Szerzője, akiből aztán soha nem lett szépíró, kaotikus történések halmazaként ábrázolta a forradalmat, ahol állati ösztönök uralkodnak, s nyoma sincsen semmilyen fennköltségnek, elvszerűségnek, pláne szabadság- és függetlenségvágynak.

Később egy lotyaszájú miniszterelnök – először és utoljára – busás díjazással járó ordókat osztogatott többek között ifjú irodalmároknak is a forradalom nevében, amelyet aztán rendőrattakkal, anonim polgárveréssel, gumigolyósortűzzel csúfolt meg.

A kitüntetett „ifjúdemokrata” irodalmárok azóta sem kértek bocsánatot azért, mert díjátvételükkel legitimálták a saját népére támadó kormányfőt, vissza sem utalták a júdáspénzt: azóta is töretlenül szolgálják a mind megtépázottabb „eszmét”, a helyenként bosszantóan dicsőséges nemzeti múlt permanens relativizálását. Ám az írástudók árulása soha nem tud olyan mélyre hatolni, mint maga az antidemokratikus, a bolsevik diktatúra iránt nosztalgiázó politikum: a pufajkás miniszterelnök közeli rokona nem átallotta antiszemita pogromnak hazudva degradálni 1956 októberét–novemberét. Ha lehetne, mindmáig ellenforradalomnak csúfolnák a forradalmat, a haladást és reakciót amolyan vektormennyiségnek tekintve, ahol definíciószerűen az ő nyilacskájuk mutat a progresszió felé. 1956. október 23-a azonban kifog a történelemferdítőkön, históriahamisítókon.

A nemzet életének egy olyan, két hét időtartamú pillanata ez, amikor töményen megmutatkozott mindaz, amit egy nép lelkének nevezhetünk. Minden ellene szólt, mégis megnyilatkozott. Lehetett idegen keleti megszállás, ideológiai terror, nyugati hitegetés és cserbenhagyás – ez a szabadságharc egy villanás erejéig megmutatta a magyarság valódi, elfojtott természetét. Máig elbűvöl, hogy egy korosztály fiataljai – irodalmárok, építészek, kétkezi munkások – rögtön tudták, mi a dolguk: fegyvert szereztek, s habozás nélkül, az esetleges következményeket nem mérlegelve vetették magukat a küzdelembe. Az orwelli hazugsággyár ellenére pontos és ép volt az erkölcsi érzékük, s az első adandó alkalommal készen álltak a harcra. Olykor szorongva gondolok arra: mi, 1956 után születettek adott esetben miként vizsgáztunk volna. Ránk talán az a szerényebb feladat vár, hogy ne engedjük bemocskolni, ami tiszta volt: mondjuk ki a csodáról, hogy csoda.

Kövér Lászlónak a Párizsi Magyar Intézetben elhangzott megemlékezőbeszéde szerint a mai magyarok idejében teljesedhet be az 1956-ban tankokkal eltaposott és vérbe fojtott magyar szabadságharc győzelme. Mi tagadás, irigylésre méltó az optimizmusa. Úgy látja, hogy „a nemzeti szabadság és a társadalmi igazság kötelékei most ismét egybefonhatóak”, elvégre „csak ezen erős kötelékek tudják összefogni a magyar nemzetet és megerősíteni a magyar államot”. Ezt a célt szolgálta az 1990-es rendszerváltoztatás, és ezt a célt szolgálja a 2010 óta hatalmon lévő kormányzat is – tette hozzá, hangsúlyozva egyúttal, hogy ötvenhat hősei nem jutottak el addig a fázisig, hogy az állam megerősítésén gondolkodjanak (ez mindig a konszolidációs időszakok feladata); a szabadságot is általában, és nem a mindennapokra lebontva értelmezték; a függetlenség iránti vágyuk azonban közeli rokona volt a mi XXI. századi, nemzetállami szuverenitásunkat megőrzendő törekvéseinknek.

A házelnök e folyamat leírásához háromszáz éves ívet rajzolt fel: szerinte a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49 eseményeit is a nemzeti szellemi-politikai önrendelkezés iránti igény fűtötte. Vagyis a szabadság és a függetlenség vágya egymást feltételezte; egyik sem állt meg a lábán a másik nélkül. Értsünk a szóból: manapság sem más ötvenhat üzenete.

Csontos János -]]> www.magyaridok.hu]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!