at héttel ezelőtt, a brit parlamenti választási kampány kezdetén a Munkáspárt szavazati jogot ígért programjában a tizenhat évesek számára. Ezt sokan nem másnak, mint választókerületi manipulációnak tekintették. A hagyományos bölcsesség szerint a brit fiatalok erősen baloldali beállítottságúak; a felmérések szerint a 18–24 éves britek 57 százalékban támogatták a Munkáspártot, szemben a július 4-i választásokon csúfos vereséget szenvedő Konzervatívok mindössze kilencszázalékos támogatottságával.

Az előre hozott választások előestéjén a JLP Partners felmérése szerint a 16–17 évesek körében ugyanis a keményen jobboldali Reform UK, az euroszkeptikus Nigel Farage alapította párt állt a második helyen. A 26–27 éves férfiak körében ráadásul a párt az első helyen végzett 35 százalékkal – hasonló következtetéseket lehet levonni a választások végleges eredményei alapján is.

Ahhoz, hogy a történelemben olyan pillanatot találjunk, amikor a fiatalok ugyanolyan valószínűséggel szavaztak jobbra, mint balra, 45 évet kell visszamennünk az időben. 1979 márciusában Margaret Thatcher elsöprő győzelmet aratott, amikor a 18–24 évesek szavazatának 42 százalékát szerezte meg (beleértve a Joy Division énekesének, Ian Curtisnek a szavazatát is). Ez részben azért volt így, mert az ország akkor teljesen kimerült: sztrájkok követték egymást, végül pedig következett a gazdasági összeomlás. Olyan helyzet volt, amely nem egyszerűen kormányváltást, hanem az egész kormányzati paradigma megváltoztatását igényelte. Más szóval forradalmat.

Ma is hasonló érzés uralkodik. „Semmi sem működik” – mondják egymásnak az emberek, gondolva az egészségügyre, a postára, a bíróságokra vagy épp a bevándorlási rendszerre. A bürokraták mindenütt vállat vonnak, miközben a várakozási idők egyre hosszabbak, a kátyúk egyre nagyobbak, a lakásárak egyre magasabbak. Az adóterhek hetven éve nem voltak ilyen magasak. A fiatalok számára a saját lakás egyre inkább lehetetlen küldetéssé válik, miközben a jóléti állam adományait elrabolták tőlük. A mai Nagy-Britanniában fiatalnak lenni annyit jelent, mint végignézni, ahogy a jövőnk eltűnik a szemünk elől.

A napokban egy Aaron Bastani nevű híres brit youtuber egy operatőrrel körbejárta Chichester városát. Chichester papíron rendkívül kiváltságos: a virágzó déli részek lombos, kellemes piacvárosa; égboltját templomtornyok és vitorlás árbócok díszítik. A fiatalok, akikkel a youtuber beszélt, mégis nihilista módon ítélték meg a kilátásaikat. Sokan pedig eltökéltek abban, hogy a reformra szavaznak. „Túl sok a külföldi. Ez egy vicc” – mondta a videóban az egyik fiatalember, aki maga is nyilvánvalóan vegyes származású. „Gondoskodnunk kell a saját népünkről. A Reform UK-val a tényleges brit munkásosztálybelieknek van hangjuk” – hangzott el a sarkos vélemény. „Nem igazán hallottam sok embert a Munkáspártról beszélni, csak a Reform UK-ról” – mondja egy másik, jól öltözött tizenéves lány. „Ha bárkit megkérdezel errefelé, úgy 15, 16 éveseket, mind azt mondják, hogy minden a Reform UK-ról szól”.

Öt évvel ezelőtt ezek a gyerekek szinte biztosan Bastani és médiavállalata, a Novara oldalán álltak volna. A Novara a kemény baloldali munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn ifjúsági intézménye volt, aki 2017-ben megdöbbentő, 62 százalékos eredményével letarolta a fiatalok szavazatait.

A 28 éves Jordan Bardella által vezetett jobboldali párt a fiatalok szavazatainak 38 százalékát szerezte meg, ami meghaladja a 34 százalékos teljes szavazatarányukat. Mégis minden jel arra mutat, hogy Nagy-Britannia sem immunis ezekre a hullámvölgyekre. Sőt, a fiatalok azok, akik a legfogékonyabbak az új megoldásokra, és a legelégedetlenebbek a status quóval.

Persze részben azért beszélnek a 16 éves chichesteri fiatalok a mainstream által populistának kikiáltott Reform UK-ról, mert a párt a közösségi médiában sokkal ügyesebben politizált, mint riválisai. 

Ezzel máris fényévekkel megelőzte a Munkáspártot és a torykat, akiknek sablonos reklámügynökségi kampányai – amelyben például Rishi Sunak kólásdobozokkal „magyarázza” a költségvetési helyzetet, a Munkáspárt pedig egy húszéves mém bevetésével – egy teljesen másik bolygóról igyekeztek megszólítani a célközönséget. Másodszor, Farage egyszerűen azért tudott áttörést elérni, mert Keir Starmer és Rishi Sunak ikerdroidjai között ülve hitelesen hangzik. A közösségi média díjazza a valódiságot; a fiatalok márpedig utálják a hazugságokat.

Ennek a változásnak hatalmas következményei lehetnek. Eric Kaufman, a Buckin­gham Egyetem politológusprofesszora régóta állítja, hogy Nagy-Britannia a lakosság hosszú távú balra tolódásának tanúja. Az erősen progresszív oktatási rendszer, az agresszívan baloldali egyetemi rendszer és a személyes mobilitás trendjei között a fiatalok nem öregedtek ki a baloldaliságból. Az átlagéletkor, amelyben valaki nagyobb valószínűséggel szavaz a konzervatívokra, mint a munkáspártiakra sokáig 37 év volt, az utóbbi években pedig egyre feljebb kúszott, mivel az ezredfordulós korosztály ugyanolyan buzgalommal ragaszkodott progresszív meggyőződéséhez, mint az elveszett fiatalság más jelképeihez. Ez a beállítódás azonban hamarosan megfordul.

Corbynhoz hasonlóan ő is politikaellenes figura egy politikaellenes korban. Corbynhoz hasonlóan ő is megbotránkoztatja a westminsteri establishmentet. A Nemzeti Tömörüléshez hasonlóan ez is egy sietős nemzedék, amely nem érzi úgy, hogy van ideje arra, hogy a peremvidéken játszadozzon az ortodoxok ugyanazon sikertelen megoldásaival.

Most az idővonal minden irányban összenyomódik. Farage hatvanegy éves. Azt mondja, van egy „hatéves terve”. Ez a következő választásokig tartana. Ha 2029-ben nem ő lesz a miniszterelnök, akkor – mint mondja – felismeri, hogy át kell adnia a hatalmat „egy fiatalabb generációnak”. Egyelőre az előfutárai szinte mind a hozzá hasonló boomer Tha­tcher-korúak. A brit Bardella talán még messze van. De végre lehet látni a körvonalait.

Gavin Hayes

A szerző a Danube Institute brit vendégkutatója

]]>www.magyarnemzet.hu]]>