Spartacus a kereszten szenved. Legyőzték. Haláltusáját vívja. Lázálmai vannak, és miközben próbál ellenállni a Teremtő hívásának, lejátszódik előtte felemelkedésének és bukásának tragikus története. A harcok, a csaták, a kedvese, a nagy diadalok és végül: a bukás. Szerelme, Flavia pedig a kereszt és a lábai alatt összeomolva siratja a harcost, a győztes hadvezért, a szeretőt, az esendő, elbukott és halálra ítélt, megkínzott embert, Spartacust.

Seregi László 1968-ban még nem sejtette, hogy egy transzfób, a mérgező maszkulinitást hirdető heteronormatív balettet hozott létre, egy olyan alkotást, amelyik bebetonozza a férfi- és női szerepeket, és amelyet egyszer, talán az elátkozott 2020-as évben csúnyán meg fog haladni a progresszió. Pedig voltak erre utaló jelek.

Emlékszem, egyszer egy frissen szerződtetett filigrán olasz táncos, miközben épp a rabszolgák bonyolult és veszélyes koreográfiá­ját kellett volna gyakorolnia, mindenki legnagyobb megdöbbenésére spicc-cipőben kezdett pörögni-forogni, és a női szerepek mozdulatait ismételgette.

Én már akkor is egy összeesküvés-elméletekben hívő, veszélyes fasiszta voltam, és ebbéli minőségemben akkortájt is hajlamos voltam félreértelmezni a gondolat- és szólásszabadságot, ráadásul igen gyakran megnyitottam a haladó portálokat, így hamar megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mi történne abban az esetben, ha a kardoktól és a buzogányoktól idegenkedő fiatalember bekopogtatna az igazgatóhoz, és arra kérné, hadd vegyen inkább spicc-cipőt és hadd húzzon tütüt, mert igazából hagyná inkább a koszos kardot másra, és Spartacust vinné a takarásba.

Arra jutottam, mondom, naponta több érzékenyítésre alkalmas cikket is elolvasva a szélsőliberális újságírók tollából, hogy néhány éven belül az igazgató nemleges válasza a szervezeti vezető kirúgását, meghurcolását, tönkretételét és virtuális meglincselését eredményezné, hiszen micsoda dolog az, hogy egy magát nőnek érző férfit férfiszerepek eltáncolására kényszerít valami elmaradott kelet-európai transzfób, hátrafelé nyilazó barbár?

Azóta az English National Ballet szerződtette az első transznemű balettművészt, az egykor még férfiként élő és táncoló nő (?) ma már Londonban dolgozik. Persze teljességgel alkalmatlan a női technika kivitelezésére, se alkata, se adottságai nem teszik lehetővé, hogy beálljon mondjuk a tizenhat fehér hattyú vagy hópehely közé. Mindez természetesen mellékes, régóta tudjuk, hogy a szakértelem reakciós tudomány, a közönség valószínűleg a megbélyegzéstől való félelmében olyan lelkesen tapsolja a transznemű forradalmár ügyetlenkedését, mint Kim Dzsong Unt az egyszeri párttag a legutóbbi kommunista kongresszuson.

És itt ez a legutóbbi hír, amely azokról a bátor férfiakról szól, akik Balett 22 néven alapítottak egy olyan társulatot, amelynek tagjai kizárólag férfiak.

Illetve… Illetve itt azért lesz egy kis gond, mert ugyan férfiakról írtak a lapok, de ezen sorok íróját nem is olyan régen még azért büntette meg az Egyenlő Bánásmód Hatóság, mert egy transzneműt Adél úrnak merészelt hívni, és tekintettel arra, hogy mindez Orbán fasiszta diktatúrájában esett meg, és a fejlett Nyugaton ennél kisebb hibákért is sokkal nagyobb ejnye-bejnye jár, talán túlzott merészségre vall minden táncost felelőtlenül úgymond leférfizni.

De ezen most lépjünk tovább.

A társulat tehát csupa férfiből (?) áll, akik bátran spicc-cipőt és szoknyát/tütüt húztak, és egymást partnerelve, egymással szerelmes duetteket és triókat lejtve táncolnak a haladás deszkáin. Már meg is volt az első premierjük, az interneten közvetítették a csodás művet az úri közönség legnagyobb örömére. A hangulat is csodás volt, nem volt kirekesztés, csak elfogadás, a próbafolyamatról beszámoló lapok szerint pedig a táncosok boldogan sikongattak, amikor végre tütübe és spicc-cipőbe bújhattak. Az egyik lelkes újságíró pedig egy olyan, innen, Fasisztáiából kicsit furcsának tűnő jelzővel illette a művet, hogy az alkotás nagyon férfiasra sikerült.

Nem, nem viccelt.

Nos, a dologgal amúgy nem lenne különösebb baj, aki így akarja megélni a táncos létét, az tegye, a világ amúgy is kezd teljesen megbolondulni és kifordulni önmagából, meg egyébként is, mindez sehol sincs ahhoz képest, hogy a derék dánoknál a világ leghosszabb péniszű férfijáról készítettek – gyerekeknek! – animációs filmsorozatot. A problémát máshol kell keresni. A társulatban fellépő urak (?) ugyanis arról beszéltek, hogy végre szabadok lehettek, és nem kellett a rájuk erőszakolt (!) férfiszerepeknek megfelelniük.

Amiből, ismerve az LMBTQ-lobbi mérhetetlen erőszakosságát, pontosan az következik, amiről néhány éve azon a bizonyos Spartacus-próbán morfondíroztam. Az őrület valósággá fog válni. A magukat nőnek érző férfiak simán fel fogják jelenteni azokat a transzfób igazgatóikat, akik vonakodnak attól a gondolattól, hogy a női balettkarban, női szerepkörben alkalmazzák őket. A közönség igénye meg nyilván nem fog számítani, ahogyan a művészi és a technikai színvonal csökkenése, illetve megszűnése sem. Hiszen egyvalami lehet igazán fontos; hogy a férfiszerepeket börtönnek megélő transzneműek megélhessék a nőiességüket.
Illetve férfiasságukat.

Mondom, ez a rész egyelőre kissé homályos és nem is túl logikus, de sebaj, a lényeg, hogy vörösre kell majd tapsolnunk a tenyerünket a szoknyás, tütüs férfiak szerelmi duettjeit látva. Aki pedig nem így tesz, az egy veszélyes fasiszta, homo- és transzfób náci, és egyáltalán ne csodálkozzon, ha a gyűlölete és a sötétsége okán egyszer csak elveszti az állását, továbbá kitiltják minden közösségi oldalról, hiszen csak félreértelmezi a szólásszabadságot.

Nyilván lesznek transzkvóták is, a haladó kritikusok pedig lesújtó írásokban fognak tombolni, ha egy-egy új balettben nem fog szerepet kapni legalább két egymást szerető férfi, és senki ne gondolja, hogy nem lesznek egyre hisztérikusabbak azok a hangok, amelyek követelni fogják azoknak az elavult daraboknak a betiltását, amelyekben egykor egy férfi és egy nő szerelmi történetét vitte a színre valami homofób, a progressziót hírből sem ismerő fasiszta.

És persze nyilván megint mi leszünk a vészmadarak, akik rémeket, transz- és női kvótákat látnak minden bokorban, de az a helyzet, hogy eddig az élet minden alkalommal bebizonyította, hogy sajnos igazunk van. A liberálisok és a szélsőbalosok agyament vágyai minden alkalommal testet öltöttek, és amiről egy hete még azt gondoltuk, hogy valami hagymázas rémálom, az pár nap múlva valósággá vált.

2020-ban láttuk, milyen győzelmeket aratott a szélsőbaloldal a kultúrharc csatamezőin, láttuk a ledöntött a szobrokat, a betiltott könyveket, filmeket és sorozatokat. Olvastuk az amerikai filmakadémia szabályait a „sokszínűség” érvényesülésének újabb követelményeiről. Hallottuk, milyen hangosan követelik a heteroszexuális fehér férfiak eltüntetését a filmvásznakról. És igazából mindenhonnan. Mindenhonnan is.

Láttuk a sikereiket és azt is, hogy sosem adják fel, egyre beljebb és beljebb nyomulnak a normalitást védelmezők területeire.

Készüljünk a legrosszabbra. Mert el fog jönni.

Apáti Bence - ]]>www.magyarnemzet.hu]]>