Ma 2019 december 12. Gabriella napja van. Holnap Luca, Otília napja lesz.
f727c606f75dc6edf6b201892e8a2c96.jpg

A sztálinista táltos - Tanulmány

Flag

Szöveg méret

Még nincs értékelve

„Mi vagyunk a világ legboldogabb gyermekei.” A kép úgy 15 méter széles, 4-5 méter magas. Rajta ragyogóan süt a nap, két gyermek hasal a fűben, egy kisfiú és egy kislány. 

Szürreális utazás a háborúra készülő Észak-Koreában

Utóbbi mellett egy (majdnem) Hello Kitty-s szütyő, rajta zavarbaejtően ronda nyúl, a fiú előtt iskolatáska, s mindketten boldog mosollyal tekintenek a jövőbe. Természetesen mindketten úttörőnyakkendőben. A képet rejtett reflektorok világítják meg, a mennyezetről pedig kristálycsillárok lógnak. Aztán befut a piros-fehér festésű metró és kitakarja a képet. Nem: nem Moszkva és 1960, hanem 2013 és Phenjang.

* * *

Amíg taníthattam, diákjaimmal gyakran osztottam meg kételyeimet arról, hogy a történelem tudomány-e egyáltalán. Hiszen könnyű a fizikusok, kémikusok dolga – illetve azt hiszem, manapság semmiféle értelmiségi dolga nem könnyű sem Magyarországon, sem Európában –; az ő szakmájuk ugyanis megengedi azt, hogy „lecsekkolják” az eredményeiket. Megpörgették a dróttekercset a mágneses térben, és áram jött ki a drótok végén. Aztán megint elvégezték a kísérletet, és az eredmény ugyanaz lett. Bárhányszor – ugyanaz. Ha nem, egyértelmű volt, hogy tévedtek. De még a rokonszakma művelője, a szociológus is: bár emberekkel dolgozik (és jó esetben nemcsak a nyomorúságot látja, hanem igyekszik megoldást is mutatni), megteheti, hogy visszamegy, és újra felteszi a kérdéseit. Visszaigazolást kaphat, és ha igényes, kap is arról: igaza van-e. A történésznek meg ott van az intuíció, meg a hit, hogy igaz, amit leír.

Ha lenne időgép, az persze egész más helyzetet eredményezne, de tudjuk: ez az eszköz eddig csak regényírók fantáziájában létezik.

Ám nem: néhány hete, Phenjang egyik metróállomásán állva (a nevét nem sikerült megtudnom) rájöttem: van időgép.

A szerelvény a net szerint német gyártmányú volt. Ez akár igaz is lehetett: nagyjából a gödöllői HÉV 1970-es évekbeli NDK-s gyártás- és formakultúráját hozta. A két nyilvános mellett állítólag létezik több különvonal is, ahol csak a párt- és katonai vezetők utazhatnak, illetve csapatszállításra használják őket. Akár ez is igaz lehet.

Mint bármi, ami ebben a különös országban van. Amelynek a fővárosának közepén ott áll a Ryugyong Hotel a maga 105 – nem tévedés: százöt! – emeletével. A legfelső 5 szint étterem, és forogni fog a tűhegyű piramis tetején, ha azt a Marriot 25 évnyi építkezés, húsz évnyi leállás és három évnyi alkudozás után tényleg megveszi, és egyszer elkészül. És amivel szemben ott virít egy óriásplakát, mely valódi, észak-koreai autó vásárlására biztatja a helyi polgárt. A kocsi amúgy egy ’90-es évekbeli Fiat-modell (eredeti neve Siena). Európában tökéletesen sikertelen volt, talán ha pár tízezret adtak el belőle, de Dél-Amerikában meg a harmadik világ pár országában majd’ egymillió darabot gyártottak licencben. Hogy az észak-koreaiaknak megfelel-e, azt nem sikerült kideríteni; tudniillik párnapos ott tartózkodásunk alatt, a csoport amúgy személyes használatú, természetesen sofőrrel „felszerelt” kocsijain kívül személyautót legfeljebb ha százat láttunk… (Sajátos módon azok jelentős része többé-kevésbé új és többé-kevésbé luxus Mercedes volt, ami a társadalom meglehetősen magas életnívójáról árulkodik. Pontosabban a társadalom egy részének. Egy nagyon kis részének.) A „népautónak” szánt Fiat még nagyobb ritkaság: Ingen Schenau koreai autógyártásról szóló könyve szerint 2005-ben összesen 400 példány gördült le az – eddig – a déliekkel közösen fenntartott nampói különleges gazdasági övezet gyárának szalagjáról. A német szerző szerint a hadsereg Mercedes-Benz/SsangYong terepjárói is ott készülnek, melyekből néhány igen csúf, metálszínű civil példányt is lehet néha látn i. Ezekkel a meglehetősen ritka személykocsikkal szemben a villamos- és troliközlekedés igen sűrű: az áramot ugyanis szénből és vízierőművekkel termelik meg. Az emberek többsége azonban gyalog jár; a tömegközlekedés valószínűleg elég drága, de erről nem sikerült meg bízható információt szerezni. Tipikus közjáték: szerettem volna felszállni egy ránézésre a hatvanas évek elején gyártott Skoda trolira; a válasz nem kategorikus tiltás volt, hanem csodálkozó kézrebbenés: „De uram, miért akar trolin utazni, ha itt az Önnek szolgálatára álló autó?” Hát nem utaztam trolin…

Az autóreklám-plakát ma már talán nincs ott. Két nappal azután, hogy felszálltunk az Air Koryo gépére – talán pár évvel lehetett csak idősebb e sorok írójánál, csakhogy a 45 év egy történésznél nem kor (legalábbis szeretném remélni ), de egy repülőgépnél matuzsálemi –, drámai változás történt Phenjangban. Illetve: a nyugati sajtó szerint drámai. Az addigi mosolydiplomáciát ugyanis haragos és háborús retorika váltotta fel. Ez azonban csak Európában és Amerikában okozott megrázkódtatást a külügyérek (és talán néhány vájtfülű újságolvasó) számára. Koreában valószínűleg semmi meglepetést nem okozott. Éspedig három okból.

Az egyik, és legfontosabb, hogy az észak-koreaiakat gyerekkoruktól háborúra készíti fel a rendszer. A háború, a mindenki által elkerülhetetlennek vélt, és nyilvánvalóan győztes háború légköre több mint hatvan éve mindennapos része a családok és általában az emberek életének. Ráadásul nem is a legrosszabb forgatókönyv. (Csak egy példa erre: az észak-koreai fővárosban nem láttam testes vagy akár csak pocakos embert. Amikor azonban elvittek egy laktanyába, a tisztek és a közkatonák közt láttam ilyeneket, bár nem sokat. Amikor megkérdeztem a velem szemben ülő tisztet, hogy kérdezhetek-e a sorkatonáktól is, még a tolmácsnőre sem volt szükség. Az akkor még érvényes mosolydiplomácia jegyében széttárta a karját, és annyit mondott: bárkivel. A kiskatona, akit megszólítottam, elmondta, hogy kilenc és fél éve szolgál. Elrettenésemet látva megnyugtatott, hogy már csak négy hónapig; aztán hozzátette: mert itt olyan jó – miközben sóvárogva nézte a savanyú rizst és szárított halat az asztalon…)

A másik ok, ami miatt a koreaiakat nem lepte meg a Vezető hangváltása: alig tudhattak róla valamit. Mielőtt valaki a cenzúrára gondolna – bizonyára van ilyen, de nekünk nem derült ki sem mértéke, sem hatékonysága, bár nyilvánvaló, hogy mindkettő közel száz százalékos –, sokkal inkább a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság fél évszázadnál hoszszabb ideje hivatalos állami ideológiája juthat eszünkbe. Tulajdonképpen egész „turistautam” ennek volt köszönhető. Mintegy fél évvel ezelőtt kedvelt zuglói kiskocsmámban egy nyugalmazott ezredes barátom kezdte el mondogatni: Péter, magának meg kell ismerni a Dzsucét. A bácsi arról győzködött, hogy a Koreai NDK nem marxista állam, és a Dzsuce távol áll a marxizmustól.

S valóban. Utunk során – négy és fél nap, meg még kettő az utazásra – több előadást hallgathattunk meg erről az eszméről. Egyik sem volt kötelező, de felkészítőm – a Magyar Néphadsereg nyugalmazott sporttisztje – figyelmeztetett arra, hogy Észak-Koreában két dolog tilos: nemet mondani – és udvarolni… Az előadásokból kiderült, hogy a Dzsuce fura keveréke a marxizmusnak, melyre gyakran hivatkoztak (ám nyomát fellelni nem nagyon sikerült), a kereszténységnek és a buddhizmusnak. A Dzsuce elkészítéséhez azonban még két fűszert is felhasznált a Nagy Vezető az 1950-es évek végén, amikor még versenyzett az állam ideológiájában ez a koreai tan és a „vegytiszta” marxizmus. Az egyik az önellátás gondolata, amely országos és személyi szinten egyaránt érvényesül a mai napig. Ennek ugyan ellentmondani látszik, hogy a „blokád” szót – azaz a három „Sátán”, Amerika, Japán és a déli szakadárok szankcióját – legalább ötszázszor hallottam kimondani a pár nap alatt, a helyiek ezzel próbálták magyarázni letagadhatatlan ellátási problémájukat. Az önellátás megfellebbezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen tana mellett ugyanis a Koreai NDK határozottan törekszik – vagy legalábbis néhány hete még határozottan törekedett – a gazdasági nyitásra. Ha minden Phenjang tervei szerint alakul, személyautógyáruk első külföldi szalonját hamarosan megnyitják Prágában… A külpiaci nyitásnak egyszerű oka van, Észak-Koreának a szénhidrogéneken kívül minden ipari nyersanyaga megvan: szén, vasérc, színes-, sőt nemesfémek. Azonban élelmiszerből behozatalra szorul: évszázadok óta a déli tartományok látták el rizzsel, gabonával és az egyébként nagyon ritkán, kis adagban fogyasztott hússal északot. (Megjegyzendő, hogy éhezésről nem találtam nyomokat, de Phenjangban élni kiváltság. Ott valóban tűrhetőnek látszik a közellátás, nagyjából Nicolae Ceaus¸escu kora-nyolcvanas évek Romániájának a szintjén, azt leszámítva, hogy bolt előtti sorokat nem láttunk – vagy csak nem mutattak. A vidéki helyzetről nem sikerült tapasztalatot szerezni.)

A Dzsuce második, a marxizmusba nem igazán beilleszthető eleme a fékevesztett nacionalizmus, ami újra csak Ceaus¸escut idézi fel. Különbség azonban az Amerika- és Japán- ellenesség. Az említett autóreklám-óriásplakáton jobboldalon ott állt a Fiat (helyi nevén Hwiparam), a másik oldalán egy hős koreai partizán döfött halálra egy japán katonát. A két elem jól kiegészítette egymást. A cél ugyanis nem az autókereskedelem fellendítése volt – napi kb. 2, azaz kettő autó gyártása egy 22 milliós országban, ha lehet hinni az ellenőrizetlen híreknek –, hanem a nemzeti büszkeség erősítése. Ennek pedig szerves része a minden pillanatban nyomon érhető USA- és Japán-gyűlölet. Sajátos módon az utóbbit nem a világháborús japán kegyetlenkedésekkel indokolják, melynek során több tízezer koreai nőt és férfit gyilkoltak meg a japánok, vagy tettek rabszolgává (a nőket jellemzően szexrabszolgává is). A múzeumokban ugyan állandóan visszatérő téma a minden eszközzel folytatott felszabadító harc – láttunk egyebek közt facsövű (!) ágyút is –, de a legnagyobb sérelemként a japánok 1951–52-es visszatértét emlegették. A koreai háború alatt ugyanis a nyugati szövetségesek meglehetős és fölösleges hibaként egy pár száz fős japán kontingenst is bevetettek. Arról, hogy az északiak oldalán több százezer kínai „önkéntes” is harcolt, sem a múzeumok, sem az azokat bemutató kísérők nem akartak tudni.

A harmadik, marxizmustól eltérő, bár néhány – sok – szocialista rendszerbe beilleszthető eleme a Dzsucénak a feltétlen vezér-tisztelet. Ebben azonban néhány éve sajátos változás állt be. A szállodában tanulmányozhattam magyar nyelvű propagandaanyagokat is, melyeket jellemzően a hetvenes–nyolcvanas években adtak ki. Ezekben Kim Ir Szün (az orosz átírásból magyarítva mi inkább „Kim Ir Szen”-ként ismerjük) örökös elnökként, a Legfőbb Bölcsesség Letéteményeseként (és így tovább) szerepelt, aki nélkül a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nem létezhetne. Ám néhány éve, valamikor Kim Dzsong Il halála után az unoka, a Legkedvesebb Vezető (mosolyogni még nemigen látta senki) hatalomralépte után a retorika kicsit megváltozott. Habár a reinkarnáció szót következetesen kerülik, a párt- és állami propaganda gyakorlatilag a Nagy Vezető újjászületésének tekinti az unokát: Kim Ir Szün bölcsessége, ereje, határozottsága benne teremtődött újjá. Hogy mindez engedmény-e az országban meghatározó, bár látni nem látható buddhizmusnak, vagy annak mindössze manipulatív átvételéről van szó, egyelőre eldönthetetlen. Hasonlóan a kelet-európai kommunista rezsimekhez, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság sem nélkülözi a kvázi vallásos elemeket, a történelmi vallásokra emlékeztető, kötelező rituálékat. (Megjegyzendő, hogy a nagyon kisszámú külföldi vendégre ezeket nem parancszszóval kényszerítik rá: az iker-aranyszobornál, Kim Ir Szün és Kim Dzsong Il gigantikus emlékművénél csak „felajánlották”, hogy helyezzek el egy – vendéglátóink által azért gondosan előkészített – virágcsokrot.) A rituáléknak része az önkéntes munka, a csollima is. A szó eredetileg egy 1000 mérföldet egy lépéssel megtevő, mitikus lovat, a koreai népmesék és hagyományok táltosát jelölte. Mára azonban annak a jelképe, hogy Észak-Korea egy lépéssel „lépi le” minden téren, így iparban, mezőgazdaságban, életszínvonalban nemcsak déli ellenfelét, hanem Japánt és Észak-Amerikát is.

Hogy minderről mit gondol a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság lakossága? Erről valószínűleg soha nem fogunk megtudni semmit. Az elzárkózás a látogatótól teljes. Étteremben a helyi lakosok (akikről nem lehet eldönteni, milyen szűrőn kellett átmenniük, hogy a messze Nyugatról érkezett vendég melletti asztalnál ehessenek – vagy egyáltalában ehessenek?) szigorúan maguk elé meredve kanalazták ételüket. Csak időnként tűnt fel, hogy szigorúan a szemük sarkából sandítva, fejüket nem moccantva bámulnak ránk. A televízió napi pár órán át sugárzott, azonban adásidőben vendéglátóink mindig programot, operát, színházat, vacsorát kínáltak, így nem lehetett rálátni arra, miként adnak hírt a külvilágról. (A szállodában bejött a CNN – de szigorúan hang nélkül. Tipikusan phenjangi megoldás: végül is nem mondhattuk, hogy nincs kapcsolunk a külvilággal. Volt net is, de a BKV menetrendi oldala több órán nem töltődött be.)

Végezetül az egyetlen „kisiklásról”, amit az egyik kísérőm követett el, és amelyik talán választ ad az imént feltett kérdésre. Az egyik napon – kérésemre – elmehettem egy élelmiszerboltba, melynek kínálata a nyolcvanas évek közepének nyomorúságos Romániáját idézte. A polcok tele voltak, csak éppen egyforma, meghatározhatatlan tartalmú egyencsomagokkal. A körülbelül 80 dekásnak kinéző lepénykenyér (északon kevés a rizsföld, inkább kenyéren él a lakosság) átszámítva két forint körüli összegbe került. Ez azonban a jegyrendszer ismeretében és a fizetések ismeretének hiányában nem mond semmit. Megkérdeztem a kísérőmet, mennyi az átlagfizetés. A válasz tipikus volt: „Uram, a Legkedvesebb Vezető, a Párt és a Dzsuce gondoskodik a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság minden állampolgára esetében arról, hogy jusson számukra elegendő kalória, vitaminmennyiség, ruházat, lakás és megfelelő egészségügyi ellátás.” Nem tudtam megállni a választ: „Asszonyom, őszintén sajnálom, hogy magam nem vagyok a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság állampolgára.”

A válasz enyhe mosoly volt. Az egyetlen, amit felnőtt arcán a négy és fél nap során láttam.

]]>Hámori Péter]]> | ]]>Kommentár 2013/2]]>

Tisztelt olvasók! Legyenek olyan kedvesek és támogassák "lájkukkal" a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: ]]>https://www.facebook.com/flagmagazin]]>
- Minden "lájk számít, segíti a magazin működését!

Köszönettel és barátsággal!

]]>www.flagmagazin.hu]]>

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Alámerült atlantiszom (142) Tereb (138) Egészség (50) Emberi kapcsolatok (36) Politika (1571) Belföld (5) Vetítő (37) Irodalmi kávéház (474) Sport (729) Heti lámpás (221) Mozi világ (440) Jobbegyenes (1650) Tv fotel (65) Életmód (1) Mondom a magamét (4146) Gasztronómia (539) Nagyvilág (1440) Szépségápolás (15) Flag gondolja (33) Történelem (13) Mozaik (42) Gazdaság (633) Autómánia (61) Rejtőzködő magyarország (171) Kultúra (4)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>