Ma 2025 április 06. Vilmos, Bíborka napja van. Holnap Herman napja lesz.
G.Fodor Gábor: A többség barátai és ellenségei

G.Fodor Gábor: A többség barátai és ellenségei

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

AHOL A LABDA LESZ − Miért is érdemes konfliktust vállalni?

A székely fintorogva beleszagol a levegőbe: − Fiam, te voltál? − Nem. − Asszony, akkor te? − Nem. − Akkor én. 
(Székely vicc)

Most tényleg összesűrűsödik az idő. Kapkodjuk a fejünket, annyi minden történik. A világban is, itthon is. Bizonytalan és kiszámíthatatlan időket élünk. A jövő felmérésének képességén túl ilyenkor nagy szükség van arra, hogy tudjuk, mit miért csinálunk, mint ahogy arra is, hogy ki tudjunk állni a saját érdekeinkért.
A másfél évtizede kormányzó Orbánékat előszeretettel vádolják azzal, hogy állandóan a konfliktusok élezésében érdekeltek, lételemük a konfrontáció. Egyik csatát követi a másik, a háborús miniszterelnök pedig a lőporfüst mámorában mindenhol újabb és újabb csataszagot szimatol. Amióta Orbán van, az életünk csupa tűzvész és nyargalás − szól a vádirat.

Akik ezt mondják, azok egyúttal azt is állítják, hogy az a jó, ha nyugi van, az pedig rossz, ha feszkó. Politikaelméletileg cizelláltabban fogalmazva ez azt is jelenti, hogy a problémát az izgága vezetők jelentik, a személyek helyett az intézmények kellene hogy kormányozzanak, és akkor a politika nem a konfliktusok élezéséről, hanem a kompromisszumok kereséséről szólna. Helyette meg itt van nekünk ez.

Az állításnak kétségtelenül van vonzereje (ki vitatná, hogy jobb a békesség), de tényleg ennyire egyszerű? Tényleg izgágaságról van szó, és ha jönnének a kompromisszumkereső, gyenge vezetők, nekünk, állampolgároknak a politikáról is jobb véleményünk lenne? Az idealista iskola azt sugallja: hát hogyne.

Én viszont azt állítom, hogy az idealisták félreértik a politika természetét − rosszabb esetben hazudnak róla és elhallgatják az árat, amit fizetnünk kell azért, mert nem álltunk ki az érdekeinkért. Másképp fogalmazva, a realista, bár lehet, hogy kényelmetlen figura, de nyer, az idealista, meg lehet, hogy kellemes fazon, de veszít.

 

Mert könnyen belátható, hogy a világ, a politika előállít egy sor olyan kérdést, amelyben a kompromisszum már önmagában vereség lenne. A migráció kérdé­sében a kompromisszum („na jó, legyen akkor kvóta, ennyit és ennyit befogadunk”) nem a két egymással szembenálló pozíció közötti kiegyezés, hanem önfeladás, saját érdekeinkről való lemondás, egy kapu, amit, ha kinyitunk, elvesztünk. Akárcsak a háború kérdésében, mondjuk a fegyverszállítás támogatása nem egy észszerű megegyezés a béke- és a háborúpártiak között, hanem a békepártiság feladása, sőt belépés a háborúba. Ráadásul a migrációellenesség vagy a békepártiság sincs magától, nem arról szól, hogy „na már most én békepárti vagyok, aztán jó napot”, hanem pont az a rákfenéje a kérdésnek, hogy nem könnyű kimaradni a háborúból vagy éppen a bevándorlók szétosztásából, hanem éppenséggel nehéz, mert

 a migráció- és a háborúpártiak azt akarják, hogy add fel a pozíciódat, azt akarják, hogy a te pozíciód ne legyen. Az eszközökben pedig nem válogatnak, nyomást helyeznek rád, neked pedig ki kell tudni állni az érdekeidért, erőt kell rendelned az álláspontod mögé, csak ekkor van esélyed a konfliktus sikeres megvívására. Az erő pedig a politikában az emberektől jön, a szavazatukból − ez a demokratikus politika értelme.

Mindebből az is következik, hogy azok a jó konfliktusok, amikor az emberekért állsz ki, őket tudod magad mögött, és azok a rosszak és a rombolók, amikor szembekerülsz velük. Keveset beszélünk róla, pedig kellene, hogy egy sor olyan hétköznapi, már a komfort részévé vált dolog, tevékenység, szokás van, amit az életünk természetes részének tekintünk, ám mégsem lenne vagy nem így lenne, ha a politika nem vállal érte konfliktust. Nem vághatnánk disznót, nem főzhetnénk szabadon pálinkát, nem fizetnénk kevesebbet a rezsiért, nem lenne 13. havi nyugdíj. Vagy szemben Európa nagyvárosaival, nálunk sötétedés után is elengedheted a gyerekedet, és kevesebbet aggódsz azon, hogy a lányodat, a feleségedet valamilyen inzultus fogja érni. Bécsben, Münchenben, Párizsban, Londonban ez nem így van.

Csakhogy ezek nem magától értetődőek, nem maguktól vannak. 

Ha az elmúlt másfél évtizedben a kormány nem vállalt volna ütközeteket, ha nem küldi haza az IMF-et, ha nem vonja be a multikat a közteherviselésbe, ha nem dönt az extraprofitadóról vagy az árrésstopról (milyen érdekes, hogy az intézkedés hatására megfeleződött a joghurt, a túró, a vaj ára), ha nem áll bele a migráció kérdésébe, ha nem vív szabadságharcot Brüsszellel, akkor egészen más életet élnénk − no-go zónákkal, háborús készülődéssel, IMF-direktívákkal, alacsonyabb nyugdíjakkal és magasabb rezsiárakkal.

Ha a politika nem vállalja fel a konfliktusokat, akkor az az emberekre marad, ezért jobb, ha a konfliktusok megvívását a politikára bízzuk.

Történetesen a magyar kormánynak az a dolga, hogy kiálljon a magyar emberekért, a többség érdekeiért, és akkor végzi jól a dolgát, ha ellátja a baját azoknak, akik nem a magyar emberek érdekét nézik, vagy mert nem ez a dolguk, vagy mert nem ez a természetük, vagy mert más szempontokat és erőket képviselnek, mert például profitra hajtanak (bankok, multik), mert ideoló­giai célokat követnek (liberális ügyek), mert a kisebbség érdekét nézik a többséggel szemben (gender, LMBTQ, pride), vagy 

egyáltalán nem a magyar emberek érdekét nézik (Brüsszel és azok a hazai belerők, amelyek abban bíznak, hogy csupán külső segítséggel juthatnak kormányzati pozícióba) − és mindezt az emberek kárára. Ők mindannyian a szó szoros értelmében ellene vannak az embereknek, mert ellenérdekeltek, azaz nem a hétköznapi emberek, a többség érdekeit képviselik, nem rájuk tekintettel hozzák meg a döntéseiket.

A szándékaikat azonban rendre elrejtik racionálisnak látszó érvelések (pél­dául ha lesz bankadó, a bankok nem fogják ezt tudni kigazdálkodni és kivonulnak; ha különadót vetnek ki az energiaszolgáltatókra, akkor nem lesz pénzük hálózatfejlesztésre és akadozni fog az energiaellátás; vagy egyszerűen csak annyit mondanak, hogy amit a kormány akar, azt nem lehet megcsinálni) és/vagy ideológiai varázsszavak mögé („itt a gyülekezési jog csorbításáról van szó”, miközben hidakat zárnak le és te meg nem érsz haza a munkából vagy nem jutsz el a gyerekért; vagy: „itt a tét a sajtószabadság”, miközben újra és újra leírják, hogy a tét a sajtószabadság). Vagy egyszerűen csak annyit mondanak − különösen, ha fogytán az érvek −, hogy a kormány megőrült és/vagy korrupt (ugyanezt mondják most Trumpra is Amerikában, de még nálunk is).

Milyen érdekes és mélyen elgondolkodtató, hogy az unión belül nem lehet vitát nyerni a stabilitásra való hivatkozással. Milyen érdekes, hogy például a pride megtartása mellett érvelők tagadják a rivális jogok létezését, hogy még egy alapjogot is korlátozni lehet valami azt felülíró jog vagy érték nevében, konkrétan azt vallják, hogy a „melegjogokat” nem írhatja felül semmi, a gyermekek megvédésének a kötelessége pedig humbug. Milyen érdekes, hogy a kisebbség leértékelte a többséget,

 ma nem azon kell agyalni, hogy kell megvédeni egy kisebbséget a többségtől, hanem hogy egyáltalán van-e szava a többségnek, hogy a hétköznapi életet élő emberek többsége mégis hogyan szeretne élni, milyen normákat és szokásokat követ, mit tart helyesnek, megvetendőnek vagy éppen haza tud-e érni a munkából, mert egy hangos kisebbség úgy dönt, hogy elfoglalja a város hídjait, mert bulika van.

Milyen érdekes − megint a cizelláltabb politikaelméleti fejtegetés szintjére is kalandozzunk egy kicsit −, hogy kritizálhatatlan pozícióba tolták fel a bíróságokat, azt állítva, hogy egyetlen veszély van: a politika csorbítani akarja a bíróságok függetlenségét, miközben szerte a világon − Romániától Franciaországon keresztül az Egyesült Államokig − azt látjuk, hogy a bíróságok szembemennek az emberek akaratával, lerombolják a demokráciát, már nemcsak a választások kimeneteléről (jogszerűségéről) dönthetnek, hanem arról is, hogy kit nem engednek elindulni egy választáson, mindegy, mit akarnak az emberek.

A sort még hosszan folytathatnánk. A többség ellenségei hihetetlenül erősek. Érdekeiket elrejtik és szép gúnyákba öltöztetik fel. A lóláb azonban rendre kilóg, vagy másként, kiderül, hogy kik miatt is szagolunk fintorogva a levegőbe.

Egy év van hátra a választásokig. A feladat világos, ahogy Szájer József írta egy héttel ezelőtt ugyanebben a rovatban, meg kell nyerni az emberek támogatását, nincs mese, többségre kell jutni. Amihez annyit fűznék hozzá, hogy megint csak a többség barátainak kell többségre jutni, és nincsenek könnyű helyzetben, de szerencsére nem nyeretlen kétévesek, van már tapasztalatuk benne, hogyan kell sikerrel megvívni konfliktusokat az emberek érdekében. 

A tapasztalat is erő. Olyan idők jönnek, hogy ezek a tapasztalatok még inkább felértékelődnek, mert a konfliktusok nemhogy nem fognak eltűnni a világunkból, hanem számot adnak majd hidratermészetükről. Ne higgyetek az idealistáknak! Csak két út van: vagy felvállalod a konfliktust, vagy feladtad − és akkor feladtad az értékeidet és az érdekeidet, és majd mások döntenek helyetted és rólad.

Mindössze ennyit kell észben tartanunk, mintegy 365 nappal a választások előtt.

G. Fodor Gábor - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Életmód (1) Nagyvilág (1310) Autómánia (61) Titkok és talányok (12) Történelem (19) Alámerült atlantiszom (142) Gazdaság (733) Vetítő (30) Egészség (50) Kultúra (9) Tv fotel (65) Jobbegyenes (2956) Tereb (146) Mozi világ (440) Mondom a magamét (8252) Heti lámpás (371) Emberi kapcsolatok (36) Sport (729) Mozaik (83) Szépségápolás (15) Nézőpont (1) Belföld (11) Rejtőzködő magyarország (168) Irodalmi kávéház (543) Flag gondolja (38) Politika (1582) Gasztronómia (539)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>