Amikor már látta rajtam, hogy felfogom: nem álmodom, pici, meleg kezét rátette a lapockámra és megszólalt az árnyék. „Mama...” – suttogta olyan átéléssel, ahogy csak ő tudja suttogni ezt a négy betűt. „Rosszat álmodtam, nem baj, ha bebújok az ágyadba, amíg reggel nem lesz?”

Hát persze, hogy nem baj. Fölemeltem a takarómat, míg ő beslisszant alá és hozzám simult, mint egy kiskanál. „Köszi, szeretlek nagyon...” – súgta, és már aludt is. Én viszont ébren vártam meg a reggelt, karomban Lolával, fejemben kusza gondolatokkal. Mert eszembe jutott egy másik hajnal, épp hét évvel ezelőtt.

Akkor is arra ébredtem, hogy néz. Bölcs újszülött-tekintetében benne volt az egész élet, amit még át sem élt. Sőt az enyém és a szüleimé is. Engem bámult a takaró alatt a kórházi ágyunkon. Az első közös éjjelünkön odavettem magam mellé, mert nem tudtam aludni a fura hangoktól, amiket kiadott magából – és a sokktól, amit az a tudat okozott, hogy 12 órával korábban megszültem egy embert, akiért attól fogva a halálomig felelős vagyok. Ott feküdtünk tehát az ágyamban, én meg persze mozdulni sem mertem, nehogy összenyomjam. Végül a kimerültségtől mégis álomba merültem... Egészen addig, amíg a tudatalattimat föl nem ébresztette a félnapos lányom tekintete. Akkor még csak én tudtam beszélni, legalábbis szavakkal. „Szia, emberke. Én vagyok a mamád, belülről jobban ismersz, mint bárki a világon. Most jól megnézel magadnak kívülről is, mi?” Ekkor pislogott először. Ez volt az első igazi emberi megnyilvánulása felém. Egy meglepett pislantás, valószínűleg attól, hogy felébredtem és megszólaltam. Utána már csak feküdtünk és néztük egymást, a szemünk beszélgetett. Egész addig, amíg el nem aludtunk.

Olyan volt ez a hét év, mintha álmodtam volna. Egy álom tele szorongással, nyomasztó és felszabadító pillanatokkal, marcangoló aggodalommal és vegytiszta boldogsággal. Na meg azzal a feltétel nélküli, mindent felülíró szeretettel, amiről azelőtt nem is tudtam, hogy létezik. Most itt van előttem, fekszik az ágyamban, a testem melegével mosom ki belőle a rossz álmot. Néhány nap múlva betölti a hetedik életévét. Ennyi idő alatt kicserélődtek a sejtjei, meg az enyémek is. És én mégis, megtorpanás nélkül, ugyanúgy szeretem minden egyes sejtemmel, mint akkor, azon az első éjszakán.

Reggel korán kelünk, hiszen iskolába indul. Menet közben iszom a kávémat a kocsiban, míg ő bámul ki az ablakon még félálomban, bele az októberi ködbe. Aztán eszébe jut valami, kiveszi a kesztyűből a kezét és ráteszi az enyémre: „Jó volt, hogy együtt aludtunk, mama. Pont, mint régen...” Megérkezünk az iskola elé, elkísérem a kapuig, ráadom az iskolatáskát. Egy picit megtántorodik a súlya alatt, de aztán kiegyenesíti a gerincét, a szemembe néz és huncut mosollyal azt mondja: „Ne aggódj, bírom. Nagylány vagyok, tudod.”

Tényleg az. Boldog születésnapot, nagylány!

D. Tóth Krisztina - shopline.hu