Attila személyében a lenézett, barbárnak tartott és semmibe vett Kelet kért helyet a magabiztosés elkényelmesedett hegemóntól: Rómától”

Attila, a hunok királya Aquileia ostroma alatt 452-ben. Rézkarc, 1814. Fotó: Wikipédia

Mi, magyarok Nyugaton keletinek számítunk, Keleten nyugatinak. Ez a nyugatiak részéről lekezelést és lenézést eredményez. Keleten elismerést. Megmaradásunkat és gyökereink vállalását ők értéknek tekintik. Nyugaton veszedelmes idegennek, hunoknak, Isten ostorának, barbároknak tartanak minket. Jobb esetben egzotikus, romantikus, de mindenképp gyülevész népként tekintenek ránk, amely érthetetlen nyelven beszél, nem fogadja el a számára kijelölt helyet, állandóan lázad, mindig ellentmond, ellenáll. A fényességes Nyugat szerint csak a baj van velünk. Nem értik azt sem, hogy a Kelet és a Nyugat, ez a két ellentétes, de egymást kiegészítő világ rajtunk keresztül érintkezik, találkozik. És ez hatalmas többletenergiát, szinte korlátlan lehetőséget teremt. Nem tudják elfogadni, hogy mi félig-meddig keletiek vagyunk, akik zsigereikben hordozzuk a sztyeppék tágasságát, a nomádság zabolátlan szabadságvágyát. Veres Péter ezt a magyarság benső Dzsingisz káni lelkiségeként azonosította be. Ezt tükrözi Csingiz Ajtmatov könyveinek világa, amely bemutatja a kommunizmus hideg valóságának ütközését az ősi sztyeppei szabadsággal. A korlátosság és beszorítottság viselhetetlenségét a határtalanság és a korlátlanság fiai számára. Ajtmatov könyveit olvasva a zsigereimben éreztem, hogy közöm van ahhoz a világhoz, amit a kommunista hatalomgyakorlók a sólymok szárnyának szegésével akartak ellehetetleníteni. Meddő kísérleteik sokkal közelebbről érintettek, mint gondoltam.

Lehet, hogy azokon a lapokon keresztül a múlt üzent, az a múlt, aminek minden eleme a homályba vész, mégis ott tanyázik valahol a tudatalattinkban. Tejtestvéreink sorsát közvetíti nekünk, és ezért nem vagyunk közömbösek iránta, ezért nem idegen az a távoli, végtelen táj a számunkra. Nem egy vérből valók vagyunk, de mintha az ősidőkben ugyanazon a tápláló anyatejen osztoztunk volna. Csak mi útra keltünk, és a Kárpát-medencébe érve foglaltunk hont magunknak, megtelepedtünk, és ezzel vállaltuk, hogy az új hazában rokontalanná válunk. Államalapítónk, Szent István a nomád törzsszervezet romjain keresztény szellemű, de keleti eredetű királyságot szervezett. Rászorított bennünket a kereszténység felvételére, hogy ezzel elejét vegye a térítő szándékú hódító háborúknak. Szent István a pápától kért és kapott koronát, mert nem akart sem a germánnak, se Bizáncnak hódolni. Rokontalanságunkat még tetézte is azzal, hogy tudatosan magányos utat jelölt ki nekünk. Azóta is ellentartunk a hódítóknak, jöjjenek akárhonnan. Szent Koronánk két részből áll: nyugati, vagyis pápai és keleti, vagyis bizánci részből. Szimbolizálja a Kelet és a Nyugat találkozását, megtestesíti állami szuverenitásunkat és függetlenségünket.

Nem dolgozom, csak ha valami hajt;
Egyébkor lusta mélabú temet, […]
S nem tagadom meg a keleti fajt […].

Arany János

Idegenségünk

Keletről, az őshazából hoztuk magunkkal nyelvünket, amelynek felépítése, szerkezete és szókincse egyaránt ellenáll a sémákban gondolkodásnak. A magyar szavak majdnem a tulajdonnév egyértelműségével nevezik meg tárgyukat. A magyar nyelv nem enged mismásolást, homályosítást, mindig konkrét, mindig tárgyszerű. Széchenyi szerint valami mágusi befolyása van a nyelvnek a nemzetre, és fordítva. S nemcsak nyelvünket, lelkiségünket, jellemvonásaink egy részét is keletről hoztuk magunkkal. Hazánk levegőjével átrostáltuk őket, de megtartottuk képzelőerőnk határtalanságát, hangulataink változékonyságát és azt a méltóságteljes nyugalmat, amivel a veszélyeket fogadjuk. Amiből mindig bőven kijutott. Hiszen a Nyugat és a Kelet határvidékén, ütköző-, más szóval veszélyzónában élünk. Állandó harcban, többször megfogyva, de törve nem, és mindig a csodára várva. Amely eddig, ha az utolsó percben is, de megjött. Ellenségeink nemegyszer darabokra törtek minket, mi mégis megmaradtunk, sőt valahogy újra és újra össze is tapadtunk. Addig is, amíg ez megtörténik, hősi múltunk legendáival vigasztalódunk. Csaba királyfira várunk.

A csodaszarvas ábrázolása a Képes krónikában. Fotó: Wikipédia

Több mint ezer éve élünk két világ határán. Gyanakvóan nézünk körül, és csak ritkán csodálkozunk, mert már mindent láttunk, már mindent megéltünk.

Miénk a tágasság, a végtelenség sztyeppei öröksége és tudása. A pompa, a csillogás iránti vonzódásunk is keleti vonás, ahogy az is, hogy mindennek szeretjük megadni a módját. Közben meg szalmaláng is vagyunk, és ezért humorral és elfogultságot nélkülöző könnyedséggel a helyén kezeljük a rongyrázást, és nem hagyjuk magunkat elkábítani tőle. Mert nekünk muszáj realistának lennünk. Ezer veszélyt, állandó támadást, mindenhonnan érkező ráhatást csak nyugodtan és komolyan mérlegelve, stratégiai higgadtsággal, a valóságra figyelve, az érdekeket beszámítva lehet kivédeni. Vagy legalábbis tompítani, mérsékelni.

A magyar harcos nép, ha muszáj, de halogató, kiülő, politikus nép is. Türelmes, kivárásra játszó, óvatos. A lomhaságra, a szemlélődésre, a mozdulatlanságra, a nem cselekvésre való beállítottság keleti örökségünk. Végtére is Pató Pál országa vagyunk. Kétkedő, vállvonó, humoros, szenvedések által edzett, olyan, aki már mindent és mindennek az ellentétét megtapasztalta. Hosszú tétlenség, néhány hirtelen nekibuzdulással megszakítva. Ezek az alaptulajdonságaink. Mi nem akarunk mindenáron érvényesülni, előtérbe helyezzük a családot, otthonülők vagyunk, nehezen vagy inkább sehogy nem vágunk neki a nagyvilágnak, legfeljebb képzeletünkben. A magyar nem támad. A sajátjához ragaszkodik, a másét nem kívánja. A Szent Korona országait sem növelni, sem elveszteni nem akarja, elengedni nem tudja. Ez a hazája, ősi földje, ez az, ami az övé. Alkotmányával, a benne biztosított jogaival, szuverenitásával együtt. Ezt védelmezi, ezért harcol, ez az övé, más nem érdekli.

Idegen eszméknek, idegen elveknek, frázisoknak nem dől be. Magyarság, kereszténység, család, haza, az ősök által megszentelt jog. Ezek számítanak. A többi nem hagy benne mélyebb nyomot. A különböző szellemi élményeket befogadja, átvizsgálja, átrostálja, de nem engedi magát általuk megvezetni. Nem úgy, mint a németek vagy a franciák, illetve a többi nyugati, akik fürgék, cselekvők, tülekedők, bírhatni vágytól fűtöttek, gyakorlatiasok, átideologizáltak. Babits majdnem száz évvel ezelőtti megállapításai ma is érvényesek: „...a magyar számára hivatás lehet a nem-cselekvés is. Ebben még rokonságot tartunk a bölcs és ősnyugalmú Kelettel. Számunkra hivatás lehet az opponálás és a passzív rezisztencia […]. Opponálás az idegenség hatalmaskodása ellen, egy világ ellen amely semmibe veszi az ősi, megszentelt jogokat, leborul az első jött-ment nyers ereje előtt, s nem tűri az egyén szabadságát, a szemlélődés nyugalmát, az alkotás boldogságát.

Múltak őre lenni s ellenállni a rohanó világ áramlatainak nem könnyű feladat, és semmi esetre sem tartozik a népszerű célok közé. A mozdulatlanságban megmutatkozó ellenállásban erő van. […] Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. […]

A magyar ma hivatást teljesíthet azzal is, ha ragaszkodik ősi, nemes és termékeny lomhaságához. Körülöttünk az újítások jelszavai zúgnak s cselekedni valóban muszáj, amíg élünk, változtatásokra folyton szükség van. De számunkra ez csak muszáj és eszköz, nem pedig öröm és cél. […] Legnagyobb szolgálatot akkor teszi a világnak, ha megőrzi nemzeti sajátosságait s megmarad annak, ami. Nemzet vagyunk a szó régi, szellemi, jogi és erkölcsi értelmében; nem pedig faj és tülekedő fajok között […]. Meg kell maradnunk nemzetnek, léleknek, szabadnak, nemesnek, alkotónak, keleti nyugalomban, mely mindenkivel dacol szellemi erőben, mely senkinél sem érzi hátrább magát. Nem átváltozásra, magunkból való kikelésre van szükségünk. Inkább magunkhoz való visszatérésre. Magunkbaszállásra.”

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak,
Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé […].

Kölcsey Ferenc

Attila és akiknek nem kell

Keleten és Nyugaton egyaránt Attila és a hunok leszármazottjai­ként tekintenek ránk. Így hívják az országunkat is: Hungary, Ungarn, Ungheria, Hongrie, Hungría, Vengrija. De mi kézzel-lábbal kapálózunk ellene. Miért nem vállaljuk? Miért nem vagyunk rá büszkék? Alig van Attilánál ismertebb történelmi személyiség a világon. Attiláról a dicső győzelmek, a merészség, a vitézség, a hatalmas küzdeni tudás, a férfias erő, a bátorság, a szervezési és vezetési zsenialitás jut mindenkinek az eszébe. Attila személyében a lenézett, barbárnak tartott és semmibe vett Kelet kért helyet a magabiztos és elkényelmesedett hegemóntól: Rómától.

Ennek ellenére Attila nálunk nem, illetve alig része a történelmi emlékezetnek, a közbeszédnek. Nincsenek Attila-szobraink a fővárosban, nem készülnek róla filmek, tévésorozatok, kurtán-furcsán említik tankönyveink.

Elképesztően ostoba nemtörődömség. Kínában úgy tartják, hogy a Han-dinasztia és a hanok a hunok, vagyis a magyarok leszármazottai, rokonai. A türk világban is mindenki így gondolja. Régi krónikáink, az Anonymus-féle Gesta Hunga­rorum és a Kézai Simon-féle Gesta Hunno­rorum et Hungarorum is tud a magyar–türk rokonságról. Tévedhetetlen magabiztosságú szakértő-­megmondóink mindezt cáfolják, de legalábbis megmosolyogják. Pedig a száj­hagyománynál pontosabb forrás nekik sem áll a rendelkezésükre. Írásos emlékek nem maradtak fenn. A tárgyi emlékek sem igazán lebbentik fel a fátylat az ősi időkről. Senki nem tudja, hogy a hun nyelv milyen volt. Csak a nemzedékről nemzedékre szálló szájhagyomány őrzi híven az eltűnt korok mitikus emlékét.

Egy nép, egy közösség tagjai számára az eredet­mítosza a legfontosabb. Mert az igazít el arról, honnan jöttek, kik ők, és hová tartanak. Kárt okoz a magyar nemzetnek az, aki eredetmítoszait rombolja, érvényességét kétségbe vonja, jelentőségét lekicsinyli. Az őshaza, Hunor és Magor, a csodaszarvas, a turul közös kincseink. Ahogy Attila, a hunok, Álmos, a hét törzs és vezérei, valamint Árpád is. Bizonyítékai annak, hogy turániak vagyunk, hogy bátor és harcos nép fiaiként érkeztünk a Kárpát-medencébe, ahol sikeresen berendezkedtünk, hazára leltünk, amit a mai napig megtartottunk, nemzetünket megőriztük. A mindenkori nyugati divatjelenségeknek ellenálltunk, az onnan nézve túlhaladottnak, sőt maradinak tekintett elvek és formák mellett kitartottunk. Ady is így látta: „ebben van a ti életetek, véreink, magyarok. Hogy megálltok, s kemény koponyátokat előre szegzitek, nem csalóka, tarka ideálok befogadására, de – döfésre.”

Ezért is hurcolt meg bennünket a több mint ezer esztendő. De itt vagyunk. Megmaradtunk. És most is védjük, ami a miénk. Ez olyan teljesítmény, ami tiszteletet és elismerést érdemel.

Ideje visszafogadnunk Attilát és büszkének lenni rá! 

Schmidt Mária - ]]>www.mandiner.hu]]>

A szerző a Terror Háza Múzeum főigazgatója.

Nyitóképen: Troyes püspöke megmenti a várost Attila, a hun törzsek királya haragjától 451-ben. Rézkarc, 1866. Fotó: Wikipédia