- 0
Meddig és hogyan tűrjük az erdélyi magyarság sértegetését és elnyomását? - Huth Gergely zseniális írása. - Olvassák el!
„A román miniszterelnök azt állította, hogy nem volt és nem lesz Székelyföld. Ugyanezt mondja az AUR nevű fasiszta párt a román parlamentben, amely azzal szórakoztatja az erdélyi magyarokat, hogy különféle becsmérlő kijelentéseket tesz rájuk. Ki a magyarokkal! – írják fel például a molinókra, még a parlamentben is, vagy az úzvölgyi temetőben skandálják, hogy »Magyarok, menjetek vissza Mongóliába«. A hatóságok pedig semmit nem tesznek” – sorolta az erdélyi magyarság legújabb sérelmeit Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke, a tusványosi szabadegyetem fő kezdeményezője a székely szabadság napja alkalmából hétfőn, a budakeszi városházán tartott rendezvényen.
S valóban: a román politika képtelen kiemelkedni a mocsárból, újra és újra megtermeli a maga zseb-Ceausescuit, pléh-Funarjait. Csak képzeljük el, mi történne, ha a magyar miniszterelnök a cigány, a német vagy a zsidó közösséget sértegetné itthon, vagy megkérdőjelezné annak múltját, létezését. Természetesen ez a „nem jogállami” és „antidemokratikus” Magyarországon teljességgel elképzelhetetlen!
Bezzeg-Romániában, a Nyugat által agyoncirógatott pincsikutya-politikusok ellenben minden következmény nélkül belerúghatnak az őshonos magyarságba. Mi pedig, ha nem is fejet lehajtva, de tűrünk tovább.
Pedig nem kellene!
„Mindannyian tudjuk, hogy Maros, Kovászna és Hargita megyében görcsösebb a történelmi örökség” – evvel vezette fel soviniszta mondókáját két hete Marcel Ciolacu román miniszterelnök, miután avval a nyilvánvaló céllal kampányolta végig a három székely megyét, hogy román egységfrontot hozzon létre a magyar polgármesterekkel szemben, a közelgő önkormányzati választásra készülődve. Eszerint mi, magyarok vagyunk a „görcs” a románok boldogságán. Ciolacu nem kertelt, mindhárom kampányeseményen, tehát tudatosan készülve rá kiemelte, hogy „soha nem lesz Székelyföld Romániában”. Majd úgy is fogalmazott: „Székelyföldnek soha nem lesz autonómiája.” Mint mondta, „sovén diskurzusok helyett” a magyarok házasodjanak románokkal, és fordítva, tehát asszimilálódjanak szépen, csendben. Zavaros történelmi kitekintést adva azt is kijelentette, hogy nem kell békétlenkedni, hiszen a székelyek sosem harcoltak a románokkal. Ez persze nem teljesen igaz (tessék csak megnézni a letaglózó Székely Határőr-emlékközpontot Csíkszépvízen!), de úgy megerősíthető, hogy a románok a történelem során érdemi katonai sikert sosem tudtak felmutatni ellenünk, mindig valamelyik nagyhatalom ölébe kucorodva sanyargatták Erdély népét.
Hozzá kell tenni, a másik román kormányzó párt, a Nemzeti Liberális Párt sem különb. A társaság egyik alelnöke például avval vádolta meg januárban Ciolacut, hogy titokban lepaktált Orbán Viktorral, s nemcsak a három székely megyének, de Szatmár megyének is autonómiát ígért. Nyilván erre riposztolt most Ciolacu, amikor saját románságteljesítményét villogtatva a székelyek sértegetésébe kezdett.
Még azt is mondhatnánk, nincs itt semmi látnivaló, minden folyik a megszokott mederben. Majd ha egyik vagy másik román párttal ismét koalícióra lép az RMDSZ, kicsit alábbhagynak az uszítással. Ilyenkor persze az ellenzékbe szorult oldal veszi át a stafétát, s azok kezdenek el egyből a magyarok ellen hergelni.
Megértem erdélyi magyar barátainkat, akik a lehangoló, gyalázkodó szövegeket hallva csak a vállukat rándítják, és teszik tovább a dolgukat, élik a mindennapjaikat. Békeidőben itt az anyaországban is eléldegéltünk a szovjet atomsilók árnyékában, aztán tűrtük a visszatérő komcsik arcátlanságát, később Gyurcsányék gyalázatos tobzódását. Nem lehet harci lázban leélni egy életet, s pillanatnyilag a megvadult világpolitika is stratégiai nyugalomra inti nemzetünket.
Az is igaz, hogy az egyezkedésekkel azért sokat lehet szelídíteni a nagyromán hevületen, s e téren az erdélyi magyar politikai erők rendre képesek kisebb-nagyobb sikereket elérni. A kompromisszumkész, kooperációra törekvő hozzáállás sok előnyt hozhat a határon túli magyar közösségeknek, például az elmúlt években a nettó nemzetáruló, bizniszpárti múltjából apránként kikupálódó RMDSZ is képes volt eredményeket felmutatni, miközben a karakán, de nem harsány magyar nemzetpolitika és a príma romániai külképviselet rendre számos engedményt tud kicsikarni. Például most először jut nagyobb összeg az erdélyi magyar műemlékek felújítására, a magyarlakta területek infrastrukturális fejlesztésére, a nemzeti oktatás megerősítésére s így tovább.
Mégis ott feszül a kérdés: meddig hátráljunk? Mekkorákat kell még nyelnünk, s közben ép marad-e a gerincünk?
Nem titkoltam soha, hogy e téren nem a libikókázó kolozsvári politikusokkal és a magukat román szalonokban kényeztető kiegyezőkkel, az RMDSZ ifjúsági szervezetében és az erdélyi MCC soraiban is megtalálható karrieristákkal értek egyet.
Számomra a példakép továbbra is az autonómiai aláírásgyűjtést elindító, az őrtüzeket fellobbantó Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, az ősei jussáért mindhalálig küzdő Nagy Kemény Géza, a marosvécsi kastély megmentője vagy az Úzvölgyén bátran ellenszegülő Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, illetve például a vajdahunyadi szórványban a magyar közösséget újraépítő, egyébként RMDSZ-es Ferenczi István.
A „nagy öregek” közül pedig a kérlelhetetlen, örök ikon Tőkés László, Temesvár hőse vagy éppen Szász Jenő, aki a magyar autonómiát Székelyudvarhelyen már jó előre, mindjárt a kommunista rezsim bukása után megvalósította.
Az elmúlt évtizedekben a hazai politikusok közül (a nemzeti újraegyesítés programját meghirdető Orbán Viktor mellett) Kövér László házelnök tette a legtöbbet azért, hogy az utódállamokban a viharos időkben is talpon tudjanak maradni a gerinces magyar politikusok, illetve hogy a teljes magyarság megértse: a „tanuljunk meg kicsik lenni” impotens posztbolsevik szellemiség nemcsak az elszakított nemzetrészeket, de az anyaországot is pusztulásba vinné. A példaképek sorában külön kiemelendő a fáradhatatlan Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár, aki ezt a kormánypolitikát formába öntve azon munkálkodik, hogy az elérhető több-kevesebb anyaországi támogatás valódi értékeket teremtsen és az arra leginkább érdemes közösségekhez jusson el. Természetesen helyet érdemel a dobogón a cikkem elején idézett Németh Zsolt is, aki a sokszor egymás ellenében dolgozó külhoni magyar szereplők összebékítésében és a nemzeti minimum kikényszerítésében ért el és halmoz tovább elévülhetetlen érdemeket.
Németh Zsolt Budakeszin úgy folytatta beszédét: „35 évvel Temesvár után, a rendszerváltozás után így telnek a erdélyi magyarság hétköznapjai, ezekre a provokációkra kell megtalálni a kellő választ. És mi a jövő? A megfelelő válasz az az, ha megőrizzük a hidegvérünket és megerősítjük az egységünket az egész Kárpát-medencében és szerte a világon. Ha fölöltjük a székely ruhát, és büszkék vagyunk arra, hogy honnan jöttünk, hogy kik vagyunk! […] A stratégiai céljainkról nem mondhatunk le! Nem kötünk és nem fogadunk el elvtelen kompromisszumot, legyen szó bármely, a közéletben, az anyaországban vagy külhonban tevékenykedő, bármilyen tevékenységet végző emberről! Hiszen az autonómia jelenti mindenütt a kisebbségi külhoni közösségek megmaradását! Ehhez a magyar állam támogatása alaptörvényünkben is garantált módon adott!”
Remek szavak.
Azt tenném hozzá, hogy amilyen fontos az egység, olyan fontos a hit és a becsület.
Érdemes felidézni Kövér László szavait, amelyet a székelyek apostola, azaz Nyirő József író a román tiltás ellenére megszervezett 2012-es újratemetési ceremóniáján mondott el a házelnök: „Győzelemre rendelt az a nép, amelynek olyan fia van, akinek a hamvaitól is félnek.”
Ha tűrni és alkudozni kell is, ez a bátorság és büszkeség vezesse győzelemre székely testvéreinket és minden magyart, akit a sors a határon túlra szakított!
Huth Gregely - www.magyarnemzet.hu
