Vagy, ahogy egy drága olvasó írta: azon vagyok, hogy fönntartsam az érdeklődést. Irántam. Hát, ha nem is ilyen direkt módon, de biztosan igaza van. Mert nálam ez sokkal egyszerűbben csapódik le: van mondanivalóm, és azt megosztom. Velük.

A héten lesből negyvenezer követőm lett a fészbuk-oldalamon. Ilyen mennyiségű embert – na jó, többet – én eddig főleg Sarka Kata és barátai oldalán láttam. (Igen, jártam ott, megnéztem, beleolvastam, mostmér?) És mivel a tartalomszolgáltatás ott nagyjából annyiban merül ki, hogy önarc-, öntest-, valamint öncsalád fotókat posztolnak minden mennyiségben – márpedig, lássuk be, az egyszeri celebet követő egyszeri Facebook-felhasználó a nagy számokat elnézve biztosan tényleg csak arra kíváncsi, hogy adott érdemes híresség ma éppen milyen színű tangát húzott, és a szettet melyik karkötőjével tette teljessé –, hajlamos voltam azt hinni, hogy az én oldalam sokáig még igencsak messze lesz a több tízezres létszámtól. Erre tessék. Két napja átléptük a negyvenezret. De hát az már majdnem egy hódmezővásárhelynyi ember!

Többféle gondolat is átsuhant az agyamon, amikor megláttam a szép kerek számot az oldalon. Például az, hogy ez hogyan és mikor történhetett? Hiszen januárban még csak nyolcezren voltunk. Aztán az, hogy de hát ennyi ember megtölthetne egy jó nagy futballstadiont. Csak kellene hozni nekik külföldről egy tisztességes focicsapatot… Meg aztán az is, hogy negyvenezer hűséges követőnek tartalmat szolgáltatni már komoly felelősség. És persze az, hogy ebből a negyvenezer emberből van azért néhány, aki tulajdonképpen nem szeretetből vagy kíváncsiságból jár ide, hanem veszekedni. Beszólogatni. Az egyik igencsak szókimondó barátom szerint a nagy számok törvénye alapján ennyi emberből már érzékelhetően kimutatható a rosszindulatú bunkók száma. Na, én még véletlenül sem aposztrofálnám íííígy az oldalam egyetlen látogatóját sem, de bevallom, az elmúlt hetekben tényleg éreztem egyfajta felfutását a finom és kevésbé finom beszólásoknak. Szándékosan nem idézek itt most egyet sem közülük, mert ahogy internetes újságíró kollégáimtól tanultam: “ne etesd a trollokat”. Maradjunk annyiban, hogy a zsidó kommunista liberálbolseviktól kezdve a nyalonc fideszbérencen át az önelégült pic*áig voltam már sok minden.

Ismerve az on- és offline kommunikáció, valamint az emberi lélek siralmas állapotát Magyarországon, igazából meg sem kellene lepődnöm azon, ha az olyan posztok alatt, hogy boldog születésnapot Alföldi Róbert, meg hogy én igazából bírom a Tóthgabit, fröccsen a nyál meg az epe. De azt komolyan nem értem, és egyben mélységesen elszomorít, hogy egy gyerekjogi, vagy gyerekvédelmi posztom miért vált ki agressziót és támadást. Vagy mondjuk, miért oktatnak ki azért, mert gratulálok Alice Munro-nak, aki mindössze 13-dik nőként nyert irodalmi Nobelt. Komolyan, mintha néhányan azért járnának az oldalra, hogy szándékosan félreértsenek és belekössenek. Az élő fába is. Meg a hölgy, aki arról panaszkodik, hogy bezzeg csak akkor „írok vissza”, ha valaki valami negatívat kommentel, és különben is elege van belőlem, mert csalódott bennem. Igaza egyáltalán nincs (bár tényleg nem tudok azonnal mindenkinek személyre szólóan válaszolni – ugyanis nem személyzet kezeli az oldalamat, hanem én magam), és hogy miért van elege, azt nem írja, de talán mindegy is. Elvégre én választottam azt az opciót, hogy nyilvános oldalt üzemeltetek a legnagyobb közösségi oldalon, amelynek a működését az iwiw-hez szokott felhasználók közül sokan bizony még most sem értik (ld. azokat az egyébként tényleg nagyon kedves üzeneteket, hogy tegyem már meg, hogy visszajelölöm őket, mert szeretnének az ismerőseim lenni. Nekik nagy szeretettel üzenem, hogy ha nyomtak egy „lájk”-ot, akkor már tagjai is az oldalamon összegyűlt Hódmezővásárhelynek, nem kell visszajelölnöm őket, mert ez egy úgynevezett oldal, nem pedig a magánprofilom. Az tehát a minimum, hogy viselem a kritikát (egyre jobban megy), helyükön kezelem a trollokat (már kifejezetten jól megy), és nem félek használni a kitiltás lehetőségét (ez viszont még egyáltalán nem megy jól, mert valamiért betegesen hiszek abban, hogy a vélemény szabad, még akkor is, ha nem tetszik nekem – úgyhogy csak akkor tiltok ki, ha valaki kifejezetten sértő és személyeskedő velem vagy valaki mással szemben). Egyáltalán nem mellesleg pedig arra a nagyon nagyszámú látogatóra koncentrálok, aki tényleg kíváncsi arra, amit írok, amit mondok, amit megosztok. Nem is hiszitek, hogy milyen nagyon megtisztelő érzés, hogy ennyien figyelnek rám…

Ők biztosan nem sértődnek meg, ha elmondom, hogy a kedvencem az a néni, aki nemes egyszerűséggel minden második posztom alá a következőt kommenteli: „.” Igen, egy darab pontot. Egyelőre nem sikerült megfejtenem, hogy vajon mit akar vele mondani, de nagyon sokat segít abban, hogy relativizáljam az internetes beszólások fontosságát. Ha meglátom a pontomat, mindig elnevetem magam.

És eszembe jut, hogy a mi negyvenezres közösségünk úgy jó, ahogy van. Sokfélén.

D.Tóth Kriszta - shopline.hu