Meg kell mondjam, úgy kerültem ebbe az egészbe, mint Pilátus a krédóba. A körülöttem lévők persze azt sem tudják, ki Pilátus és mi a krédó. Én vagyok itt az egyetlen keresztény. Fogvatartóink muszlimok, a többi túsz, akinek a sorsában osztozom, pedig zsidók. Mindegyikünknek el van takarva a szája, nehogy véletlenül emberhez méltó arcot mutathassunk egymás felé. A túszejtőké azért, hogy ne ismerjék fel őket, a miénk meg azért, hogy csendben maradjunk. Nem értettem, mit mondanak, mert nem beszélek arabul, és azt sem, amikor a többi túszt vallatták, mert héberül sem. Angolul tudok beszélni velük. Enni azért nyelvtudás nélkül is adtak. Pitát kaptunk, ez az itteni lepénykenyér, meg sajtot, uborkát. Erős ember sok mindent kibír.

Régóta a nagykövet az első, akivel élőben az anyanyelvemen beszélhettem, mert az otthoniakkal csak az interneten társalgok. Igaz, velük gyakran. A fogságban is a családomért imádkoztam, azért, hogy viszontlássam a feleségemet és három gyermekünket. Értük, az ő boldogulásukért jöttem ide el a világ végére, hogy ők otthon jobban élhessenek. Ez a világ szegény embereinek sorsa. Vendégmunkások leszünk a gazdagok országaiban.

Öt évet dolgoztam ápolóként Izraelben, négyet ugyanannak az agg férfinek a segítőjeként, aki a munkaadóm lett a Gáza melletti kibucban. Úgy szólítottam, Aba, ami az ő nyelvükön azt jelenti: papa. Jézus a Teremtőt hívta Abának az evengélium szerint. Az én Abámat rögtön megölték a terroristák, engem meg elhurcoltak. Harmincezren vagyunk pinoyok, azaz Fülöp-szigetekiek, akik ápolói állást vállaltunk ebben a különös közel-keleti országban. A legtöbben nők. Nekik előírták, hogy nem eshetnek teherbe, ha mégis, akkor kitoloncolás vár rájuk. Szerződést kötnek velünk, el kell végeznünk egy tanfolyamot, hogy ápolóként dolgozhassunk. A három-négyszeresét is megkeresem annak, amit itthon ezért a munkáért kapnék. Ez így jó a családomnak, noha nagyon hiányoznak a mindennapokban. Otthon 114 millióan élnek, Izraelben csak kilencmillióan. Náluk nagy a tenger, kicsi a szárazföld. Nálunk szárazföld, tenger, szárazföld, tenger a sorrend, és így tovább.

Abával sokat nevettünk, pedig alig értettük egymást, egyikünk sem Shakespeare-t beszélte. Sokat nézett tévét felirattal, mert nem hallott jól, de én nem tudtam elolvasni a héber betűket, amelyek a képernyő alján futottak. Egy csomó vonal párhuzamosan és merőlegesen. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy két ilyen különböző embernek mégis dolga volt egymással. Az, hogy megértéssel fordultunk egymás felé. Aba önellátásra képtelen öregember volt egy gazdag országban. Én meg vendégmunkás egy szegény államból. Mégis közös hangot találtunk. Aba azt mondta nekem: Jimmy, mi ki sem ejthetjük a Mindenható nevét. Úgy mondják helyette: elohim.

Izraelben még annál is melegebb az éghajlat, mint idehaza. Az első szó, amit náluk megtanultam, a mazgan. A légkondicionáló. Aba mindig rákérdezett, be van-e kapcsolva. Amikor megérkeztünk, kaptunk egy angol leírást az országukról. A fővárosuk Jeruzsálem, amelyben három vallás, a zsidóság, az iszlám és a kereszténység szent helyei is találhatók. Nohiszen! Miért nem élünk akkor békében egymással? Idehaza sem ismeretlen az iszlamista terrorizmus, de azért túsznak nem raboltak el. Karácsonyra most itthon vagyok. A feleségem azt mondja, én vagyok nekik a legnagyobb ajándék. Mert Isten jó. Boldog karácsonyt és békét a világnak legalább 2024-re!

(A Fülöp-szigeteki Gelienor „Jimmy” Pachecót október 7-én rabolták el Izraelből Gázába a Hamász terroristái. Negyvenkilenc nap után szabadult. A karácsonyt szülőföldjén töltheti. A fenti monológ a képzelet szüleménye, valóságalapját a Pachecóról szóló izraeli és Fülöp-szigeteki híradások adják.)

Borítókép: Gelienor Pacheco (balra) (Fotó: AFP)