De vele nem ez volt a helyzet, nem megfontoltságból, alaposságból néztem utána. Hanem egyszerűen szembe jött. Nem tudtam nem észre venni. Mert mindenhol ott volt. A blogokon, amelyeket olvasok, az újságok honlapjain, amelyeket böngészek, a könyvesboltokban, ahová járok... nem lehetett tovább halogatni. A járvány, amit Murakami Haruki-nak hívnak, engem is megfertőzött.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor néhány hónappal ezelőtt, bekapcsolva a vadonatúj e-olvasómat, ez az idézet fogadott tőle (szabadfordításban): „Ha csak azokat a könyveket olvasod, amiket mindenki más olvas, akkor csak az lesz a fejedben, mint mindenki máséban.” Na jó, ez az én emberem!

Murakami-szerelmemre aztán egy újságban olvasott interjú ütötte rá a szavatossági pecsétet. Hát lehet ellenállni egy olyan írónak, aki egy, a művészetének gyökereit firtató felvetésre nemes egyszerűséggel annyit mond, hogy: „Nem tartom magam művésznek. Csak egy pasas vagyok, aki tud írni. Ja.” Ekkor már tudtam, hogy ez a liaison nem valamiféle könnyű tavaszi flört lesz. Nem is tüzes, gyorsan ellobbanó szeretői viszony. De még csak nem is valamiféle nehezen értelmezhető, kínlódós, játszmázós, félig-meddig kapcsolat. Hanem egy amolyan igazi, belemenős, felvállalós, igazi nagy szerelem. A mindent felégető love story. Hm. Ha értitek, miről beszélek.

A Norvég erdővel kezdtem. Mert, ahogy Murakaminak, nekem is az a kedvenc Beatles dalom. És ahogy a főhősnek, Watanabe-nak, nekem is a Nagy Gatsby az egyik all-time kedvenc könyvem. Nem csalódtam. A Norvég erdő szomorú és szép és elgondolkodtató és különleges és okos és vicces. És ahogy a halálról ír... Mindenkinek, aki látta már a halált közelről, aki érzett már gyászt, el kellene olvasnia. Murakami nemcsak befelé, az erdő közepébe mutat utat, hanem kifelé is, a világosságra. Kérdés, hogy az olvasó ki akar e jutni a téli erdőből. Ezt mindenki döntse el maga.

Aztán jöttek a következők. A Kafka a parton, a Kurblimadár krónikája, a Világvége és a keményre főtt csodaország... Most pedig ott figyel már a virtuális polcon a legújabb, az 1Q84.

Utóbbi egy háromkötetes, 1000 oldalas mestermű, alig várom, hogy elkezdjem. Annál is inkább, hogy ezúttal már célirányosan olvastam utána a regénynek. Miután a kellős közepén járok a saját könyvemnek (ami messze nem lesz ezer oldalas, és – persze – messze nem lesz Murakami, hogy is lehetne?), nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen módszerrel hoz létre valaki egy ilyen volumenű szöveget. Egy újabb interjúban megtaláltam a választ.

Murakami Haruki kőkemény napirend szerint él. Hajnali négykor kel és déli 12-ig dolgozik. Délután maratoni futóversenyre edz, aztán lemezboltokba megy zenét válogatni. Azt vallja, hogy egy ekkora munkához nemcsak a szellemnek, hanem a fizikumnak is edzettnek, erősnek kell lennie. Minden hajnalban, amikor bemegy a dolgozószobájába, leül az íróasztalához, bekapcsolja a számítógépét, és... átmegy a „Másik Szobába”. Ahogy ő fogalmaz: „ehhez a metaforikus Másik Szobához ki kell nyitnom egy nagyon nehéz ajtót. Aztán, ha végeztem, be kell csuknom ezt a nagy és nehéz ajtót.” Ehhez kell az erő, a fizikum, a praktikusság. Hogy kívül rendszer legyen – mert odabent, a tudatalattijában saját bevallása szerint is káosz van.

Murakami első olvasója mindig, minden regény esetén ugyanaz az ember. A felesége, akit az egyetemről ismer – arról az egyetemről, ahová Toru Watanabe, a Norvég erdő főhőse is jár. Murakami az ifjúkori első szerelmét vette el, annak már majd’ negyven éve, és mára ő az első és legfontosabb kritikusa. Ha valakit eddig nem sikerült meggyőznöm, hogy olvassa ennek az embernek az írásait, akkor talán majd most. Murakami ezt mondja a házasságáról:

„Nagyon kockáztattam a házassággal... Semmit sem tudtam a világról. Hülye voltam. Ártatlan. Kockáztattam. Az életemmel játszottam. De túléltem. Mindenesetre.”

Hát, nem megmondtam?

D.Tóth Kriszta - shopline.hu