„Isten malmai gyorsan őrölnek” – írja naplójába 1956. október 23-áról Márai Sándor. Pontosan egy év múlva az amerikai emigrációban élő magyar író bemegy egy templomba és mécsest gyújt. Azt írja: „Forradalmakat nem lehet szentimentálisan szemlélni… De a mécsest meg kell gyújtani.” És hozzáteszi: „Esztendő előtt Magyarországon – és Lengyelországban – nemcsak a »kommunizmus«, tehát a rendőrállam és a terror bukott meg, hanem a szocializmusnak nevezett termelési rendszer is.”

1956. október 23. nemzeti történelmünk egyik csodálatos „csillagórája”, amely több nemzedéknyi időre visszavonhatatlanul meghatározta népünk, régiónk, sőt az egész emberiség sorsát. Magyarok milliói nevében írta Faludy György költő 1956, te csillag című fájdalmas-gyönyörű versében: „ezerkilencszázötvenhat, nem emlék, / nem múlt vagy nékem, nem történelem, / de húsom-vérem, lényem egy darabja, / szívem, gerincem…”

Miért ünnepeljük – nem elbukott, hanem – a szovjet birodalom gigászi hadserege által levert forradalmunkat és szabadságharcunkat? A kommunista diktatúra által üldözött, bebörtönzött, evilági értelemben legyőzött Mindszenty József bíborosnak ez volt a jelmondata: „Devictus vincit!” – azaz „Legyőzetve győz!” Ő írta, hogy a kegyetlenül eltiport és megtorolt 1956-os magyar szabadságharc két vesztese az erkölcsileg lezüllött világkommunizmus és a tétlen, megbénult, erejét vesztett Nyugat lett, az Egyesült Nemzetek Szervezetével az élen. S velük szemben „milyen felemelő volt a kis magyar nép erkölcsi ereje, hihetetlen bátorsága, összetartása, embersége, szívóssága”.

Az elmúlt fél évezredben (egyetlen győztes szabadságharcunkat, a Bocskai-felkelést leszámítva) rengeteg veszedelem, vereség és veszteség sújtotta népünket. Miért ünnepeljük mégis levert forradalmainkat és szabadságharcainkat? Mert október 23-a március 15-ével együtt két olyan nemzeti ünnepünk, amikor arra emlékezünk és emlékeztetünk, hogy – a Petőfi által a szabadság népének nevezett – magyarság legyőzetve győzött. Nekünk ilyen sors, ilyen történelem jutott. Ismét Márait idézve: „Boldog népeknek nincs történelmük… Magyarországnak, sajnos, van.”

Tudjuk, az orgona, a „hangszerek királya” a legnagyobb méretű, hangerejű, hangterjedelmű és a legváltozatosabb hangszínekkel rendelkező hangszer. Hogy a magyar történelem orgonája szinte egyedülállóan sok, különböző hangszínű, hangerejű és hangfekvésű sípcsaládot, regisztert tartalmaz, arra kiváló példa éppen október 23-a. Elbűvölő és felemelő, illetve megrendítő, ha számba vesszük és tudatosítjuk, hogy a naptári évnek csupán ehhez az egyetlen napjához mennyi nevezetes magyar történelmi esemény, történés fűződik. A teljesség igénye nélkül:

1456-ban október 23-án hunyt el – az 1690-ben szentté avatott – Kapisztrán János német származású itáliai ferences szerzetes, híres vándorprédikátor, aki a II. „Hódító” Mehmed oszmán szultán hadserege fölött aratott, világraszóló nándorfehérvári diadalnak Hunyadi János mellett a másik főhőse, a Magyarországot megvédő keresztes had megszervezője és karizmatikus vezetője lett. A közép-olaszországi Capestranóban levő szülőháza falán halálának pont ötszázadik évfordulóján, 1956. október 23-án helyeztek el márvány emléktáblát emigráns magyarok. És éppen aznap a szent mellszobra Magyarország felé fordult! Vagyis Nándorfehérvár után ötszáz évvel Magyarországon ismét történt egy nagy csoda, s a két világtörténelmi eseményt Kapisztrán személye köti össze.

De menjünk tovább.

1613. október 23-án választotta a kolozsvári országgyűlés erdélyi fejedelemmé Bethlen Gábort, akiről halála után egy kortárs szász, nagyszebeni polgár, Georg Krauss így írt: „Isten adjon az országnak sok hasonló uralkodót és hatalmasságot, igazi atyja volt hazájának, teljes virágzásban hagyta Erdélyt és jobban felépítve, mint ahogy találta.” Bethlen uralkodói credóját talán legszebben Móricz Zsigmond fogalmazta meg Erdély-trilógiája Tündérkert részének végén, amikor az új fejedelem így szól a rendek küldötteihez: „Alázattal kérem az országot, higgyétek meg, mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk.” Nem rajta múlt, hogy ezt a református hitéből és küldetéstudatából származó életprogramját csak Erdély szintjén tudta megvalósítani, de egész magyarságot nem tudta egyesíteni a szuverén nemzeti királyság helyreállítása végett.

Most ugorjunk egy nagyot. 1921. október 23-án zajlott le a budaörsi csata – valójában inkább csetepaté – a trónjára Svájcból visszatérni kísérelő IV. Károly királyt támogató legitimista csapatok és a kormányerők között, aminek IV. Károly trónfosztása és a Habsburg-ház trónörökösödésének a Nemzetgyűlés általi megszüntetése lett a következménye. 1930-ban ugyancsak október 23-án adták át először a Magyar Corvin-lánc kitüntetést (a Magyar Corvin-koszorúval és a Magyar Corvin- díszjelvénnyel együtt), amit Klebelsberg Kunó kultuszminiszter elgondolása alapján Horthy Miklós kormányzó alapított. Az elsők között kapta meg a magas kitüntetést Dohnányi Ernő zeneszerző, Herczeg Ferenc író, gróf Klebelsberg Kunó, báró Korányi Sándor belgyógyász, Ravasz László református püspök és gróf Teleki Pál földrajztudós, volt miniszterelnök is.

És hogy ma már elfeledett, noha jelentős személyiségek is kötődnek október 23-ához, arra csupán két példa: 1794-ben ezen a napon született a nyírségi Nagyhalászban Csuha Antal, az 1848–49-es szabadságharc honvéd tábornoka, aki hónapokon át volt a „Duna Gibraltárjának” nevezett, a császári csapatok által körülzárt Pétervárad erődjének a parancsnoka. S 1947-ben ugyanezen a napon végezték ki Budapesten a koncepciós perben, törvénysértő módon halálra ítélt Donáth György volt országgyűlési képviselőt, a Magyar Testvéri Közösség nevű titkos szervezet egyik vezetőjét, akinek felakasztásával megkezdődött a kommunista justizmordok évtizedekig tartó horrorja. Utolsó szavai ezek voltak: „Bátran halok meg a hazámért, nemzetemért és a szabadságért.”

Végül még egy kuriózum: 1846. október 23-án fejezte be Nagyszalontán Arany János leghíresebb műve, a Toldi első részének kéziratát, amely egy csapásra országos hírű költővé és Petőfi legjobb barátjává tette. Nem kisebb költő, mint Babits Mihály így ajánlotta fogarasi gimnáziumi diákjainak: „A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered, és nagyon szereted: olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted, és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé.”