Ahogyan a különféle tudományoknak megvannak a maguk szabályai, kőbe vésett törvényei, úgy a honi közéletben is megfigyelhetők bizonyos szabályszerű jelenségek. Ezek annyira megbízhatóan ismétlődnek, hogy akár rendszerezhetjük, körülírhatjuk őket.

Az egyik (e sorok írója által fölállított) szabály így hangzik: a magyarországi baloldalnak mindig van lejjebb. 

Mindezt az ideiglenes élőhelyükön évtizedeken át megfigyelt díszpéldányaik viselkedése igazolja vissza. Időről időre. Sose mondd, hogy ez vagy az a megnyilvánulásuk a „legalja”, mert hamarosan – inkább előbb, mint utóbb – még mélyebbre süllyednek, még nagyobb aljasságra vetemednek. Tegnap még csak a Tavares-jelentést szavazta meg – ma már a Sargentini- meg a Delbos-Corfield-félét. A minap még csak merengett az uniós pénzek elvételén – ma már tűzzel-vassal követeli, hogy ne kapjunk egy fillért se. Korábban még csak stadionozott – most már azért lobbizik, hogy ne rendezhessünk se olimpiát, se atlétikai világbajnokságot, semmit. És így tovább.
Már csak ezért sem állítanám, hogy Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármester legfrissebb, kurd zászlós parádézása a legalja lenne. Dehogy az. Csupán egy újabb mélypont, amit ma vagy holnap majd biztosan alulmúl valamelyik haverja. Az történt, hogy a szivárványkoalíciós kerületvezér az augusztus 20-i nemzeti ünnepen kilátogatott az atlétikai világbajnokságra, s ott elkezdett lobogtatni egy kurd zászlót. Ha nem látom, el sem hiszem, ám produkciójáról fényképet készíttetett, így minden bizonnyal megtörtént. Állt a lelátón, napszemüvegben, hülyén vigyorogva, és markolászta az idegen lobogót. A fotót az internetre is fölrakta ezzel a kísérőszöveggel: „Erdogan szurkolt, vele épp szemben én is”. Ilyenkor azért el kell számolni tízig, hogy ne mondjunk cifrákat.
Összegezzünk. Baranyit odaette a fene Magyarország történetének eddigi legnagyobb sporteseményére (amelynek rendezését a magyar kormánynak köszönhetően Budapest nyerte el, hiába fenyegetőzött és zsarolt annak megfúrásával Karácsony Gergely főpolgármester), ám a stadionban nem szülőhazája zászlaját lengette, hanem egy idegen nemzetét. Ócska, vásári provokációra használta a világeseményt. Arra, hogy egyik legfontosabb NATO-szövetségesünket hergelje (bár kétlem, hogy Erdogan észrevette a bohóckodását). Ahogy az egyik kommentelő fogalmaz: „Kedves Krisztina! A Negro világít a szádban.” Hiszen nem a török elnök miatt nincs saját országuk a kurdoknak. Ha az Egyesült Államok – mint a Föld ura – akarta volna, már rég lenne. Ám nem akarja – így nincs. Mondhatnánk Baranyinak, hogy Biden elnök arcába tologassa a kurd zászlaját, de oda nyilván nem fogja, hiszen a szivárványkoalíció az amerikai baloldaltól kapja az ellátmányt, anélkül fölkopna az álluk.

Baranyi lelkivilágáról mindent elárul: nem a székely vagy az erdélyi zászlót lobogtatja a román elnök képébe, holott Székelyországot, Erdélyországot sem hagyják létrejönni, székely-magyar testvéreink máig ellenséges megszállás alatt élnek, zászlóik kitűzéséért, himnuszuk énekléséért is büntetik őket. S nem is a Felvidék, Délvidék vagy Kárpátalja zászlajával illegeti magát Ferencváros polgármestere, eszébe sem jut ilyesmi, noha – fölteszem – magyar állampolgár. Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen Baranyi tőrőlmetszett baloldali, és legalább százhárom éve tisztában kell lennünk vele: a magyarországi baloldal, amikor csak teheti, ráront saját nemzetére, mindig az idegenek és az ellenségeink pártját fogja.

Hogyan is írta kiváló költőnk, Pósa Lajos? „Verje meg az Isten, / Nem egyszer, de százszor, / Ki magyar létére / Idegenhez pártol. / Ősi jussát önként / Idegennek dobja, / Kincsein­ket egy más fajnak / Kincstárába hordja. / Verje meg az Isten / Minden kis dolgába; / Ki magyar létére / Egy más faj szolgája.”

Ezért van az, hogy átlagos baloldali tüntetésen vagy ünnepi rendezvényen nagyítóval is alig találni magyar zászlót – uniósat, szivárványosat, amerikait annál többet. Minden szép és jó, csak a mi kis piros-fehér-zöldünk büdös nekik. S ezért írják folyton, hogy már bepakolták a bőröndöket, indulnak is ebből az élhetetlen szutyokból. Máris mennek, csak előtte még el kell adniuk a luxus haciendájukat az arborétummal együtt…

Miután a magyar egy kultúrnép, a többség elegánsan küldte el a bánatba Baranyit a kurd zászlós jelenetéért. „Kedves Krisztina! Itt volt a lehetőség, hogy egyszer a magyaroknak szurkoljon. Úgy látom, nem élt vele.” Vagy: „Bárcsak a magyar autonómiatörekvések mellett állna ki ilyen határozottan, mint a kurdok mellett. Ehhez képest a székely zászló önkormányzatra kitűzése még mindig vitatéma önöknek.” És végül: „Senki nem jelezte önnek, hogy ez nem egy kirkuki tüntetés, hanem a világ 3. legnagyobb sporteseménye? És ön Ferencváros polgármestere. Remélem, már nem sokáig.”

Itt van a kutya elásva! Hogy ez az alak elvileg egy polgármester lenne. Nem csekély közpénzt kap azért, hogy egy fővárosi kerületet irányítson, fejlesszen, s mindeközben méltóságteljesen, hivatalához méltóan viselkedjen (amire láthatóan képtelen). Ehhez képest azzal tölti a munkaidejét, hogy térdelő szivárványos szoborral, szivárványos paddal, szexuális perverziók népszerűsítésével hergelje az adófizető polgárokat, kurd zászlóval pedig a törököket. Hát mit képzel ez magáról? Milyen jogon avatkozik bele két idegen nemzet történelmi vitájába? Nem telefon ez, hogy beleszóljon. 

Még ha ő lenne a külügyminiszter, akkor sem tehetné. A célja, persze, nyilvánvaló volt: diplomáciai botrányt kavarni, ártani Magyarországnak. Ha valamiben, hát ebben – a károkozásban, a rombolásban – utolérhetetlen a magyarországi baloldal. Ha már építeni, valami szépet, maradandót létrehozni képtelenek.
Mindeközben a Momentum is fölkéredzkedett a dilivonatra: „150 évig küzdöttünk a török elnyomás ellen, Orbán a legnagyobb nemzeti ünnepünkre hívta meg Erdogant. Szégyen!” Szerintem viszont az a szégyen, hogy ennyi ésszel a momentumosok szabadlábon lehetnek. Ezek szerint a németekkel, az osztrákokkal, a jenkikkel, az oroszokkal, a kisantant államai­val se álljunk szóba, hiszen bántottak minket. Sőt, Brüsszellel se, hiszen ők éppen most nyomnak el minket.

Vicces, hogy végül az LMP-s Ungár Péter tette helyre a gyengeelméjű társaságot: „az, hogy a Momentum Mozgalom szerint nem szabad augusztus 20-án fogadni Törökország frissen megválasztott elnökét, mert 150 évig ottomán megszállás alatt éltünk, olyan blődség, amely az egész ellenzéki politika hitelét veszélyezteti. […] Nem baj, ha valakik a Nyugatot másolják, csak akkor nem ártana a nyugati híreket elolvasni. Magyarország jobb ellenzéket érdemel, a »két láb jó, négy láb ­rossz« kinyilatkoztatások senkinek sem segítenek.” Ungár kiemelte: Törökország „rettentő fontos” ország, szövetségesünk a NATO-ban, mindenki magas szintű diplomáciai kapcsolatokat ápol Ankarával, például Olaf Scholz német kancellár is fogadja Erdogant.

A végére hagytam az e heti kedvencemet, egy címet Soros blogjáról, a 444-ről: „Orbán még a tűzijátékos házibulin is panaszkodott Erdogannak a magyar nyelv betiltásáról.” Itt is elszámoltam tízig. Szóval még a „házibulin” is panaszkodni merészelt az Orbán. Ahelyett, hogy bulizott volna, inkább telesopánkodta Erdogan zsebkendőjét a magyarság fájdalmaival, pedig olyanok nyilván nincsenek is. (Fájdalmai és sérelmei a 444 szerint csak a migránsoknak, a homoszexuálisoknak vagy az ukránoknak lehetnek, nekünk nem.) Orbán nem átallott felhánytorgatni olyan apró-cseprő részletkérdéseket, mint hogy az őshonos kárpátaljai magyarság anyanyelvi oktatását éppen szétveri a banderista ukrán rezsim.

A féket (az erkölcsi gátlásokat) már rég kiszerelték a hajtányukból. Mindig van lejjebb.

Borítókép: Baranyi Krisztina polgármester (Fotó: Mirkó István)