„Fel kell ruházni az Európai Uniót olyan eszközökkel, amelyek lehetővé teszik, hogy a tagállamokat, a tagállami kormányokat folyamatosan a közösen vallott értékek képviseletére és a közösen elfogadott alapelvek betartására késztessék.” (Részlet az MSZP EP-programjából.)

Nekem elfelejtettek szólni, hogy menet közben valahogy megváltozott minden. Elfelejtettek szólni, hogy az „európai értékek” már nem azok az európai értékek.

Nekem azt mondták annak idején, hogy az állandóság is európai érték, emberi érték. Mondták azt is, hogy a jó pap holtig tanul, amiből következően a megholt pap sírkövén e felirat olvasható: „TANULMÁNYAIT BEFEJEZTE”.

Nincs is ezzel semmi baj, de egyfelől nem mindenki pap, másfelől mégsem lehet úgy élni, hogy állandóan alkalmazkodni kell valamihez. Valamihez, amit az örökké nyughatatlanok, a kamaszkorból kinőni képtelenek találnak ki nekünk.

Nekem nem szóltak, hogy menet közben elvesztette „európai érték” státuszát a nemzet. És nem kérdezték meg, mit szólok ehhez. És ott maradtam, menthetetlenül, a nemzeti értékek immáron majdnem lakatlan szigetén Széchenyivel, Petőfivel meg az egész reformkorral. Ott maradtam a hazámmal, a hazám szeretetével, és hallgatom, hogy ez valami atavisztikus, ósdi, ráadásul veszélyes dolog, a gyűlölet és a viszály bölcsője.

Én úgy tudtam, Európát utoljára Zeusz rabolta el, és nem mondta senki, hogy elrabolták megint, de most a senkik, és eladták örömlánynak a neoliberalizmus kuplerájába.

Nekem elfelejtettek szólni, hogy a liberalizmus is meghalt. Vagy ha mégis él, akkor már magatehetetlen, és nem is emlékeztet egykori önmagára. Csak ül, folyik a nyála, és mereng a semmibe. Ugyanis a liberalizmus egykoron a polgári nemzet létrejöttének filozófiája volt. A magabíró, magabízó polgáré. Peter Henlein volt az a magabíró polgár, aki mint egykoron Prométheusz a tüzet, úgy lopta el a templom tornyából az időt, mikor megalkotta a nürnbergi tojást. Protestáns etika, liberalizmus, római jog, görög demokrácia – ez volt egykoron Európa. S persze az örök, nemzetek felett álló katolicizmus.

Leleményes Odüsszeusz utazása, s Laodameia, aki visszakönyörögte szerelmét, Próteszilaoszt Hadésztól, ha csak egy éjszakára is, az még Európa volt. S az öröknek hitt csoda, az ember nagyszerűségének himnusza Szophoklésztól:

Sok van, mi csodálatos,

De az embernél nincs semmi csodálatosabb.

De az az ember még pontosan tudta, hogy a teremtés része, s még ha kitüntetett helyzetben is van, nem ő a Mindenható. Ezért volt csodálatos. A legcsodálatosabb. Minden bűnével, botlásával együtt. Aztán jöttek a senkik valahonnét, és elhitették az emberrel, hogy mindez már nem számít, már csak az ember számít, illetve az ember minden vágya, óhaja, öröme és beteg, egyre betegebb perverziója.

Nekem nem szóltak, hogy a szabadság mostantól nem szül nekem rendet, hanem csak torz, rettenetes szörnyeket.

És elfelejtettek szólni, hogy a szerelem sem szerelem többé, csak valami talmi természetellenesség.

Ha mindent szabad, nincsen többé szabadság.

Ha mindenki szerethet mindent és mindenkit, akkor nincsen többé szerelem.

Én azt hittem, a férfiasság európai érték. Abban a tévhitben élek, hogy Mucius Scaevola a példa még mindig és László királyunk, Robin Hood és Oroszlánszívű Richárd, Toldi és János vitéz, Mansfeld Péter és Nemecsek Ernő – és nem avattak be a titokba, miszerint a hősiesség is száműzetett az ócskaságok porszagú régiségboltjába, ugyanazon a polcon árválkodik, amelyen a férfiasság, a nőiesség, a család, a gyermeknemzés csodája, no és persze az elaggott Isten.

És mindent elöntött a szivárvány, így eltűntek a színek. Nincsen többé fekete és fehér, nincsen zöld sem, ellopták azt is, s odalettek a nagy igazságaink. Odalett minden nagy igazság, kiröhögik azokat a senkik, akik nem hisznek már semmiben, és rúzsozzák a műfogsorukat, és felvarrják ráncaikat, mert már megöregedni és meghalni is gyávák, és elhitették velük, hogy nincsen Isten, ám a „nem akarok meghalni” is csak akarat kérdése. Az akarat diadala – de nem úgy ám, hanem így.

Nem akarok meghalni: ostoba vágyakozás.

Örökké akarok élni: a jelet hagyás kényszere.

S persze hit a transzcendensben. De ki akar itt már jelet hagyni önmaga torzóján kívül?

Én még szerettem és csodáltam a nagyanyám ráncait.

És nekem senki sem szólt, hogy érvényét veszítette nagyanyám is, nagyapám is, érvényüket veszítik a szüleim is lassan, és mindenfelé homunkuluszok döngetik a mellüket, hogy immáron ők az érvényesek.

Nekem azt is elfelejtették elmondani, hogy az antikommunizmus sem európai érték többé. Pedig az volt egykoron, rémes időkben, aztán itt, a szemünk előtt támadtak fel megint a nyeszlett vállúak, a pálcika bicepszűek, és ráírják a pólójukra, hogy CCCP, és forradalomról álmodnak két dzsanga között, opálos tekintettel veszik elő a naftalinból a munkásőrök és lumpenprolik pörköltszaftos atlétáját, Marx Tőkéjével a hónuk alatt rekvirálnának ismét, elvennék megint a magabíró, magabízó polgároktól amijük van, szívnának hersegve vért, s dünnyögik a régi-új mesét, a „fasiszta kommunizmusét”.

S persze fennen hirdetik, hogy ők az európai értékek.

Nem. Nem azok. Ezeket kell visszazavarni az ócskaságok porszagú régiségboltjába, és levenni a polcról az Urat, a hitet, a nemzetet, a hazát, a férfit és a nőt, a hősiességet – és Thomas Mann Varázshegyét.

Nagy munka ez, nagy vesződség. Muszáj közben káromkodásból katedrálist építeni, mert nem megy másképp. Majd elszámolsz ezzel is, mint minden egyébbel. Megért az Isten, még akkor is, ha ne adj’ Isten, nincsen Isten.

Bayer Zsolt - ]]>www.888.hu]]>

(A cikk eredetiben a 888.hu ]]>Publik Ligája ]]>sorozatában jelent meg.)