„Az életben ez a legtöbb: a helyes gondolkodás. Akármilyen nagy esze van valakinek, ha nincs helyes gondolkodása, az eszével is csak bajt csinál magának.”

Németh László: Égető Eszter

Igaz, nem azt az arcát mutatja, amelyet azok, akiknek személyes, felnőttkori élményünk a magát „megvalósult szocializmusnak” nevező rendszer, ismerni vélünk. Ez azonban a lényegen nem változtat.

Mi, a „béketábor” öregség felé ballagó lakói többnyire félreértjük a jelenséget, mert emlékeink tárában kommunista címszó alatt buta vidéki párttitkárok, tanácselnökök és más „elvtársak” sorakoznak. Számunkra a kommunizmus eszenciája a kádári krumplileves, a szoc­haza és a Trabant. Pedig ezek csupán az eszme megvalósulásában szükségszerű eltorzulásának, elnyomorodásának termékei.

A hatelemis elvtársak éppen azzal hosszabbították meg a kommunista kísérlet élettartamát, hogy a lényegét vonták ki belőle, az élét csorbították ki, az erejétől fosztották meg, amikor a kisemberek hétköznapi gyakorlatává puhították. A kommunizmus ugyanis lényegét tekintve a legkevésbé sem a suksükölő katonatisztek, műveletlen téeszelnökök és gyorstalpalós gyárigazgatók világa, hanem a magasan képzett értelmiségi elit halálos játéka. Akik számára a nép massza, agyag, amiből világszobrász kezük új világrendet gyúrhat.

Marx életműve az emberiség egyik nagyszabású szellemi konstrukciója, és mint ilyen, figyelmet érdemel. Marx azonban tévedett, amikor saját korának társadalmi feszültségeit helyezte a kommunizmus értelmezésének középpontjába. Tévedett, amikor saját történelmi pillanatát kimerevítve, annak koordináta-rendszerébe próbálta beleszuszakolni a jövőt. Egyebek mellett ez a tévedés tette elkerülhetetlenné a marxista kísérlet kudarcát.

Pedig maga a kommunizmus nem időhöz kötött. Annak legközepén ugyanis nem egy konkrét történelmi helyzet, hanem egy attitűd van: az a meggyőződés, hogy a társadalom működésének törvényei teljes mértékben feltárhatók, e feltárás alapján a haladás legjobb iránya meghatározható – és ha már meghatározható, erkölcsi kötelesség e haladás elősegítéséért minden eszközt megragadni.

„A Föld fog sarkából kidőlni…” – a kidőléshez való nekigyürkőzés, ez a kommunizmus lényege. Az a meggyőződés, hogy emberek egy csoportja képes meghatározni, hogy a többieknek mi a jó, és ennek a csoportnak erkölcsi felhatalmazása van rá, hogy ezt a jót kikényszerítse.

Akik ilyen meggyőződésre jutnak, szinte mindig az okos, művelt emberek közül kerülnek ki, akik önmaguknak és a világnak korábban sokszor bebizonyították, hogy képesek a bonyolult problémák megértésére és kezelésére. A nyugati és a keleti kommunizmus legközepén mindig okos embereket találunk, akiket nem a hatalom csábít (az a második generáció), hanem annak lehetősége, hogy a puszta eszükkel új irányt szabhatnak a történelemnek. „Holnapra megforgatjuk az egész világot…”

Majdnem sikerült. És még nem adták fel.

A jogvédelem és a humanizmus álarca mögött a kommunizmus, az önmaguk meggyőződésének mindenekfelettiségébe, önmaguk élcsapat voltába vetett hit indított támadást a görög katolikus egyház huszártelepi cigányiskolája ellen is. Történt, hogy néhány éve Nyíregyháza egyik belvárosi iskolája tagiskolát hozott létre a cigányok lakta Huszártelepen. Ebbe az iskolába természetesen cigány gyerekek jártak. Ami elég ok volt a Mohácsi Erzsébet vezette Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány számára, hogy szegregáció címén pert indítson az iskola ellen. A rengeteg tényező közül kiválasztottak egyet – a szegregációt –, és annak Prokrusztész-ágyába kényszerítették az egész ügyet. Nem számítottak az érintett gyerekek, nem számítottak a jó szándékú tanárok, nem számítottak a szülők – csak az eszme számított.
A pert megnyerték, az iskolát bezáratták. A város önkormányzata ezt követően az iskolát átadta a görög katolikus egyháznak, amely színvonalas felzárkóztatóintézménnyé fejlesztette.

A gyerekek, a szülők és a tanárok szeretik, a pedagógiai munka sikeresen zajlik. És ami a lényeg: senkinek nem kötelező oda járni, és senkit nem tiltanak ki onnan. Aki telepi lakos más iskolába akarja járatni a gyerekét, még bérlettámogatást is kap a várostól. De a többség nem akarja. Örül, hogy a gyereke olyan iskolába jár, ahol szeretik, ahol jól érzi magát, és ahol jók a tanárok, a felszerelés.

A kommunistát azonban a tények nem érdeklik, csak az elv. Mohácsiék az új iskola ellen is pert indítottak. Nem érdekelte őket a szülők, a gyerekek, a tanárok véleménye – csak a sajátjuk.
Első fokon nyertek – a bíróság újra elrendelte az iskola bezárását.

De másodfokon győzött a valóság. A Kúria jogerős ítéletében megállapította, hogy a huszártelepi iskolában semmiféle hátrányos megkülönböztetés nincs, az oktatás folyhat tovább.

Nemcsak a hazai cigányság életében mérföldkő ez az ítélet, hanem a hazai kommunizmus jövőjét illetően is. Jogerősen kimondatott, hogy a valóság fontosabb, mint az egyetlen társadalmi szempontra koncentráló elmélet. A testület, ha nem is így fogalmazott, a kommunista gőg, a hübrisz felett mondott ítéletet.

Amivel az önzetlenség álarca mögött lappangó önzésről is lerántotta a leplet. Hiszen a kommunista attitűd, miközben a legemberellenesebb, szeret az emberbarátság leplébe burkolózni. Aki így gondolkodik, meg akarja élni az „én jó ember vagyok, te pedig rossz ember vagy” élményét, önmagát különbnek akarja látni és érezni, mint a másikat. Az egész mögött ez az önzés lapul: hogy különbnek érezhesse magát.

Európa már-már felmérhetetlen mélységű demográfiai és ebből fakadóan kulturális válságot él át: lakossága megállíthatatlanul fogy, társadalma megállíthatatlanul öregszik, és közben új népvándorlás cunamija zúdul rá, elsöpréssel fenyegetve minden értéket, amelyet ma még magáénak vall. A kommunista azonban ebből a bonyolult problémahalmazból csak egyet hajlandó megfogalmazni: szegény menekültek szenvednek – és ő, a jó ember, segíteni akar nekik, miközben a többiek, az önzők ezt megakadályozzák. Hogy mi lesz, ha Európa még a mainál is jobban megnyitja a határait, azzal már nem hajlandók foglalkozni.

Felelős ember azonban ezt nem teheti meg. Felelős ember nem az elveihez akarja szabni a világot, hanem a tapasztalataihoz igazítja a saját nézeteit. Ez a felismerés az alapja a konzervatív világképnek. Annak kimondása, hogy minden jelenség megfontolásra méltó, ha kiállta az idő próbáját, és minden kezdeményezéssel óvatosan kell bánni, amiről még nincs tapasztalat. A kommunista hisz abban, hogy a dolgok próbája az ő esze, és neki joga van a saját igazságát ráerőltetni a többiekre. A konzervatív viszont elsősorban nem a saját eszében bízik, hanem a saját tapasztalatában. Ami persze nem ment fel a gondolkodás alól, de óvatosságra int a saját következtetéseinkkel kapcsolatban is.

Bencsik Gábor - ]]>www.napigazdasag.hu]]>