Ma 2021 október 17. Hedvig napja van. Holnap Lukács napja lesz.
Kiábrándító az ellenzéki katyvasz

Kiábrándító az ellenzéki katyvasz

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
Nem jelent valós alternatívát a kormányzásra alkalmatlan emberek gyülekezete.

Vegyük sorra, kikből is áll össze az az ellenzéki csapat, amely itt ágál nap mint nap a szemünk előtt! Bokros Lajostól alighanem végképp el kell búcsúznunk (kicsit hiányozni fog, olyan jót lehetett rajta nevetni), Fodor Gábornak (irgalom atyja, ne hagyj el!) el kell mennie dolgozni, a személyiségzavarait Gregory G Ras művésznév (édes istenem, művésznév!) alatt mutogató ligetvédő is elsüllyedt már, szegény Pukli István ki tudja, hol jár, Pityinger László (Dopeman) sem rugdos már szoborfejeket és nem költi át trágárra a Himnuszt – szóval őket hagyjuk, a többi nímanddal együtt.

Így is több marad, mint ami egészséges.

Kivel kezdjük? Nem, nem a Kétfarkú Kutya párt csirkéjével, jobb javaslatunk van, éppolyan kínosan humortalan, de legalább emberszerű.

Kezdjük az elpusztíthatatlan médiafigurával, a baloldal mázsás keresztjével, Gyurcsány Ferenccel, aki egyszer, 2004. augusztus 25-én, egy viharos kongresszuson elbolondította a szocialistákat, és akik ezért a következő negyven évet a pusztában bolyongva töltik majd (jó hír a számukra, hogy tizennégy letelt, már csak huszonhat van hátra).

Gyurcsány, hogy időszerűek legyünk, a húsvéti tojás a magyar politikában: kívül színes, belül üres.

Gyors eszű, jó beszédű, tökéletesen elv nélküli ember, a hatalom morfinistája, akinek nyolc éve, a 2009. április 14-i bukása óta egyetlen célja van: visszaszerezni a főhatalmat, egyúttal megbüntetni a szocialistákat azért, amiért kilenc éve kirúgták. A büntetés ügyében kétségtelenül nyerésre áll.

Folytassuk Vona Gáborral. Ő a hazai politikában az előadásba keveredett díszletmunkás. Áll az erdélyi kisváros főterén, a körülötte állók válogatott gorombaságokat vagdosnak a fejéhez (a disznóólamat se!), ő meg csak áll és néz, az ember már majdnem megsajnálja.

Ismerik azt a feszengő, kínos érzést, amikor egy csúnya lány benevez a helyi szépségversenyre? Amikor egy tök tehetségtelen fiatalember odaáll szavalni? Amikor valaki az önismeret teljes hiányával elkezdi produkálni magát? Éppen így érzünk Vonával is, feszengünk a széken, mi röstelljük magunkat helyette, valaki szóljon már neki, hogy ne erőltesse ezt a dolgot.

A szocialisták? Nehéz ügy. Nincs kit kipécézni közülük, együtt reménytelenek. Valami delej működhet ebben a pártban. Adva van egy csomó írni-olvasni tudó ember, együtt mégis egy rakás szerencsétlenség. Horn Gyula, a dörzsölt politikai róka még kihozott belőlük valami kormányzásfélét, azóta viszont csőd hátán csőd. A magyar történelemben nincs még egy párt, amelyik olyan biztos kézzel választaná ki a saját alkalmatlan vezetőit, mint a magyar szocialisták.

A tisztelt olvasó bizonyára ismeri az ulti nevű kártyajátékot, aminek az a különleges tulajdonsága, hogy minden ütés elveszítése is cél lehet – az ilyen játékot betlinek hívják. Ha egyszer úgy hozza a történelem, hogy valami világméretű ultiversenyre kell csapatot válogatnunk, nem kell sokat töprengenünk: az MSZP vezetősége a legerősebb ellenféllel szemben is biztos kézzel hozza majd a betlit.

Az LMP-t régen Schiffer Andrásnak hívták, ma Szél Bernadett a neve, ridiküljében Hadházy Ákossal. Az LMP régen zöldpárt volt, ma színtelen és szagtalan, az egyetlen zöldség benne, hogy bezáratná az atomerőművet. Szóval Szél Bernadett, egyedül hetedhét világ ellen, jó nagy kabátban. A minap már – vakok közt király a félszemű – majdnem középpártot csinált a csapatából, mára azonban visszatöppedt a parlamenti küszöbhöz.

Az ember szíve néha megesik rajta, annyit ütik-vágják a ballib megmondóemberek, de majd ő is megérti, hogy hiába hadarja a magáét, a végén be kell állni a sorba (bacio la mano, csókolom a kezét, keresztapa), vagy lehet menni a süllyesztőbe. Igaz, a sorba beállásból is csak süllyesztő lesz, egy kicsit később.

Itt van még az olimpiagyilkos, arrogáns kis senkik pártja, a Momentum, élükön Fekete-Győr Andrással, akinél nagyképűbb hólyagot az elmúlt három évtizedben még nem termelt ki a magyar politika – pedig van még egy-két versenyző. Az óvodában egészen biztosan agresszív kismalac volt a jele, a kismalac azóta megnőtt. Persze tudjuk, minden kamaszban feltámad a gondolat, hogy majd ő megmutatja, majd ő rendet tesz a világban, eldönti a nagy kérdéseket – csakhogy a legtöbb ember húszéves korára kinövi ezt a szerepzavart.

Fekete-Győr nem nőtte ki, úgy maradt, ő fújja a passzátszelet, akkora mellényt hord, amekkora még Donald Trumpon is lötyögne.

Ő az a típus, aki a bukás után is ilyen marad – de ez legyen majd a pszichológusának a gondja.

Van még egy pártelnök, akit megpillantva nem tudja eldönteni a szemlélő, sírjon-e vagy nevessen – igen, ő Juhász Péter, a szájában fütyülővel, a lelkében mindenféle dúlt indulatokkal, az egész világgal, benne a családtagjaival is dulakodó füvesember. A közéletben gyakori az ismert viccbéli kisegér, aki az elefánttal átkelvén a vashídon, odaszól hatalmas barátjához: hallod, hogy dübörgünk? Juhász Péter azonban nem ilyen kisegér, ő egyedül is hallja a maga keltette dübörgést. Ő egyedül.

És aztán ott van Karácsony Gergely, akit tévedésből politikusnak néztek, pedig csak egy nagyra nőtt rendes vidéki fiú volt, aki valamikor véletlenül beesett egy politikusok által rendezett házibuliba, mindenki azt hitte, hogy a másiknak a barátja, így aztán mindenki szóba állt vele, és a végén ő maradt ott utoljára.

Karácsonynak régen voltak elvféléi (az egyik úgy hangzott, hogy a szocikat még a Fidesznél is jobban utálja), de a hosszúra nyúlt buliban elvesztette őket, már nem is emlékszik rá, milyenek voltak. Rendes vidéki fiúk még nagy pénzért is csak az orrukat befogva lépnek közös színpadra Gyurcsánnyal, Karácsonynak azonban már nem kell befognia az orrát, erkölcsi orra ugyanis már nincs neki, felmondja az egyre agresszívabb szövegeket, de valójában nagy, rózsaszín álombuborékban telnek a napjai, arról álmodik, hogy ő lesz a miniszterelnök, és mindennap annyi süteményt ehet, amennyit csak akar.

És hát mit tegyünk, ő is itt van, a kétfarkú pojáca, ő is versenybe szállt. Viccpárt mostanában sok van szerte Európában, keletje van a közéleti ökörködésnek, de azoknak mind van egy közös tulajdonságuk: viccesek. Némelyek ráadásul csípnek is, a humor eszközével segítenek helyükre tenni a dolgokat. Ez a mi pojácánk viszont szomorúan, erőlködően humortalan, az összes haverjával együtt. Bűneink számosak, de ezt azért nem érdemeltük.

Kik vannak még? Ó, hosszú az alvezérek sora is, tarka társaság. Mindnyájunk kedvence, Szanyi kapitány, aki borközi állapotban olyan vicceseket tud mondani (mennyivel jobb lenne kétfarkúnak!), Kunhalmi kisasszony, a nemzet kacagó gerléje, a huszonhárommillió román Kovács Laci bácsija, az örökzöld Lendvai Ildikó néni, a törzsőrmesteres mosolyú Vadai Ágnes, Niedermüller Péter, aki akkor is idegesítő, amikor alszik. Súlyos jobbikosok, akik egy időre a hátsó szobába zárták náci eszméiket, karrierista jobbikosok, akik bármit megvesznek és eladnak, ha haszon van rajta, törtető ifjú szocialisták és elaggott kommunisták, a DK borzasztó tagsága és borzasztó vezetői.

Az egész felett pedig, mint egy súlyos, fekete felhő, ott lebeg Simicska Lajos hózentrógeres szelleme.

Most komolyan? Őket?

Bencsik Gábor - ]]>www.magyaridok.hu]]>

A szerző újságíró

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Titkok és talányok (12) Jobbegyenes (2129) Irodalmi kávéház (506) Autómánia (61) Vetítő (30) Nagyvilág (1463) Gazdaság (662) Mondom a magamét (5637) Tereb (138) Sport (729) Szépségápolás (15) Tv fotel (65) Életmód (1) Emberi kapcsolatok (36) Mozi világ (440) Flag gondolja (33) Kultúra (6) Egészség (50) Politika (1578) Alámerült atlantiszom (142) Gasztronómia (539) Történelem (14) Heti lámpás (255) Rejtőzködő magyarország (168) Mozaik (83) Belföld (6)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>