Vasárnap viszont már több történt: bekövetkezett e baloldal szétforgácsolódása és kispártosodása.

Úgy tűnik, hogy Magyarországra ismét megérkezett a „varsói expressz” (vagyis a lengyel politikai minta). Ez először korántsem volt örvendetes fejlemény, akkor aligha vártuk a lengyel gyorsvonatot: 1993-ban, a második teljesen szabad választáson Lengyelországban a posztkommunista erők visszatértek a kormányzati hatalomba, s rá egy évre Magyarországon, szintén a második szabad választáson a kommunista párt máig jogutódja, az MSZP abszolút többséget szerzett a parlamentben.

Az első varsói expressz tehát a posztkommunisták visszatérését jelentette. A második expressz, kicsit ugyan megkésve, ]]>de április 6-án és május 25-én ]]>megérkezett hazánkba. Lengyelországban a kétezres évek közepére a posztkommunista politikai tábor belső ellentétek, korrupciós ügyek és morális züllés következtében széthullott, 2006-ban a radikális jobboldali Jaroslav Kaczynski Jog és Igazságosság Pártja (PIS) vezette kormánykoalíció került hatalomra, majd a koalíció szétbomlása után 2007-ben a Donald Tusk által irányított jobbközép, liberális-konzervatív Polgári Platform (PO) vette át a kormányrudat. Lengyelországban ekkortól kezdve kialakult egy valóban új, posztkommunizmustól megtisztított politikai váltógazdaság a mérsékelt és a radikális jobboldali erők között, s tart a mai napig.

Nos, úgy néz ki, hogy ez a második, immáron valóban várt varsói expressz befutott ez év tavaszán a Nyugati pályaudvarra. Április 6-án a Fidesz–KDNP egymás után másodszor is elsöprő, kétharmados parlamenti mandátumtöbbséget érő győzelmet aratott az egyesült baloldal felett, s ki lehetett jelenteni: a posztkommunista erők súlyos, történelmi vereséget szenvedtek, néppárti, váltópárti pozíciójukat elvesztették és középpárttá süllyedtek vissza.

]]>Ami pedig vasárnap történt]]>, az az áprilisban elindult folyamatok folytatása: az európai parlamenti választásokon a múltat képviselő baloldal – akárcsak tíz évvel ezelőtt Lengyelországban – immáron nem csak legyőzetett, de szét is esett. A részletekbe terjedelmi okok miatt nem belemenve nézzük meg, mi a legfontosabb belpolitikai üzenete a vasárnapi EP-választásoknak. A legfontosabb tény: a Fidesz–KDNP másfél hónap alatt 45-ről csaknem 52 százalékra növelte a támogatottságát, bebiztosítva ezzel meghatározó, domináns pozícióját a magyar politikai és pártéletben. Ez a választás – bármennyire is alacsony volt a részvétel, ami ilyen gyorsan egymás után következő két országos választásnál nem meglepő – utólag is markánsan cáfolja az álbaloldali pártok korábbi kritikáját, mely szerint az országos választások során a választási rendszer miatt a Fidesz felé lejtett a pálya. Ezúttal teljesen tiszta és átlátható, pártlistás, arányos választások mellett még növelte is előnyét a Fidesz! Másfelől azzal, hogy a Fidesz után végzett pártok egyike sem közelítette meg még a 20(!) százalékot sem, azzal a következménnyel jár, hogy a jobboldali néppárti szövetségnek jelenleg nincs potenciális váltópártja a politikai palettán, beleértve a bal- és a jobboldalt is!

A Jobbik megtorpant – nem tudni, mennyiben játszott ebben szerepet ]]>a spionbotrány]]>, de javítani biztos nem javította a Jobbik helyzetét –, épphogy megtartotta a középpárti státuszát, de váltópárttá még korántsem tudott válni. És ebben van a különbség Lengyelország és Magyarország között: amíg a lengyeleknél a radikális jobboldal Lech Kaczynski vezetésével valós esélyekkel hívja ki jövőre a kormányzó mérsékelt jobbközép pártot, addig a Fidesz–KDNP számára a Jobbik még nem jelent reális veszélyt. (Persze négy év igen hosszú idő a politikában.) A magyar politikatörténet félelmetesen ismétli önmagát: a dualizmus kora óta jellemző a magyar parlamenti pártviszonyokra, hogy rövid idő után létrejön egy nagy, domináns vagy hegemón politikai képződmény, s hosszabb távon uralja a politikai életet. Gondoljunk az Osztrák–Magyar Monarchia idején a Tisza Kálmán és Tisza István nevével fémjelezhető „centrális” jobbközép kormánypártokra, majd a két világháború között a Bethlen István, Teleki Pál és mások által vezetett Egységes Pártra mint jobboldali pártszövetségre. Inkább elfelejtenénk, de a második világháború utáni kommunista diktatúra is egy párt, pontosabban pártállam – először a Rákosi vezette MKP, majd a Kádár által uralt MSZMP – antidemokratikus uralmára épült.

És most úgy tűnik, hogy a Fidesz–KDNP „beleilleszkedik” a magyar politika hagyományaiba, s nagy eséllyel létrehozhat egy központi politikai hatalommal rendelkező, ám a modern parlamentáris demokráciáknak minden szempontból megfelelő időszakot.

Hogy miért tér vissza erre a (párt)politikai berendezkedésre újra és újra a magyar társadalom, a magyar nemzet? Talán azért, mert a magyar emberek valóban békére vágynak, valóban belefáradtak a szélsőséges megosztottságba, a nemzeti erők belső vitákban történő szétforgácsolódásába.

S talán azért, mert úgy érzik, nem rossz kezekbe kerülhet a centrális politikai hatalom. Mert mindig a valóságos ember a fontos, s nem a ráaggatott jelzők sokasága.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen eredmény született volna, ha nem csak a „városállam”, Budapest, hanem a vidék is elmegy nagyobb számban szavazni…

Fricz Tamás - mno.hu

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>