- 0
A harmadik világháború ugyanazokról a célokról szól, mint az első kettő.
Miért fokozódik a háború? Miért nem képesek a felek leülni a tárgyalóasztalhoz, és véget vetni ennek az egésznek? Miközben
Európa lakosságának hetven százaléka azonnali tűzszünetet akar. Ez a normális, természetes gondolkodás. Nem akarjuk a pusztítást, nem akarunk meghalni, sem azt, hogy a gyerekeinket vigyék el katonának, és ők haljanak meg. Miért erőltetik mégis a politikusok a háborút? Csak azért, mert ők viszont gazdagodnak rajta? Persze ez is része, de nézzük a sokkal súlyosabb, mélyebb okokat és hogy miért nem tud véget érni az ukrajnai háború.
Ez két testvérnép küzdelme, nem volna szabad beleszólni, ezzel is eszkalálva a háborút. Inkább el kellene szigetelni a konfliktust, oldják meg egymás között, ne rángassák bele az egész világot. Ez a józan, pragmatikus álláspont. Van egy morális szempont is: az ukránok a szabadságukért küzdenek az orosz agresszióval szemben, és ezért a szabad világ kötelessége, hogy segítsen nekik ebben.
Utóbbinak is van némi létjogosultsága.
De hogy az egészet megértsük, eggyel hátrébb kell lépnünk és geostratégiai szempontból szemlélni. Van egy komoly segítségünk: Halford John Mackinder brit földrajztudós, egyetemi rektor és politikus 1904-ben jelentette meg The geographical pivot of history, azaz A földrajz mint a történelem kulcsa című művét. Tulajdonképpen itt alkotta meg Eurázsia mint egységes földrész fogalmát, sőt Afrikát is hozzávette. Hiszen a Szuezi-csatorna megépítése előtt Afrika és Ázsia effektíve összeértek Egyiptomnál. Csakúgy, mint Európa és Ázsia az Urál hegységnél, ami persze még sokkal egyértelműbb és masszívabb kapcsolódás.
A lényeg, hogy ez a három kontinens képezi a világ teljes szárazföldtömegének 57, Afrika nélkül is több mint 36 százalékát. És ez az emberiség életterének fő otthona – ezért nevezik „home island theory”-nek, azaz „otthonsziget elméletnek” is Mackinder téziseit. A világszigeten belül meghatározza a legfontosabb részt, ami a Volga folyó, a Jeges-tenger, a Jangce folyó és a Himalája által határolt terület.
Természeti erőforrásokban, nyersanyagokban, ásványkincsekben a világ leggazdagabb része. Ezt elnevezte „Heartland”-nek, azaz hátországnak, más szóval a világ szívének. Mackinder szerint aki Kelet-Európát uralja, az uralja a hátországot, aki a hátországot uralja, az uralja a „Világ-szigetet”, azaz Eurázsiát és Afrikát, aki pedig a világszigetet uralja, az az egész világot uralja.
Ez a történelem során soha egyetlen hatalomnak sem sikerült teljesen. Még Afrika nélkül sem. A legközelebb az orosz birodalom, majd pedig a Szovjetunió került hozzá. De Ázsia délkeleti részén vele szemben is ott állt Kína. Európa nyugati részén pedig az Egyesült Államok.
Mackinder elméletét sokan nem tartják ma már relevánsnak, mert a XIX–XX. század fordulójának viszonyai között született. Amikor csak szárazföldi és tengeri haderők léteztek. A tengerek és a magas hegyek kellő fizikai védelmet is biztosítottak a „hátországnak”. A légierők megjelenése azonban felülírta mindezt – a kritikusok szerint.
Ez katonailag és politikailag valóban igaz. De gazdaságilag és geostratégiailag nem. Ettől még továbbra is a világ legnagyobb, erőforrásokban leggazdagabb része ez. És ha valaki birtokolja, akkor egyértelműen a világ első számú, megkérdőjelezhetetlen hatalmává válik. Logikus tehát, hogy minden más hatalom ennek a megakadályozására törekszik.
A XVIII–XIX. században Nagy-Britannia mint tengeri nagyhatalom elsődleges külpolitikai stratégiája az volt, hogy megakadályozza a kontinens megerősödését, akár francia, akár német fennhatóság alatt. Ehhez a legjobb eszköz, ha ők egymásnak feszülnek, pláne ha háborúznak. És a viszály fenntartásáért sokat meg is tett a brit titkosszolgálat.
A XIX. század második felében Oroszország is az iparosodás útjára lépett, így újabb potenciális rivális jelent meg a kontinensen. Ráadásul ugyanebben az időben sikerült a Német-római Császárság szétesését követő periódus után Otto von Bismarcknak újraegyesítenie a Német Birodalmat. Ha ez a kettő szövetséget köt egymással, a nyersanyagban gazdag oroszok és a tőkével, magas szintű technológiával rendelkező németek összeállnak, az a haditengerészeten alapuló brit hegemónia végét jelentette volna, a franciák kontinentális hatalmáról nem is beszélve. Ráadásul a két hasonló berendezkedésű, antidemokratikus, tekintélyelvű rendszer, a Német Birodalom és a cári Oroszország természetes szövetségesei is voltak egymásnak. A közeledésüket mindenáron meg kellett akadályozni.
És úgy általában, a kontinentális Európában nem hagyhatták a britek, hogy bárki megerősödjön. A franciákkal többé-kevésbé kialakult valamiféle status quo, azaz tudomásul vették egymás helyzetét. A britek uralták továbbra is a tengereket, a kontinensen viszont a franciák relatíve szabad kezet kaptak. Ebbe nem fért bele egy erős Németország, sem egy erős Közép-Európa az Osztrák–Magyar Monarchia vezetésével. Ezért lázították évtizedeken keresztül az itt élő kisebbségeket, ami végül Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásához és az első világháborúhoz vezetett. Az ezt lezáró trianoni békediktátum pedig pontosan ebbe a stratégiába illeszkedett. A Monarchia felbomlásával, Magyarország szétdarabolásával, kis területű és lélekszámú, Magyarországgal ellenséges államok létrehozásával a nyugati hatalmak hosszú időre megszabadultak egy erős, egységes közép-európai hatalmi centrum létrejöttének veszélyétől.
Bár nyugati hatalmakról beszélünk, de eddig nem esett szó az Egyesült Államokról. Okkal. Az USA 1776-os megalapításától kezdve ugyanis nagyjából 140 éven át nem vett részt a szélesebb geopolitika alakításában. El voltak foglalva az amerikai kontinensen. Egy jó darabig a terjeszkedéssel, tengertől a fénylő tengerig („sea to shining sea”), ahogy James Polk elnök fogalmazott, John O’Sullivan újságírót idézve, 1845-ben. Ez az úgynevezett „Manifest Destiny”, azaz „testet öltött végzet”, miszerint az Egyesült Államok sorsszerű, isteni elrendeltetése, hogy birtokba vegye a teljes kontinenst. Legalábbis kelet–nyugati irányban. Ez 1912. február 14-én teljesült, amikor Arizona az USA 48. tagállama lett.
Az izolacionista politika rövid ideig még folyatódott, de 1917. december 7-én az USA hadat üzent Németországnak és Ausztria–Magyarországnak, ezzel belépett az első világháborúba. Az egyébként eléggé háborúellenes amerikai közvéleményt azzal győzték meg, és a mai napig a köztudatban a belépés oka, hogy egy német tengeralattjáró elsüllyesztette a Lusitania nevű brit óceánjáró hajót, rajta 1959 utassal, köztük 123 amerikaival. Csakhogy ez még 1915 májusában történt.
Az Egyesült Államok háborúba lépésének tényleges okait másutt kell keresni. És meg is találhatjuk.
A hadviselés jelentősen meggyengítette az európai nagy- és középhatalmakat, és megnyílt egy hatalmi vákuum. Az USA számára világossá vált, hogy ha valóban vezető nagyhatalommá akar válni, akkor szüksége van néhány erős szövetségesre Európában, de nem szabad, hogy Európa túl erős legyen. Az eurázsiai birodalom gondolatától meg egyenesen rettegtek.
A második világháború gyakorlatilag ugyanerről szólt. Az elsőben vesztes Németországra a győztes antant megalázó békét kényszerített. Hitler azért kerülhetett hatalomra, mert a sértett népnek azt ígérte, hogy az ő vezetésével visszavághatnak. A náci ideológia számos eleme közül a mai témánk szempontjából az úgynevezett élettérelmélet a fontos. Ezt ugyan még 1897-ben fogalmazta meg Friedrich Ratzel föld- és néprajztudós, de a használatát Hitler tette széleskörűvé. Eszerint a német nép sorsszerűen predesztinálva van arra, hogy uralkodjon a Kelet fölött, ezért jogos meghódítani azt. (Bármilyen hasonlóság az amerikai „testet öltött végzet” és a német élettérelmélet között pusztán a „véletlen” műve.)
Azt látjuk tehát, hogy
már két világháború is szólt az eurázsiai kontinensről, főleg ennek „szívéről” és az ehhez vezető kapuról, Kelet-Európáról. A második során Hitler úgy gondolta, el is tudja foglalni a területet, ezért megtámadta Oroszországot. Abban a hitben, hogy miután így megszerzi a létfontosságú „hátország” jelentős részét, a nyersanyagok birtokában ezután majd könnyen le tudja győzni Angliát.
(A Németországgal szövetséges Japán pedig eközben leköti az Egyesült Államok katonai erejét.) Amíg Németország és a Szovjetunió egymással harcoltak, a Nyugatnak semmi baja nem volt a helyzettel. A sikeres szovjet védekezést követően azonban új helyzet állt elő. Felcsillant Németország legyőzésének, újbóli megroppantásának lehetősége, de fontos volt, hogy ezt nehogy az időközben egyre jobban erősödő Szovjetunió tehesse meg önállóan. Churchill, Roosevelt és Sztálin, azaz Nagy-Britannia, az USA és a Szovjetunió szövetsége valójában nem kívánatos, de rövid távon hasznos volt minden érintettnek.
Miután az amerikaiak jelentős erőkkel beléptek az európai hadszíntérre, Németország nyugati irányból is óriási nyomás alá került, maradék erejét lekötötte az angol–amerikai–francia erőkkel szembeni védekezés. Így a szovjetek keleten gyakorlatilag szabadon nyomulhattak előre. A győztesek végül kettéosztották Európát a vasfüggöny mentén.
Nem kell tehát meglepődnünk, hogy a harmadik világháború – ami sokak szerint már most is zajlik, csak nem hagyományos eszközökkel – ugyanezekről a célokról szól. De a megértéshez nélkülözhetetlen történelmi háttér felvázolásával ki is merítettük a mai terjedelmet (és bizonyára az olvasók türelmét is), ezért a mai helyzet részletes elemzése és a konklúzió két hét múlva érkezik…
Jeszenszky Zsolt - www.magyarnemzet.hu
