Azt írta a meglincselt ávós képe alá, hogy
„ünnephez” közeledvén…

Értjük.

S talán azt is mondhatnánk, semmi szükség nincs arra, hogy ennek az „embernek” aljasságával foglalkozzunk, de ha ezt mondanánk, nem lenne igazunk. Ugyanis Szanyi „ünnepe” messze túlmutat önmagán, Szanyi „ünnepe” szimbólum, és bizonyíték mindarra, ami miatt ezeket mind a mai napig pusztán el kell viselni, tűrni kell, mint a megszáradt, kifehéredett kutyagumit az árokparton, és soha nem lehet beemelni őket a nemzeti közösségbe.

Amúgy pedig, csak a miheztartás végett: A Nagy Francia Forradalom mindjárt egy becstelen lincseléssel vette kezdetét: a Bastille-t védő Bernard-Jourdan de Launay délután három órakor kitűzte a fehér zászlót a bástyára, és megállapodott az ostromlókkal, hogy embereivel szabadon elvonulhat. Ezt megígérték neki, majd a fegyvertelenül utcára lépő katonákat parancsnokukkal együtt meglincselték, és a halott katonák fejét lándzsára tűzve járkált a városban fel-alá a csőcselék.

És hol volt még akkor a jakobinus diktatúra!?

Az a jakobinus diktatúra, amely nem véletlenül lett szellemi, lelki, erkölcsi elő- és példaképe a bolsevik csőcseléknek (a szanyi-féléknek).
Az a jakobinus diktatúra, amely elhozta a franciáknak az igazi rémuralmat, amely feltalálta a világtörténelem első igazi nonszenszét és mindjárt megfellebbezhetetlen jelszót csinált belőle: „Éljen a szabadság zsarnoksága!”

Az a jakobinus diktatúra, mely ezreket küldött vérpadra minden ok nélkül, végül pedig vérpadra küldte önmagát is, hál’Istennek.

Az a jakobinus diktatúra, amely 1793 márciusában elrendelte, hogy zárjanak be minden templomot Franciaországban, amely elkobozta a templomok kegytárgyait, és rendeletben tiltotta meg a franciáknak, hogy kereszt formájú síremléket állítsanak halottaiknak. Majd amikor ezek miatt lázadás tört ki Vendée-ben, a „köztársaságiak” előbb 45 ezer katonát küldtek a térségbe, majd, miután ezt a haderőt a lázadók felmorzsolták, megbízták Jean-Baptiste Carrier tábornokot, hogy „tegyen rendet” a térségben, hangsúlyozva neki, hogy „bármi áron”.

Ne vesszünk most el a részletekben még Szanyi kedvéért sem, csak rögzítsük: több, mint egy évig tartó véres harcok után Vendée tartományban 50 000 (ötvenezer!) civilt mészároltak le a „szabadság zsarnoksága” nevében.

Vajon Szanyi a jövő évi francia nemzeti ünnep alkalmából egy „ünnephez” közeledvén feliratú távirattal fogja köszönteni Brüsszelben francia képviselő társait, esetleg megtoldva a táviratot Charlotte Corday levágott fejével, amint hóhéra éppen arcon üti?

Ugyan dehogy!
Hiszen a szanyiék mindezért rajonganak. És valószínűleg az emberi história legszebb, legfelemelőbb, legcsodálatosabb pillanatának azt tartják, amikor a bolsevik állatok Jekatyerinburgban, az Ipatyev-ház pincéjében agyonlőtték a cári családot és a családot a halálba is elkísérő személyzetet.

Öt gyermek lelte ott halálát a cáron és a cárnén kívül. Olga, Tatjana, Marija, Anasztázia, és a legfiatalabb, a mindössze 14 éves cárevics, Alekszej nagyherceg. A sortűz után a négy lányból három magához tért, ugyanis a fűzőjük felfogta a golyókat. Ekkor a sikoltozó leánygyermekeket a bolsevik állatok puskatussal agyonverték.

Vajon a szanyik egymás közt, titokban hogyan fogják megünnepelni november 7-ét? Idézőjelbe téve?

Nem, dehogy. Ezek ezt szeretik. A „szabadság zsarnokságát”, meg a „proletáriátus demokratikus diktatúráját”.

És fel sem fogják, hogy semmi csodálni való nem lett volna abban, ha 1956-ban még az írmagjukat is kiirtják a fellázadt magyarok. Sőt, az lett volna a magától értetődő azok után, amit ezek az állatok, a szanyi-félék szellemi, lelki, erkölcsi elődei és rokonai ebben az országban műveltek.

De 1956 végtelen tisztasága és a magyarok embersége ezt kizárta. Néhány elszigetelt és sajnálatos lincselés után szerte az országban inkább megvédték a rákosista hatalom ilyen-olyan rangú helyi képviselőit, leírhatatlan, mocskos gazembereket. Akik megvédték őket, azokat a forradalom leverése után hálából felakasztották, lásd például Brusznyai Árpád esetét Pap Jánossal.

Persze, legyünk igazságosak: Pap Jánosba legalább annyi tisztesség maradt, hogy a rendszerváltás utáni első pillanatban önkezével vetett véget becstelen és ocsmány életének.

Bayer Zsolt - ]]>www.magyaridok.hu]]>