. Bismarck Kulturkampfja, szinte egyenlő mértékben meggyőzte a nacionalistákat, a régi liberálisokat és a nemzeti liberálisokat. (Nem örvendeztek azonban a porosz konzervatívok, holott elkötelezett lutheránusok voltak. [16]) Természetesen a korai liberalizmus arisztokratikus karakterét nem örökölték a régi liberálisok, akik a felsőbb és a középpolgárság csoportjából toborozták híveiket, pontosan a társadalom azon rétegeiből, amelynek antiklerikális és nacionalista vonzalmai voltak. Néhány országban – itt elsősorban a latin nemzetekre gondolunk – a régi liberalizmus szorosan kötődött a szabadkőművességhez, amelynek ezekben az országokban egészen más karaktere volt, mint az angolul beszélő világban. Volt, és maradt is egy valódi antagonizmus a Párizsi Nagyoriens és összes filiáléja, valamit a két nagyobb brit rítus között. Azáltal hogy megkötötte e szövetségeket és kapcsolódásokat, nem meglepő hogy a régi liberalizmus illiberálissá vált. Ha valaki ünnepélyesen kinyilatkoztatja, hogy minden erőteljes kiállás, minden szilárd meggyőződés, minden ortodoxia, minden abszolút gondolat rossz, az ember ellenségessé válik minden iránt, amely „abszolutista”elvet mutat (vallási, politikai, filozófiai vagy másféle) és ha megvan rá a lehetősége módszeresen és kegyetlenül üldözni fogja. Mivel a régi liberálisoknak a tizenkilencedik század második felétől és szintén gyakran a huszadik században, köszönhetően a vagyoni alapú szavazati jognak, nagy hatalmuk volt a parlamentben vissza is élhettek vele. Intellektuális vonzalmaiknak köszönhetően szinte monopóliumuk volt az egyetemeken és vaskézzel irányították a sajtót, a színházat és az egész intellektuális életet. Így fájdalmasan ki tudták közösíteni konzervatív és keresztény ellenfeleiket. A Szent Amerikai Illiberális Inkvizíciónak, ahogy láttuk megvolt az előfutára.

A régi liberálisoknak volt néhány támogatójuk a munkásosztályban, valamint az arisztokrácia és elég gyakran még a királyi családok között is. Ezért valójában ritkán voltak antimonarchisták. Hajlottak a demokrácia felé, ahogy azt már fentebb vázoltuk, de nem akarták azt mindenre kiterjedően, és gyakran csak a vegyes kormányzat egy hasznos elemének tartották. A spanyol arisztokrácia nagyrészt liberális volt. [17] Csakúgy, mint az olasz, a portugál, a bajor, [18] a magyar, és a skót nemesség jelentős része. Ferenc József közismerten szimpatizált a liberálisokkal, éppúgy, mint a fia, a balsorsú Rudolf koronaherceg. Bátyja, a tragikus életű mexikói Miksa császár, szemben az általános amerikai és európai véleményekkel, még elkötelezettebb liberális volt. Olaszország, Spanyolország és Portugália uralkodói házai nagyrészt liberálisak voltak. [19] A „privilégiumokat” nem értékelték le a régi liberálisok, ha ezeket „a megfelelő emberek” birtokolták. Bármit is lehetne felhozni a régi liberálisok ellen – és sok mindent lehetne – azt nem mondhatjuk, hogy a baloldal pártján lettek volna.

Lényegében a régi liberálisok voltak felelősek a saját századforduló körüli hanyatlásukért. Ausztriában az egy ember-egy szavazat elvének bevezetése 1907-ben súlyos csapást jelentett számukra. Antiklerikalizmusuk egy jól szervezett katolikus ellenálláshoz vezetett, amely meglepte és rémülettel töltötte el a régi liberális vezetőréteget. Magától értetődik, hogy az Egyház nem igazán szeretett volna leereszkedni a politikai küzdőtérre és megmérkőzni a különböző világi ideológiákkal.

A (nem hivatalosan katolikus) Centrum Párt volt az, amely legyőzte Bismarckot és hibáinak beismerésére kényszerítette. Ezeknek a katolikus pártok elvégre széles társadalmi rétegek támogatását tudhatták maguk mögött – parasztok, kézművesek, boltosok, hivatalnokok, entellektüelek, és a nemesség támogatását. (Az evangélikusok nem tudtak egy ehhez hasonló pártot alapítani, mert doktrinálisan már túlságosan szorosan hozzákötötték magukat a régi liberalizmushoz és/vagy a nacionalizmushoz.) Minden gond, amelyet a régi liberálisok okoztak a házasságban és a közoktatásban, minden törvény, amelyet beiktattak, amelyik idegen volt a Katolikus Egyház szellemétől, (kötelező polgári házasság, példának okáért) most bumerángként visszaütött rájuk.

Egy bumeráng azonban a másik oldalról is érkezett: a szocialista pártok felemelkedésével, amelyek részben profitáltak az „antiklerikális” hozzáállásból, amelyet elég oktalanul elterjesztettek a régi liberálisok. Sem az új katolikus, sem a szocialista ellenállást a régi liberalizmussal szemben nem a szabadságra való hivatkozás határozta meg. Ami azt illeti, a régi liberalizmus kétes értékű hozzáállásával magát a szabadság szót is rossz hírbe keverte. [20]

Franciaországban a szabadság a vallási rendek kiűzését jelentette. Magyarországon arra használták fel, hogy a kötelező polgári házasságot igazolják vele. Spanyolországban arra szolgált, hogy szinte a teljes egyházi tulajdont elkobozzák. Svájcban és Németországban a nevében üldözték a jezsuitákat.

Az első világháború kitörésével a régi liberalizmus maga került nagyon súlyos krízisbe. Körülsáncolták néhány értelmiségi erődben, de teljes mértékben vereséget mértek rá a hatalmi politika harcmezején. Ami maradt, az néhány egyedi hely az egyetemeken és egy még mindig számottevő liberális sajtó, amely egy középutas intézménnyé vált amely (nem mindig igazi) „objektivitást” ígért az olvasóinak. A gyakorlati politika szférájában azonban nem tudták többé „hozni a szintet”. Ezt a kezdődő jelenséget egész Európában meg lehetett vizsgálni. Újságok, mint a Frankfurter Zeitung, a Corriere della Sera, Le Temps, Die Neue Freie Presse, vagy a De Algemeneene Handelsblad még mindig megőrizték vezető pozíciójukat, de megszűntek befolyásolni a választásokat. Azáltal hogy megbonthatatlan szövetséget alkottak a nacionalistákkal, a régi liberálisok az első világháborúban sem tudtak független vonalat vinni. A Szövetséges és Társult Hatalmak táborába tartozók úgy érezték valódi érdekeltségük van, és naiv módon azt remélték, hogy a gyilkos küzdelem előremozdíthatja a céljaikat. A Központi Hatalmak táborában a régi liberalizmust az a gondolat kísértette, hogy a Szövetségesek között lenne a helyük. És amikor eljött a párizsi békekonferencia, a régi liberálisok a „kemény béke” legfanatikusabb hívei között foglaltak helyet így közreműködtek a nemzetiszocializmus megszületésében Németországban, amíg Közép-Európában a régi kormányaikat bírálták a háború megkezdéséért és elvesztéséért és ezért kihívták a totalitárius nacionalisták haragját, akik a nyugattal szövetkezett árulókként leplezték le őket. Bármit tettek is, rosszul tették, ami persze nem meglepő az alapján, hogy teljes mértékben abszolút nézőpontokat tettek magukévá és egyszerűen hallás után politizáltak. A történelem nem értékeli az egyszerű jóakaratot és jó szándékot.

Amikor a totalitárius hullám kezdődött, a régi liberálisokat üldözték, bizonyos értelemben sokkal keményebben, mint a baloldaliakat. A baloldaliak – szocialisták, kommunisták és a jakobinus demokraták – totalitárius versenytársak voltak és nem kölcsönös ellenfelek. Egy szociáldemokrata munkás Essenben és egy szocialista munkás Sesto San Giovanniban vagy Torinóban nagyon könnyen oldalt tudott váltani: az esseni munkások feladták a nemzetközi szocializmust és magukévá tették a nemzetiszocializmust. A gyáruk igazgatója ettől fogva egyszerűen az állam kiszolgálója volt. A torinói munkás tudta, hogy a fasiszta mozgalom az itáliai szocializmusból nőtt ki, azáltal hogy mindenekelőtt elhagyta annak nemzetközi nézőpontját. [21] (Ez az, amit a Cseh Nemzeti Szocialista párt is tett 1897-ben.) A régi liberálisok semmit sem tettek, de ellenségnek lettek kikiáltva, nem totalitárius versenytársnak. Ők nem tudtak egyszerűen „átcsúszni”. Az új nagy, totalitárius pártok azzal dicsekedtek, hogy „demokratikusak”. „Szocialistának” nevezték magukat: ők is alkalmazták a sikeres baloldali pártok örökös trükkjét 1789 óta, az „irigység mozgósítását.” A régi liberálisok, bármennyi hibájuk is legyen (és elég sok van nekik), tartózkodtak ettől a csábító stratégiától, amely olyan sikeresnek bizonyult a szavazatok szerzésénél.

Eduard Heimann professzor, egy német „vallásos szocialista” nagyon helyesen írta a II. világháború folyamán:

„A hitlerizmus magát egyszerre tartja az igazi demokráciának és az igazi szocializmusnak, és a borzasztó igazság az, hogy egy szem igazság van az ilyen igényekben – egy végtelenül kicsi igazság ebben biztosak lehetünk, de bizonyos szempontból elég ahhoz, hogy ilyen fantasztikus torzítások alapjául szolgáljon. A hitlerizmus odáig megy, hogy magát a kereszténység védelmezőjének tartja, és a borzalmas igazság az, hogy még egy ilyen hatalmas félrevezetés is képes arra, hogy komoly benyomást tegyen. De egyvalami tökéletes tisztasággal emelkedik ki a ködből: Hitler sohasem akarta az igazi liberalizmust megjeleníteni. A liberalizmusnak megvan az a kitüntetése, hogy a Hitler által leginkább gyűlölt doktrína lehet.” [22]

Mi azonban még sokkal messzebb mehetünk ennél a szerzőnél, aki meggyőződéses demokrata és szocialista volt. A tézise igaz – még annak a különös ténynek a fényében is, hogy a „nemzeti liberalizmust”, ezt a kifejezetten közép európai jelenséget, még ma is vékony szálak kötik a nácizmushoz. Az oly különleges szónoki tehetséggel megáldott szociáldemokrata vezető, Kurt Schumacher halála óta, egy igazi nacionalista, tehát a náci régi gárda leginkább a Szabad Demokratikus Párttal (FDP) szimpatizált, amelyet a nyugati sajtó találóan „a liberális pártnak” nevezett. Pontosan ez a helyzet van Ausztriában is ahol a Freiheitliche Partei Österreichs (FPÖ, Ausztria liberális pártja) a túlélő régi liberálisok és nácik közös pártja. És nem igazán a „nemzeti liberális” múlt, sokkal inkább az „antiklerikalizmus” az, amely a két tábort összehozta. Mondanunk sem kell szintén nem a szabadság iránti lelkesedés, hanem általánosan szervezett vallás különösen pedig a keresztény ortodoxia gyűlölete volt, ami miatt a régi liberálisok olyan energikusan támadták a Katolikus Egyházat. IX. Piusz pápa a Syllabus errorum-jának (1864. december 8.) 80. tételében a következő megjegyzést teszi: „A római főpap meg tud békélni, együtt tud működni és együtt kell működnie a haladással, a liberalizmussal és a modern civil társadalommal.” [23]

Ez az antiliberáis trauma nagyon sok ideig egy rendkívül nagy erő maradt az ortodox kereszténységben (nem csak a Katolikus Egyházban!), és amikor a neoliberalizmus megjelent az 1930-as és az 1940-es években nagyon sokáig nehéz volt meggyőzni a szabadságszerető keresztény gondolkodókat, mert a „liberális” szó nagyon sokáig egy mentális barikádot képezett nagyon sok hívő keresztény esetében.

A neoliberalizmus szó, amely a liberalizmus negyedik szakaszát írja le, alig tűnik fel a II. világháború előtt. Amikor 1946-ban a megmaradt liberális tudósok találkoztak a Mont-Pèlerin Szállóban nem messze a Genfi-tó északi partjától, hogy egyesítsék erőiket és egy szervezetet formáljanak hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy bizonyos hasadás jött létre a gazdaság területén kívül és belül. Ebben a helyzetben, leginkább Közép-Európában, a gondolkodók más fényben látták a szabadság problémáját, mint azok az emberek akik egy korábbi generációhoz tartoztak, és sok szempontból a tanáriaknak is nevezhetőek. (Majdnem mindegyiküket, gazdasági területen legalábbis, Ludwig von Mises inspirálta.) De ami a gazdaság problémáját illeti, kevésbé voltak radikálisak és bizonyos fékeket építettek be a mammutizmus és a kolosszializmus elé, hogy megőrizhessék a versenyt. Azt gondolták, hogy az államnak joga, sőt feladata hogy kijavítsa a gazdasági szabadsággal való lehetséges visszaéléseket – csakúgy, mint ahogy egy érett személynek jogosítványt adunk és a jogot hozzá hogy bármerre vezessen, ahová csak szeretne, de ettől még betartatjuk vele a közlekedési szabályokat. Talán még fontosabb, hogy ez a változás együtt járt a vallás és különösen a kereszténység újraértékelésével. A neoliberálisok többsége kijelentette, hogy nem elegendő ahhoz ragaszkodni, hogy „a szabadság termel,” ahhoz hogy a szabadság sokkal elfogadhatóbb és produktívabb mint a rabszolgaság. Kell lennie filozófiai, sőt teológiai érveknek annak megerősítésére, hogy miért kell a szabadságot elérni, támogatni, megőrizni. A neoliberálisok egyike, talán az, aki a legjobban ismert az Egyesült Államokban, a kései Wilhelm Röpke professzor ragaszkodott hozzá, hogy még ha valaki be is bizonyítaná neki, hogy a tervezett és kollektív gazdaság anyagi szinten felsőbbrendű a szabadnál, ő még mindig „aszketikus” szellemben az utóbbit védelmezné. Ilyen körülmények között fel kellene áldozni az anyagi rendet, hogy megőrizzük az ember méltóságát. Ilyen nézetekből le tudjuk vezetni, hogy a neoliberálisoknak egy bizonyos értelemben közelebbi rokonságuk volt a korai liberálisokkal, mint közvetlen elődeikkel. Habár érdekelte őket a gazdaság, visszautasították, hogy fétist csináljanak belőle és megpróbálták összeegyeztetni gazdasági nézeteiket metafizikai humanizmusukkal. A nagy korai liberális gondolkodókat, de Tocqueville-től Burckhardtig komolyan tanulmányozták az új liberálisok, akik sok esetben gyakorló keresztények is voltak.

Az új liberalizmus német nyelvű országokban kezdődött. Ez nem véletlen, hiszen ezeken a területeken szenvedte el a régi liberalizmus a legnagyobb megromlást és segített leginkább aláaknázni a régebbi keresztény civilizációt, egy olyan folyamatot segítve elő, amelyből a totalitáriusok húztak hasznot a leginkább. Kik a vezető neoliberálisok? Hárman az új liberalizmus alapítói közül már meghaltak: Walter Eucken, közgazdasági professzor a Freiburgi Egyetemen Breisgau-ban, [25] Alexander Rüstow, a Heidelbergi Egyetem professzor emeritusa, és Wilhelm Röpke az École des Hautes Études professzora Genfben. Alexander Rüstow egy porosz tábornok fia volt, aki fiatalos lelkesedésből csatlakozott a Spartakista Mozgalomhoz 1919-ben. [26] Pénztelenül és az elkeseredés szélén egy híres katolikus pap és jótékony szervezetek vezetője, Dr. Carl Sonnenschein segítette, aki ellátta egy paddal és írógéppel is. Rüstowot, aki soha nem csatlakozott formálisan az Egyházhoz és mindig valamiféle anarchikus nézetet képviselt, először a görög filozófia (és különösen a preszókratikusok) érintették mélyen, és csak életének egy későbbi szakaszában kezdett gazdasági problémákkal foglalkozni társadalmi, szociológiai és teológiai kontextusukkal együtt. Amikor a nácizmus a kutatást lehetetlenné tette és az egyetemi szabadságot illuzórikussá, Rüstow Törökországba emigrált, hogy közel maradhasson a hazájához. Sok évig az Isztambuli Egyetemen tanított.

Alexander Rüstow nemcsak a manchesterizmusról írott esszéjéről híres, hanem elképesztően nagy három kötetes munkájáról is, melynek címe: Ortsbestimmung der Gegenwart. Mint minden más neoliberális, Rüstow (aki 1964-ben halt meg) mindig elutasította, hogy a gazdasággal elszigetelt módon, más diszciplínáktól elválasztva foglalkozzon. A könyve, amelynek szó szerinti angol fordítása így hangzana „Location of the Present” (A jelen helye) az egyik utolsó polihisztor nagy ívű történelmi látképe, egy olyan mű, amely bizonyos értelemben nagyobb benyomást tesz, mint Toynbee A Study of History-ja. Ma, azonban ha valaki más nyelvet használ, mint az angol nagy hátrányban van a világhírnév felé vezető úton. Jacob Burckhardt (orbiit 1897), például ismeretlen volt az angolul beszélő világban egészen a második világháború közepéig, és még Max Weber is csak posztumusz elismerést kapott Amerikában. Valójában a kontinens konzervatív íróiról is nagyon keveset lehetett tudni az Egyesült Államokban, sőt még Nagy-Britanniában is.

A késői Walter Eucken közgazdasági professzor, és Franz Böhm jogászprofesszor a Jénai Egyetemen mind a német ellenállás aktív tagjai voltak. (Euckent rövid időre be is börtönözték.) A háború után megalapították az Ordo-t egy többségében neoliberális évkönyvet, amely nagyon magas színvonalú esszéket tartalmazott. Wilhelm Röpke professzor először szintén Törökországba menekült, majd végül Svájcba ment ahol korai haláláig, 1966-ig tanított. A háború utolsó éveiben publikálta első izgalmas könyveit. Ezek éppúgy foglalkoztak alapvető gazdasági problémákkal, mint politikaiakkal, társadalmiakkal, és kulturális kérdésekkel, amelyek szintén magukévá tették a szabadság ügyét. A háború után írt egy memorandumot a szövetségesekhez, amelyben a monarchikus restaurációt szorgalmazta Németországban, amelyet Brüning kancellár már 1932-ben szorgalmazott. Brüning esetében az öregedő Hindenburg, Röpkéében pedig a Szövetségesek voltak, akik elutasították ezeket a javaslatokat. Valójában a szovjetek egyet értettek az Egyesült Államokkal abban, hogy erőltették, támogatták és hirdették a köztársasági formájú kormányzatot. Azáltal hogy az önérdeküket követték parlamentáris keretet kerestek a kommunista pártok számára, hogy legálisan kooperálni tudjanak velük az alkotmányos formán belül – és végül is kivégezték az alkotmányt. [27]

Götz Briefs professzor a neoliberális gondolkodók galaxisának egy másik ragyogó csillaga az Egyesült Államokban élt a nácizmus legkorábbi napjaitól számítva, és hosszú ideig tanított a Georgetown Egyetemen. Eredetileg egy olyan iskolából jött, amely lazán kapcsolódott a „katolikus társadalmi tanításhoz,” amely Kettelertől és Vogelsangtól eredeztethető. Professzorként kezdett a Technische Hochschule-ban Berlin-Charlottenburgban, és igen termékeny író. Az utóbbi időkben a szakszervezetek problémájával foglalkozik, amelyek úgy viselkednek, mint államok az államban és valódi fenyegetést jelentenek a szabad társadalomra – még a demokráciára is.

A neoliberálisok nem igazán szervezettek és jelentős hogy a két Németországban nem különösebben kedvelik azokat a pártokat amelyek „liberálisnak” nevezik magukat. Sokan a neoliberálisok között az Ordo közreműködői, amelyet havonta adnak ki Düsseldorfban. Természetesen együttműködnek az Institut für freie Marktwirtschaft-tal Heidelberg-Bonnban, egy szervezettel, amely a „szabad piaci társadalom” (vagyis a szabad vállalkozás) gazdasági vizsgálatával és propagálásával foglalkozik. 1962-ben egy jelentőségteljes magánkerekasztal-konferenciát tartottak Augsburgban katolikus szociológusokkal együtt, de a határvonal gyakran elhomályosodott, mert sokan a jelen lévő neoliberálisok közül gyakorló katolikusok voltak. Világossá vált, hogy az itt kifejtett nézőpontok nem esnek olyan messze egymástól. [28]

Némely esetben nem könnyű meghúzni a határvonalat a neoliberálisok és bizonyos régi liberálisok között. Friedrich August von Hayek professzor például egy ilyen határvonalon álló gondolkozó (de inkább „régi” mint „új”). Amíg Wilhelm Röpke nevezhető konzervatívnak, von Hayek elutasítja ezt a címkét. [29] Alexander Rüstow sok szempontból konzervatív volt.

Megadtuk az igazi liberalizmus négy fázisát, melyben talán segítséget nyújthat az alábbi táblázat (néhány elkerülhetetlen leegyszerűsítéssel):

A liberalisták [sic!] egy táblázata

 

Korszak

Időszak

Főbb vezetők

Főbb érdeklődés

Politika

Vallás

1.

Preliberális

1750-1810

Adam Smith

Manchester-
iskola

Gazdaság

Libertárius

Deista

2.

Korai liberális

1812-1900

(Burke), de Tocqueville, Montalambert Guizot, Burckhardt Acton

Politikai, társadalmi

Kevert rendszerek, nem- vagy antidemokrata

Keresztény, keresztény-párti

3.

Régi liberális
Paleoliberális

1840-1939

Mazzini, Gladstone,

Cavour, Cobden, Bismarck, Clemençeau Croce, Asquith, Mises, Herriot

Politikai, gazdasági, nemzeti

Parlamentáris monarchia, demokrácia-pártiság

Liberális protestáns, agnosztikus

3a.

Késői brit liberalizmus

1900-1960

Lloyd George, fiatal Churchill

Gazdasági, társadalmi, politikai

Parlamentáris, Szimbolikus monarchia, demokratikus

Közömbös

4.

Új, neoliberaálizmus

1945-

Rüstöw, Röpke, Eucken, Rougier, Müller-Armack, Einaudi, Erhard, Franz Böhm, Götz Briefs, Daniel Villey

Politikai, gazdasági, társadalmi

Kevert rendszerek, demokrácia- szkepszis

Keresztény, keresztény-párti

Habár világos, hogy az európai új liberálisok és a modern konzervatívok gyakorlati értelemben gyakran megkülönböztethetetlenné válnak egymástól, nem tudjuk feledni, hogy milyen különböző a helyzet az Egyesült Államokban, – nem a valóságban, hanem csupán a jelenlegi címkék szempontjából. Igazából két problémát kell megoldanunk: az első hogy rájöjjünk hogyan történhetett, hogy az Egyesült Államokban a liberalizmus idáig fejlődött – ha éppen „fejlődött” – (azáltal, hogy egyszerűen elbitorolta a jogot hogy „liberálisnak” nevezze magát), a második pedig hogy később vizsgálat alá vegyük a konzervativizmust, a régit és az újat is, hogy mit képvisel, vagy, hogy legalábbis mit kellene képviselnie.


[1] A 19. század elején. (A ford.)

[2] A kései Alexander Rüstow nagyon sokáig érdekes módon ismeretlen maradt az angolul beszélő világban. Vö.: 198. o. és a XI. fejezet, 15. Jegyzete. Itt ennek a nagyszerű tudósnak egy kisebb munkáját idézzük, "Das Versagen des Wirtshaftsliberalismus als religionsgeschichtliches Problem," In.: Istanbuler Schriften (Istanbul Yazilari), 12.

[3] Achille Léonce Victor Charles de Broglie herceg, francia államférfi, aki Madame de Staёl lányát vette el, és a karrierje III. Napóleon császári diktatúrája alatt dőlt romba. Ezt a rendszert úgy határozta meg, amelyet „a szegényebb osztályok kívántak és a gazdagok pedig kiérdemeltek.” Az ember kiterjeszthetné ezt az elemzést a nácikra, ha hozzáteszi, „és amelyet a baloldali értelmiség akaratlanul is előkészített.” Halála előtt de Broglie ezt mondta: „Inkább halok meg bűnös keresztényként, mint bűntelen liberálisként.” Sokkal határozottabban volt keresztény és katolikus nagy liberális arisztokrata Montalambert, aki ezt az emlékiratot hagyhatta volna halála előtt: „Tudják meg az emberek, hogy itt nyugszik a katolikus hit és a szabadság egy öreg katonája, aki 1830 előtt tisztán elválasztotta a katolikust a royalista ügytől: aki a júliusi rezsim alatt az Egyház függetlenségének szentelte magát a polgári irányítástól, aki 1848-ban minden erejével az egyesített keresztény és a demokrata identitás ellen küzdött, aki 1852-ben a vallás ürügyén tiltakozott a szabadság megadása miatt, a brutális hatalom előtt.” Vö. Montalambert, szerk.: Emmanuel Mounier, (Párizs: Egloff, 1945), 98-99.

[4] Aquinói Szent Tamás, De Regimine Principium, II. könyv, 3, fej.

[5] Heddy Neumeister asszony a Frankfurter Allgemeine Zeitung gazdasági szerkesztője, látogatja a Mont-Pèlerin Társaság üléseit, és az Organisierte Menschlichkeit? (Herder-Bücherei, No. 116) szerkesztője is egyben.

[6] Vö.: Correspondance du R.P. Lacordaire et de Madame Swetchine, Comte de Falloux kiadás. (Párizs: Didier, 1880). Ami Lacordaire politikai nézeteit illeti, átmentek egy demo-republikánus fázison. Lásd Lacordaire, Sa vie parlui-méme (Marseilles: Publiroc, 1931), 225-229. o. De Tocqueville akadémiai székfoglalóján elmondott beszéde. Vö. ibid. 306. o. Az életéről általában, tömör formában, lásd: Marc Escholier, Lacordaire ou Dieu et la liberté (Paris: Fleurus, 1969).

[7] Vö.: Antoine Redier, Comme disait M. de Tocqueville (Paris: Perrin, 1925) 47-48. o. (facsimile kiadás). Lásd szintén 1844, Február 26-án Leo Thun grófnak címzett leveleit, idézi

Christoph Thienen-Adlerflycht, Graf Leo Thun im Vormaz (Graz: Böhlau, 1967), 117. amelyben az arisztokratikus rend minden destabilizálását elveti.

[8] Ami Alexis de Tocqeville-t illeti lásd.: a bevezetésemet A Demokrácia Amerikában című művéhez (New Rochelle, N. Y.: Arlington House, n.d.) v-xxii. o. De Tocqueville meg volt győződve róla, hogy a forradalom előtti Franciaország sokkal szabadabb volt, mint a tizenkilencedik század közepén és ebben a régi szabadságban a legszabadabb és legfüggetlenebb elmék tudtak kiválasztódni. Vö. „L’Ancien regime,’ Oeuvres complétes, J. P. Mayer, szerk.: Vol. 3. 176-177.

[9] Vö. N. Bergyajev, The End of Our Time, D. Atwater, translator (New York: Sheed and Ward, 1933), 174-175. Orosz eredeti: Novoye srednovyekovye (Párizs: S.P. C. K., 1928).

[10] Az ember láthatja a változást Maritain politikai gondolkodásában Primaute du spirituel to Christianisme et la democratie című művétől kezdve, amelyben dicsőíti „Oroszország aszketikus kommunistáit” amiért megszüntették a „profit általi motiváció

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Mondom a magamét (3909) Egészség (50) Rejtőzködő magyarország (171) Mozi világ (440) Emberi kapcsolatok (36) Heti lámpás (213) Szépségápolás (15) Tv fotel (65) Alámerült atlantiszom (142) Életmód (1) Vetítő (37) Gazdaság (623) Jobbegyenes (1593) Belföld (5) Tereb (136) Történelem (12) Autómánia (61) Irodalmi kávéház (468) Flag gondolja (33) Politika (1571) Gasztronómia (539) Kultúra (4) Nagyvilág (1413) Sport (728) Mozaik (9)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>