• És mit csinálsz most, hogy eljöttél a tévéből?
• Írtam egy regényt. És közben az Unicefnek dolgozom.
• Na jó, de mit csinálsz?
• Mondom, írok. Könyvet, blogot. És önkénteskedem. Meg a családommal vagyok.
• Az rendben van. De mit CSINÁLSZ?

Érted, mit CSINÁLOK? Mert egy (volt) tévés számára az nem „csinálás”, ha valaki nem láthatóan csinál. Aki nem láthatóan csinál, az kéremszépen eltűnt. Nem csak a radarról tűnt el, hanem úgy en bloc, szőröstül-bőröstül eltűnt. Nem létezik. Nem csinál. Ha nem látszik, akkor: nincs.

Sokat gondolkozom ezen mostanában. Az elfoglaltság istenítésén. A társadalmon, ahol a „hogy vagy?” kérdésre az obligát, de legalábbis nagyjából egyetlen értékelhető válasz az, hogy „el vagyok havazva”. Az új valláson, amit úgy hívnak, hogy „rengeteg dolgom van”. Vagy úgy, hogy „ki sem látszom a teendőimből”. De azon a néven is ismerik néhol, hogy „azt sem tudom, hol áll a fejem”. Mintha az elfoglaltság mennyisége egyenes arányban állna az emberi nagysággal. Az állampolgári fontossággal. A tökéletességünk fokával. Nem azokról beszélek, akik adott esetben az egyik munkahelyről a másikra rohanva három műszakban tolják, hogy megteremtsék a devizahitelre és a számlákra valót. Mert ők, ha megkérdezik őket, hogy vannak, nem azt felelik, hogy „el vagyok havazva”, vagy „annyi dolgom van, hogy azt sem tudom, merre van előre”. Nem, ők legfeljebb annyit lehelnek az utolsó erejükkel, hogy „fáradt vagyok”.

Az el-vagyok-havazva-vallás oltárán nem ők áldoznak, hanem azok, akik kizárólag akkor érzik jól magukat, ha többnyire önként vállalt elfoglaltságaikkal telepakolják minden napjukat. Sőt, a gyerekeik minden napját is. Délután is. Óráról órára. Ők azok, akik estefelé, ha együtt van a család, fél szemüket a laptopjukon, fél fülüket a telefonjukon tartják. Akik képtelenek elengedni saját elfoglalt nagyságukat. Akik szinte mardosó bűntudatot éreznek, ha hiba csúszik a rendszerbe és akad egy szabad délelőttjük. Olyankor azonnal önértékelési válságba csúsznak, nyugtalanná válnak és megkérdőjelezik önnön mivoltukat. Ha viszont valaki – mondjuk egy hozzájuk erősen hasonló valaki – azt válaszolja a hogyvagyra, hogy ki sem látszik az elfoglaltságból, akkor elégedetten bólintanak: „ez a jobbik eset barátom”. Mármint az, hogy tele van elfoglaltsággal. Addig jó. Mert ugyan, hol is tartana a világ, ha a lakói naponta néhány órát előre be nem tervezett lazítással töltenének? Milyen állapotban lenne az emberiség, ha nem tudnánk, hogy holnapután mit fogunk csinálni? Ha az ügyvédnek nem lenne betáblázva fél évre előre az ügymenete? A pszichológusnak egy évre a páciensei? Az orvosnak tíz hónapra a pénzes műtétei? A filmproducernek három szezonra a projektjei? És ugyan már, mi volna, ha a tévés nem tudná, hogy mikor lesz legközelebb képernyőn?

Én is ilyen ember voltam. Megőrültem attól, ha nem voltam egész napra beosztva. Csak akkor éreztem hasznosnak magam, ha reggel hétkor pontosan tudtam, hogy este kilenckor milyen tevékenységeket tudok majd magam mögött. Ha véletlen szabadidőm volt, azt valami gyanús összeesküvésnek, esetleg fatális tévedésnek tudtam be, és sürgősen intézkedtem. Csak a tökéletesség volt elég jó. De ennek vége. Van dolgom, vagy ha úgy tetszik: csinálok. Ja, hogy nem látszik? Nem baj. Attól még létezik és hasznos. Van, akik szerint most épp én vagyok az a gyerek, aki nem megy be tanórára, de benéz az osztályterembe az ablakon, a nyelvét nyújtogatja a többiekre, vicces arcokat vág, és ezzel zavarja a tananyag leadását. Igen, lehet. De legalább közben jól érzem magam. Nem kell aggódni, nem lesz ez mindig így, de ennek is van haszna. Aztán elballagok a dolgomra. Mert – a látszat ellenére – az is van. Azt ajánlom mindenkinek, hogy ha megteheti, próbálja ki egyszer így. Nagyon jó mulatság. Mert a tökéletlenség felszabadít.

D. Tóth Kriszta - shopline.hu