Egy Washingtonban dolgozó ismerősöm 2008 nyarán – magyarországi szabadsága idején – találkozóra kért időpontot az egyik magyar külügyi felső vezetőtől. Majd ezen előadta, hogy szerinte a magyar diplomáciának készülnie kellene Barack Obama várható elnökségére. De a vezető leintette: ez nem szükséges, hiszen bemondta a magyar tévé tudósítója, hogy John McCain győzelme valószínűbb… A végeredmény ismert – Obama megnyerte a választást, majd kétszer négy éven át volt az Egyesült Államok elnöke. A régi történet most annak fényé­ben újra tanulságos, hogy a The Guardian brit lap Orbán Viktor és Donald Trump floridai találkozója elé készített cikkében a miniszterelnök „fantázia-külpolitikájáról” írt. Mégpedig David Pressman budapesti amerikai nagykövet egy januári megfogalmazását felelevenítve.

Lássuk először a friss számokat! 

 Ugyancsak a felmérésekből tudjuk, az amerikaiak kétharmada szerint rossz irányba tart az országuk. Biden múlt heti évértékelőjéből nem annyira az derül ki, hogy a magyar kormány él fantáziavilágban, hanem inkább az, hogy ő és emberei kergetnek ábrándokat. Ukrajna például nem áll jól Oroszországgal szemben, és egyre nehezebb biztosítani a nyugati pénzeket, amit az ukránok puszta szinten tartása követel. A francia elnök felvetése, miszerint nem lehet kizárni nyugati katonák Ukrajnába küldését, „őrült beszéd, de van benne rendszer”. Ha ugyanis ez így megy tovább, nem lesz elég katonaképes ukrán, aki a hátországot is vigyázza, meg az arcvonalat is tartja. Könnyen lehet, az a cinikus washingtoni cél, hogy az ukránok húzzák ki a novemberi amerikai elnökválasztásig, aztán be lehet velük dobatni a törölközőt. Ez Zelenszkijnek fog jobban fájni, nem Putyinnak: ő ígérgetett olyasmit (az oroszok kiűzését az összes ukrán területről), amit nem tud betartani. Miközben nyugati pszichológusok hada vizslatja Putyin tévéinterjúiban az esetleges kórságait, ő hetvenen felül is köszöni, jól van, míg a nála emberöltővel fiatalabb Zelenszkij láthatóan konkrét idegbeteg. Úgy látszik, a KGB-nél és egy ukrán szappanopera castingjánál nem egyforma az alkalmassági vizsga.

De ha már korról és elmeállapotról szólunk: 

 – alighanem ezekről lesz valaha is híres. Amerikának azt intézte, hogy a legtöbbjüknek már elege van belőle, a világnak pedig – miután elszaladt Afganisztánból – két kitört háborút a lehető legkényesebb feszültséggócokban, az orosz–ukrán határon és a Közel-Keleten. Ki is él itt akkor fantáziavilágban, ki folytat fantázia-külpolitikát?

Trump 77 évesen nem demens. Sőt, most éppen ő a jövő ígérete, hangozzék ez bármilyen furcsán egy ilyen korú ember esetében. Orbán Viktor floridai találkozója a külpolitikai realizmust példázza. Megpróbálta Bidenékkel is, minden politikai különbözőség dacára? Meg, de nem ment. Ebben kulcsszerepe van a 2022-ben hazánkba érkezett amerikai nagykövetnek, akit folyamatosan provokatív viselkedése miatt azóta sem fogadott a miniszterelnök. Mindenki azt várja, hogy Pressman végre hazamenjen jövő januárban. Épp elég kárt okozott.

Az amerikai nagykövetség Soros György magánegyeteme, a CEU Demokrácia Intézetével közös szervezésben küldött ki a napokban meghívókat, hogy üzenetet fogalmazzon meg Magyarország NATO-tagságának huszonötödik évfordulójáról. Az, hogy a hivatalos Washington és Soros egy gyékényen árul, nem új keletű és nem is szokatlan. Negyven évvel ezelőtt Nicolas Salgo akkori budapesti nagykövet azzal hívta fel Sorost, hogy kutatói ösztöndíjra kiszemelt ellenzéki értelmiségijei nem kapnak magyar kiutazási engedélyt. Felajánlotta, hogy legközelebb majd segít a megfelelő emberek kiválasztásában. Ma az amerikai külügy és a Soros-intézményrendszer ugyanazt az álcivil kört és médiát támogatja anyagilag. A ­NATO-n belüli amerikai nyomásgyakorlás pedig 2010, az egymást követő Fidesz-kormányok óta öltött ugyan egyre elképesztőbb mértéket, de már 1999-ben megjelent, alighogy csatlakoztunk az atlanti szövetséghez. Mégpedig az akkori Jugoszlávia (ma Szerbia) ellen Koszovó miatt indított háborúban. Orbán Viktor 35 éves kormányfőként kezdhetett hozzáedződni ahhoz, hogyan képzelik egyesek a nagy szövetségesi összetartást, az amerikai druzsbát.

 Van itt hát minden, mint a búcsúban. Hivatalos (demokrata párti) amerikai kormányképviselet, a társadalmakat felforgató, a dollárbaloldalt pedig kistafírozó, noha filantrópiának, azaz emberszeretetnek beállított spekulánsérdek és a hadiipari komplexum érdekeit kiszolgáló, háborúpárti, ámde levitézlett szoldateszka. Clarknak könnyű: ő a távoli Arkansasban tölti élete alkonyát, nekünk viszont az ukrajnai háború már harmadik éve itt dúl a szomszédunkban, minden következményével együtt. Mindezek után pedig azon hüledezik a liberális világsajtó a Trump–Orbán-találkozóval kapcsolatban – legalább annak jelentőségét felismerve –, hogy a magyar kormány nem Bidenék és széles holdudvaruk kegyeit keresi, hanem Orbán Trumphoz utazott Amerikába, mint szövetséges a szövetségeshez. Ki is akkor a realista? És ki él fantáziavilágban?