Amikor ősszel kiderült, hogy Franciaország – valamilyen érthetetlen tévedés miatt – egy második világháborús, kifejezetten szép, de a migránsválsággal csalárd módon egyáltalán nem törődő filmet indít az Oscar-díjért, még a baloldali Télérama is azon elmélkedett, hogy vajon jó-e a döntés. Vajon csakugyan a legfontosabb problémával foglalkozik a Fájdalom című alkotás?

Az elmúlt napokban viszont a Golden Globe-jelölésnél máris kiderült, hogy nem, hiszen nem került be az öt legjobb külföldi film közé ez a tényleg kivételesen jó francia film. Én az öt Golden Globe-jelölt film közül csak kettőt láttam, éppen azt a kettőt, ami elég átlátszó propagandafilm. Az egyik a genderőrület apológiája, a másik – természetesen – a migrációé. A transznemű táncosról szóló film egy belga elsőfilmesé, a migránsfilm pedig libanoni, de persze európai uniós polgárok pénzéből készült. Csak zárójelben írom: közhelyesen fogalmazva a sors iróniája volt, hogy amikor a belga rendezőt, Lukas Dhont-t fogadni akarta május végén miniszterelnöke, hogy a cannes-i Arany Kamera-díját ünnepelje, elmaradt a találkozó. Ugyanis egy órával a köszöntés előtt éppen egy muszlim terrortámadás volt Liege-ben, két rendőrt és egy kocsiban nézelődő lányt agyonlőtt egy „Allah akbart" kiabáló férfi. A békés, szorgalmas és tanulni vágyó migráns propagandaképével szembehelyezkedő bűnöző megakadályozta, hogy egy másik kedves ügy, a genderpropaganda világsikerét köszönthesse a belga állam.

Talán már a következő évi Oscar-díjra készülnek a francia filmesek, de novemberben valósággal elárasztották propagandafilmekkel a mozikat. Négy hét, négy új migránspropaganda-premier. Ott a Diamantino, ez egy portugál-francia film, egy sztárfocista a jachtján afrikai menekülteket vesz észre, ami megváltoztatja az életét. Hát persze. Ott A nap lányai, ebben az Iszlám Állam miatt szenvedő muszlimokról láthatunk megfontolt beszámolót. Ott a címét leginkább Jószándékoknak fordítható film. A Magyarországon korábban az Ízlés dolgában látható Agnes Jaoui egy ötvenes nőt játszik, egy szociális munkást, aki a jobbára az illegális migránsokat tanítja francia nyelvre. Megannyi szívmelengetőnek és megmosolyogtatónak szánt jelenet, valóságban természetesen unalom és hazugság minden mennyiségben – tényleg az ötvenes évek szovjet filmjeit idézi. Arra már nem volt erőm, hogy megnézzem a Samouni Road című dokumentumfilmet, de ismerőseim szerint az meg egy kemény palesztinpárti érzékenyítés.

De hát a francia televíziókban az új filmbemutatók vagy az új DVD-k között is rengeteg ilyen filmet találunk. Furcsamód az az idegesítőbb, amikor a nyilvánvaló propagandacél valamiféle művészettel keveredik. Nem fog eszembe jutni a címe, a nagy színpadi színész, Denis Podalydes a főszereplő, és annyira jól játszik, hogy a film vége felé már-már valóságosnak érezzük a teljesen hazug alaphelyzetet. A történet szerint Párizs legnagyképűbb középiskolai tanára, aki a legelőkelőbb magániskolában tanít, imponálni akar egy (nyilvánvalóan baloldali) minisztériumi osztályvezetőnőnek és elvállalja, hogy Párizs belvárosa helyett egy migránsnegyed rémes iskolájába menjen tanítani. Majd elkezdi magát jobban érezni a no-go zónához közeli külvárosban, mint a párizsi, legendás IV. Henrikről elnevezett gimnáziumban.

Egy másik rémséges vígjátékban (Keresd a nőt, ez a címe) egy baloldali család egyetemista gyereke a szabadidejében azzal foglalkozik, hogy illegális migránsokat tanít arra, mit kell hazudni a hatóságoknak, hogy kell átverni azokat, például, hogy milyen hasznos, ha melegnek adja ki magát. Barátnője mi más is lehetne, mint egy (nem vallásos) muszlim lány. Csakhogy a barátnője bátyjából Jemenben radikális muszlim lesz, és ezzel számos kacagtató bonyodalom indul el, például a fiúnak az egész testet fedő, muszlim női ruhában kell találkoznia szerelmével. Tudom, hogy kicsit szimplifikált a kifejezés, de ez a film igazi agymosás: a muszlimok jók, a francia társadalom befogadó és csak azért nem szereti a bigott muszlimokat, mert elnyomják a nőket, viszont szerencsére a legfanatikusabb muszlim férfiben is inkább a jó ember húzódik meg, mint a dzsihadista.

Ezekre a filmekre nem tódulnak a francia emberek. A legsikeresebb francia film ősszel egy hagyományos, mondhatni régi vágású francia film. A nagy fürdés a címe, magányos férfiak elhatározzák, hogy szinkronúszók lesznek. Semmi propaganda, semmi érzékenyítés – csak a valódi élet. A maga őszinte szomorúságával és reményeivel. Ezt nézik, a többit nem. Mégis öntik az emberekre.

Michel Houellebecq egyik regényében azon ironizált, hogy a külföldre költöző főhőse megnyugodott, amikor megtudta, a TV5 fogható új hazájában. Hiszen – tette hozzá a nagy író – köztudomású, hogy a TV5 a világ egyik legrosszabb televíziója. A TV5-öt valóban nehéz jó tévének nevezni, a francia és belga hírműsorokat nem élőben adják, alig vetítenek mozifilmeket, újakat meg végképp nem. Na, de csodák csodája, egy vadonatúj filmet lehetett azért látni ezen az állami csatornán (sok európai országban kizárólag a TV5 az egyetlen francia nyelvű adó): a Tour de France című propagandafilmet. Hiába a talán legnagyobb élő francia színész, Gérard Depardieu, a film nézhetetlen: egy rasszista festő bejárja Franciaországot (teljesen idióta és valószerűtlen dramaturgiai magyarázattal) egy muszlim fiúval, és a film végén már nem lesz rasszista, mert megismeri az arab kultúrát. Hacsak így nem…

Bevándorláspárti filmeket csináltatni nem nehéz, nézőket behajtani a mozikba már komplikáltabb. Egy elviselhetetlen válságban lévő ország elnökeként magát bevándorláspártinak mondani nagyon könnyű, ráadásul még igaz is. Hogy állampolgárai, a francia emberek kövessék ezen az úton, még komplikáltabb. Sőt, úgy gondolom, lehetetlen. Májusban ez ki is fog derülni.

Gábor László - ]]>www.888.hu]]>