A tegnapi részben megismertük tíz szakdolgozat témáját, amelyek a CEU-n készültek a 2015/16-os tanévben. És azt állítottuk, hogy bár elsőre ezek a „dolgozatok” a pöffeszkedő, felesleges, magamutogató, (ál)intellektuális liberális szellemi maszturbáció mintapéldányai, de sokkal nagyobb a baj, ezek ugyanis a rendszer lényeges építőelemei.

De mi a rendszer? Kíséreljük meg ennek összefoglalását!

Induljunk ki abból, hogy a liberális gondolkodás mára kétdimenzióssá vált. E két dimenzió: az én és a szabadság. A kétdimenziós liberális gondolkodás azt feltételezi, hogy a szabadság valami olyan elvont abszolútum, amelyet soha nem érhetünk el a maga teljességében, de az egyénnek, az Énnek az az egyetlen feladata, életcélja, hogy megkísérelje elérni vagy legalább megközelíteni ezt az abszolút és feltétlen szabadságot.

A – jobb híján nevezzük így – konzervatív gondolkodás többdimenziós. Ugyanis az Én és a szabadság abszolútuma helyett elidegeníthetetlen része a Mi és a hierarchikus függőségek elfogadása.

A konzervatív gondolkodás nem képes elfogadni az Én primátusát, ugyanis ebben a világképben az Ént minden körülmények között és magától értetődő természetességgel korlátozza a Mi, s a Mi két legfontosabb megnyilvánulása: a család és a nemzet. E két korlátozó tényezőn kívül pedig ott van még a hierarchia szintúgy magától értetődő és természetesnek tekintett elfogadása. Egy konzervatív ember számára nyilvánvaló, hogy egész életünket hierarchikus függések rendszerében éljük le.

Egy konzervatív ember számára természetes, hogy a gyermek hierarchikus függő viszonyban van szüleivel, tanáraival, s a természet rendjéből következő alá- és fölérendelt viszonyok semmiben sem korlátozzák a szeretetet, az odafigyelést, a törődést, továbbá nem megkérdőjelezhető az sem, hogy például igenis beletartozik az iskola feladatai közé a gyerek nevelése.

Egy konzervatív szá­mára nyilvánvaló, hogy minden közösségben van vezető, akit a többiek szabad akaratukból követnek, mert bíznak benne.

A konzervatív gondolkodás természetesen elfo­gadja, hogy a születésénél fogva és a törvény előtt minden ember egyenlő, de soha nem fogadja el, hogy a takarító egyenlő lenne a főorvossal, a fiatalkorú bűnöző pedig az orvostanhallgatóval.

Itt is természetesek a hierarchikus függőségi viszonyok. Egy hívő számára pedig magától értetődő, hogy egész élete hierarchikus függőségben telik, hiszen alárendeltje Urának s Teremtőjének, aki viszont feltétel nélkül szereti őt.

A kétdimenziós liberális világképben az Én ugyanilyen természetességgel tagad meg minden hierarchiát, alá- és fölérendeltséget, függést – egészen pontosan egyetlen függést ismernek el: függést a szabadság fokától, mértékétől s a küzdelemtől, amely az abszolút szabadság eléréséért folyik szakadatlanul.

E kétdimenziós liberális világkép a dolgok logikájából következően bontja le a családi függőségeket, a nemzethez tartozás függőségét és persze az Istentől való függést. „Haljon meg a haza értem!” – kiáltott fel James Joyce, és talán nem is gondolta, hogy a legújabb kori liberalizmus egyik alapvetését fogalmazza meg éppen.

E kétdimenziós világképből pedig szintúgy logikusan következik, hogy ha már lebontottuk a családtól, a hazától, a nemzettől, az Istentől való függésünket, akkor keresnünk kell valami új lebontanivalót, hiszen ha nincs több függés, akkor eltűnik a szabadság abszolútumának dogmája. Ezért fordul korunk liberalizmusa a természeti determináltságok lebontásához. Nem számít többé a természet, a biológiai determináltság – hát nehogy már a biológia határozza meg, hogy én (ÉN!) mi is vagyok valójában!

Így jutunk el oda, hogy teljesen mindegy, minek születünk. Kisfiúnak születtél? Kislánynak születtél? Ugyan már! Ez csupán „társadalmi konvenció”, elmaradottság, bigottság, régimódi nemi szerep! Egy modern liberális egészen egyszerűen nem lehet a természet, a biológia rabja, nem korlátozhatja kiteljesedését, szabadságát holmi születés, genitália, evolúció. Ki ezekkel a kacatokkal a szemétdombra, jöjjön az új ember, ki nem rabja többé saját testének!

Néhány évvel ezelőtt még vihogva meséltük ezt a viccet: Az eszdéeszes tologatja a csecsemőjét a babakocsiban a parkban, és odalép hozzá egy idős néni.

– Jaj de gyönyörű baba! Kisfiú vagy kislány? – Mit tudom én! Majd ha felnő, eldönti…

Vihogtunk a viccen, de nem hittük, hogy alig néhány év elteltével ez maga lesz a „tudomány”.

S ugyanígy vihogtunk a Monty Python halhatatlan jelenetén a Bryan életéből, amikor négy férfi üldögél, beszélget, s egyikük zokogásban tör ki, hogy gyereket akar szülni. A többiek értetlenkednek kicsit, hogy hát ő férfi, nincsen méhe, nem szülhet gyereket, de végül abban maradnak, hogy bár nem szülhet, de joga van hozzá, hogy szüljön, úgyhogy harcolni fognak ezért a jogáért. Vihogtunk, és azt gondoltuk, ez a legfeketébb, legőrültebb abszurd.

S lám, eltelt harminc év, és a brit orvosi kamara körlevélben tiltja meg tagjainak, 150 ezer brit orvosnak, hogy a kórházakban kismamának, terhes nőnek, ne adj’ isten áldott állapotban lévő nőnek nevezze az ellátásra jelentkező nőket, nehogy megsértsék azokat a férfiakat, akik éppen most döntötték el, hogy gyereket fognak szülni. Ez pedig már nem a Bryan élete, nem a Monty Python.

Hanem a világunk. És még mindig nem ez a legpusztítóbb ebben az elmebajban.

(Folytatjuk)

(P.S.: Munkám során felhasználtam a Jonathan Haidt The Righteous Mind – Why Good People are divided by Politics and Religion című művében olvasható gondolatokat.)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>