Jó tanuló voltam, de nem az a klasszikus stréber. A szorgalmi feladatot ritkán csináltam meg, a hét végén bulizni jártam, a szünetben pedig nem a következő órára készültem, hanem a folyosón lógtam a többiekkel.

Rengeteget olvastam, de nem a kötelező, hanem az apró betűs rész volt a kedvencem. Otthon nem volt követelmény a kitűnő, de én magam nem nagyon szerettem, ha alább kellett adnom...

A legnagyobb ajándék, amit a szüleimtől kaptam, hogy megtanítottak tanulni. Élvezni a folyamatot, ahogy az ismeretlenből ismerős, a kérdésből válasz, az éhségből jóllakottság lesz.

Pedagógusok között nőttem föl. Rögtön a legelején, a születésem utáni három évben a nagyapám – igazi, szikár falusi tanító –, majd pedig a szüleim – papinál sokkal modernebb, rendhagyóbb, igazi népszerű tanáremberek – építették föl az alapot az életemhez. Szilárd, rendíthetetlen, megbízható, megnyugtató bázist. Olyat, amire nem kell tudatosan támaszkodnom, mert anélkül is ott van. Tiszteletből, nyíltszívűségből, emberségből és tisztességből keverték hozzá a maltert, ami aztán, így harminc-sok évvel később már annyira megkötött, hogy mozdítani nem lehet.

De mégsem ez az igazán fantasztikus bennük. Hanem az, hogy ugyanezt megkapta tőlük még több ezer gyerek, méghozzá önzetlenül, arcpirítóan kevés fizetésért, családi kötelék nélkül. A nagyapám, az anyám és az apám már rég nem tanítanak, de a mai napig emlegetik őket az iskolában. Anyu temetésére buszokkal jöttek Kaposvárról a diákok... Óriási, kisírt szemű, lüktető szívű kört alkottak a sír körül. A sírkertlátogatók azt találgatták, vajon melyik nagyember hunyt el. Nem is sejtették, hogy a legeslegnagyobb, mind közül. A volt tanítványoktól a mai napig kapok rendszeresen üzeneteket – és emlékeket.

Azt hiszem, a legtöbben csak felnőtt fejjel döbbenünk rá, hogy a tanáraink elkísérnek minket a halálunkig. Hogy ott vannak a bőrünk alatt, a kötőszövetünkben, a csontjainkban, a gerincünk csigolyái között, a szívünkben, a lelkünkben.

Ha lehunyom a szemem, a mai napig látom Joli nénit, aki megtanított írni-olvasni. Éva nénit, aki olyan szigorú volt, hogy ha mégis elmosolyodott, egy hónapra való jókedvet injekciózott az osztályba. Pellion tanár urat, aki viccesen azt tanácsolta, hogy vigyek magammal fényképezőgépet, amikor felvételizni megyek az ELTE-re, mert hogy nem jutok el oda többé, az biztos (aztán tőle kaptam a legnagyobb gratulációt, amikor mégis fölvettek). Vajay tanárnőt, aki szerelmesen lángoló arccal olvasott föl nekünk József Attilát, az érettségi banketten pedig félrehívott, és megesketett, hogy írással fogok foglalkozni, ha nagy leszek... Mindannyian ott vannak bennem, viszem őket magammal tovább. Adok belőlük a gyerekemnek is, és közben örömmel látom, hogy van már neki is ilyen élménye. Hiszen Szilvi néni egyetlen félév után ott van Lola minden kerekített betűjében, minden tisztán csengő énekhangjában, minden döntésében, minden felszabadult nevetésében.

Valami nagyon elromlott ott, ahol nem ők a legfontosabb emberek. Ahol a pedagógusok megbecsülése csupán ígéretekből áll. Ahol a hónap végén már csak kiflire és margarinra futja nekik. Ahol azt üzenik, hogy ha elfogy a kréta, ballagjanak el a boltba és vegyenek ők újat. Elvégre a tanításhoz szükséges szemléltető anyagokat is ők készítik otthon... saját kartonpapírból és szabadidőből.

Abban reménykedem, hogy majd a gyerekeink talán máshogy csinálják. Jobban. Tisztességesebben. Méltóbban

D.Tóth Kriszta - shopline