Ma 2020 november 29. Taksony napja van. Holnap András, Andor napja lesz.
Przemyśl – Egy keresztény séta

Przemyśl – Egy keresztény séta

Flag

Szöveg méret

5
Átlag: 5 (1 szavazat)
A „gyalázatos jelenről” valahogy nem hajlandó tudomást venni Lengyelország ...

Lengyelország szíve közepe II.

Przemyśl…

Senki ne gondolja, hogy a város nevének kimondása a legnehezebb feladat. A legnehezebb feladat elmondani, hol is vagyunk valójában.

Persze-persze, Lengyelországban. Ez azért is valószínű, mert ez a sorozat Lengyelországot akarja bemutatni. Tehát: Lengyelország. Rendben. A San-folyó partján. Ez is rendben.

De hol vagyunk még?

Hát mindenekelőtt Galíciában. A lengyel–ukrán határszélen – Istenem, mennyi határ volt itt már kétezer esztendő alatt! –, Kelet-Galíciában.

Galíciáról nekünk, magyaroknak két dolog jut eszünkbe mindenekelőtt: az első világháború és a zsidók.

Most, hogy itt vagyunk Przemyślben, szót fogunk ejteni az első világháborúról is.

De lássuk mindenekelőtt ezt a várost!

A város címerében ott a medve. Ez sem túl meglepő fordulat, gyakori vendég a címerekben a medve – és szinte alig-alig akad címer, amelyikben cickány vagy patkány büszkélkedik. A przemyśli medve azért került bele a város címerébe, mert egy herceg erre vadászgatván medvét ejtett el, s nagy örömében mindjárt alapított is egy várost.

Ez a legenda – és már most, utunk legelején szögezzük le: mi fölöttébb nagy barátai vagyunk a legendáknak. Mert miképpen Rousseau-nak a jéghideg felvilágosodás lelketlenségében kellett megírnia az Új Heloise-t s ezzel megalapoznia a szentimentalizmust, úgy minekünk ebben a „varázstalanított világban” szükséges, hogy higgyünk a legendákban és a varázslatokban. S Lengyelországban mindkettőből akad elég…

Tehát ezért a medve a címerben.

Egy másik legenda szerint a város neve egy öregasszonynak köszönhető, aki az akkor még név nélküli településen így szólt a néven töprengő sokasághoz:

– Mysl, nie mysl, najlepszy bedzie Przemyśl.

Feltétlenül le kell szögezni, hogy a város nevét magyarázó legendák közül ez a legtökéletesebb a maga egyszerűségében. Ugyanis a „mysl” lengyelül gondolatot jelent – tehát ez a város valamiképpen egy gondolat a lengyel–ukrán határon, Kelet-Galíciában.

Régi, nagyon régi gondolat már ez a város.

Laktak itt kelták, meg a római birodalom helytartói és legionáriusai, s jöttek aztán nagyon hamar a szlávok, mert a szlávok mindig nagyon hamar jöttek valahogyan. De a honfoglaló magyarok is birtokolták ezt a helyet, miképpen volt aztán orosz kézen, az Árpád-háziak kezén, a Habsburgok kezén, a németek kezén, a szovjetek kezén – mindenki tapogatta, taposta Przemyślt, a várossá lett gondolatot.

S most, ha végignézünk a városon, látjuk, hogy a legfontosabb gondolat itt a kereszténység.

S mivel Európa megátalkodott, bigott ateizmusában és beteg liberalizmusában éppen megtagadja saját keresztény gyökereit, hát e város keresztény gondolata különösen jóleső érzés a vándornak. Legyen ezért első sétánk egy keresztény séta.

Kezdjük mindjárt az elmélkedést a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt katedrálisnál.

Itt is úgy volt, mint szerte a keresztény Európában: előbb a gótika emelt méltóságos templomot az Úrnak, majd jött a legnagyobb templomépítő, a barokk, és megemelte, még monumentálisabbá tette azt, amit a gótika elkezdett. Przemyśl katedrálisát is a barokk fejezte be az izgága XVIII. században. A tiszteletet parancsoló, szemet s lelket égbe emelő templom hetven méter magas tornya külön áll. Mintha az építők befejezték volna a munkát, a legutolsó pallér is elmosogatta volna a vakoló kanalat, s már indultak volna a korcsmába éppen, amikor egyikük felkiáltott:

– A betyár mindenségit neki! Hát a torony hol maradt, komák?

És tényleg…

Így aztán nekifogtak, és felhúzták a tornyot a kész templom mellé, és csak utána mentek ledönteni egy Okocimot, hozzá meg egy kicsike Żubrówkát, benne a jóféle bölényfűvel…

A torony pedig itt maradt, és azóta is várja, hogy majd csak felteszi valaki a helyére, a templom tetejére.

Addig is, míg ez megtörténik, a katedrális egyik bronzajtaján Jan Balicki vigyázza a betérők nyugalmát. 1869-ben született a későbbi pap-tanár egy nagyon szegény családban, s onnét került a przemyśli szemináriumba teológiát tanulni. Itt szentelték pappá, majd Rómában doktorált. Onnan tért vissza a városba, hogy dogmatikát tanítson a szemináriumban. 1948-ban vitte el a tüdőbaj a szelíd, tudós papot, akit II. János Pál pápa 2002-ben boldoggá avatott. S a katedrális főbejáratát éppen ő, az elmúlt legalább félezer esztendő legnagyszerűbb pápája, az azóta szintúgy boldoggá lett II. János Pál vigyázza…

A katedrálissal szemben áll a kanonokház – erkélyéről omlik le a piros virág és a békés csöndesség.

Ez a békés csöndesség fog kézen a késő őszi napsütésben, és vezet végig a Zamkowán.

Előbb a katedrálisiskola köszön, kissé feljebb pedig a római katolikus szeminárium nagy, szürke tömbje dörmögi, hogy tetszik vagy sem, de a katolicizmus örök.

És nagyon jó tudni ezt, ebben a bizonytalan és rettenetes világban…

A Zamkowa végén áll a Nagy Kázmér építtette várkastély. A kapubástya tetején büszkén lobog a lengyel zászló, a kastélykertben pedig egy hatalmas kőtömb állítja meg az utazót.

Ez a kő a lengyel alkotmány tiszteletére áll itt. 1791. május 3-án fogadták el azt az első lengyel alkotmányt, és a százéves évfordulón, 1891-ben helyezték el itt ezt a követ. S bármi szörnyűség történt a lengyelekkel, ez a kő itt áll azóta is. Pedig történt ővelük szörnyűség elég…

Keresztény sétánk következő állomása a görög katolikusok szintúgy Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt katedrálisa. A barokk templom alá állva s a rohanó felhőket nézve szinte rád dől az ég – és az Isten kegyelme.

A templom mögött hatalmas harangláb áll, s tart három gyönyörű harangot. Ezek a harangok 1991 óta a bizánci rítusú ukrán hívek lelkéért szólnak, erről tanúskodnak a fekete-arany feliratok. De a harangok szava alá odafér minden keresztény lélek – és odafér a múlt is, a jövő is, ezért aztán oda kell férjen valahogyan ez a „gyalázatos jelen” is.

Erről a „gyalázatos jelenről” valahogy nem hajlandó tudomást venni Lengyelország, és nem hajlandó tudomást venni Przemyśl sem. A kelet-galíciai, ukrán határ menti lengyel város, Európa szépséges végvára.

„Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.”

Igen… Botorkál Európa, botladozik az egykor nagy és büszke Nyugat a gyalázatos jelen sugárútjain, de Przemyśl öreg utcái s keresztény templomai addig is őrt állnak, ameddig elvonul a köd, ameddig rádöbben önnön borzalmára a világ.

Így áll őrt a Szent Teréz-templom is a karmeliták kolostorával.

S őrt áll a ferencesek Mária Magdolnának szentelt temploma is, az Asnyka oldalán. S talán nincs is emberibb, esendőbb és esendőségében szerethetőbb szent a madarakkal társalkodó Assisi Ferencnél. Itt, a várossá lett gondolat közepében álló temploma is esendő és fáradt. Freskói szinte lefolynak a falairól – színe pedig annyira fáradt, bágyadt sárga… Éppen ilyen színű a XXI. század legyűrte, maradék, igazi és örök élet… Fenségesen öreg, sárga élet…

Hozzá képest szinte hivalkodó a Páduai Szent Antalnak szentelt templom vöröse.

S megnyugtató a régi óratorony piszkosfehérje.

Megdöbbentő dolgot fogok elárulni önöknek. És ígérjék meg, hogy nem adják tovább… Szóval az öreg óratorony annak idején, a XVIII. században óratoronynak épült…

Most gondoljanak csak bele! Voltak olyasféle földhözragadt idők, amikor az eredeti szándékok eredeti szándékok maradtak, amikor az igen igen volt, a nem pedig nem. Amikor az óratorony óratorony volt, a templom pedig az Isten háza. A férfi pedig férfi, s – én Istenem ne hagyj el! – a nő pedig nő, s a kettő között nem volt átjárás. Hát, azokból az időkből maradt itt a piszkosfehér óratorony. Most pipamúzeum és harangmúzeum van benne. Mert Przemyślben nagy múltja van a pipakészítésnek és a harangöntésnek, a városban még ma is tíz pipakészítő műhely üzemel.

És lássuk be: a várossá lett gondolathoz jobban is illik a pipakészítés, mintha mondjuk jó sok mérgező műtrágyát készítenének itt szorgos proletárok.

S a piszkosfehér óratorony szomszédságában II. János Pál pápa szobra áll. Őszentsége 1991-ben járt itt. S ő is illik ebbe a városba, ő és az életműve. A szelíd szeretet világa, és a”ne féljetek!” békességes és kérlelhetetlen parancsa, amelybe beleremegett az iszonyat rendszere szerte keleten. Pedig csak egy szelíd lengyel pap szólt halkan: „Ne féljetek!”

Igen… Nézzetek csak körül a világban: az elmúlott kétezer évben mennyi birodalom tűnt el, pedig hatalmas hadseregek vigyázták, és a világ minden pénzét, kincsét önmaguk fenntartására fordították! De már nincsenek sehol. Míg azok a rendek, melyeket néhány szelíd szerzetes hívott életre, s amelyeket mindössze néhány szelíd szerzetes imája őriz, ma is megvannak. Miképpen él az egyház is – kétezer esztendeje…

Az a baj persze, hogy ma már semmit sem jelent az, hogy „kétezer esztendő”. Gyere, üljünk ki a Rynekre, nézzünk körül, lássunk mindent fekete-fehérben, és olvassunk Stewart Brandot:
„Kórosan rövidül a civilizáció figyelmének időbeni kiterjedése. Ezt az irányzatot eredményezheti a műszaki fejlődés felgyorsulása, a piac vezérelte gazdaság szűklátókörűsége, a demokráciáknak a következő választások időpontjával behatárolt szemlélete vagy éppen a személyes lekötöttségek sokirányúságának elterelő hatása, és mindez egyre jellemzőbben. Valamiféle kiegyensúlyozó tényezőre volna szükség a rövid távú gondolkodás mellett – egyfajta mechanizmus vagy mítosz, ami a hosszú távú szemléletet és a hosszú távú felelősség vállalását támogatja, és ez a »hosszú táv« legalább évszázadokat jelent.”(1)

Az öreg piactéren azért jelen van a hosszú távú felelősségvállalás. A múltból integet, csak nem látja senki sem. A galambok változatlanságában is benne él, de mert nincsen „sajtója”, hát a kutyát sem érdekli…

Elmúlott évszázadok vágnak át a piactéren, megemelik kalapjukat a jelen ifjú ostobasága előtt, de nincs, aki visszaköszönjön őnekik…

„[…] az ókori görögök kétféle időt különböztettek meg: a kairoszt (az alkalom vagy a kedvező pillanat) és a kronoszt (örökkévaló vagy folyamatos idő). Míg az első reményt kínál, a második figyelemre int. Kairosz a leleményesség ideje, kronosz a bölcsességé.

Halottaink és meg nem született leszármazottaink a kronosz birodalmának lakói, és folyamatosan duruzsolják fülünkbe figyelmeztetéseiket, amiket meghallanánk, ha hajlandók lennénk kitekinteni megalkuvó, kairosz típusú álláspontunkból. A kairosz aranykorát éljük. Vagy inkább a kairosz higanykorát; folyékony, képlékeny, csillámló…

Mérgező.

Hátborzongató.”(2)

Przemyśl öreg piacterén ülve kitekinthetünk kairosz típusú álláspontunkból. S megláthatjuk az elmúlott évszázadokat éppen úgy, mint a közelmúltat, vagy az eljövendőt.

Csak fülelni kell a felületes zajok mögé, a csöndbe. A beszédes csöndekbe. És meg kell látni a valóságos dolgokat.

Például Švejket, a derék katonát.

Ő a legvalóságosabb.

Ővele folytatjuk a barangolást…

Folytatjuk…

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Emberi kapcsolatok (36) Egészség (50) Gasztronómia (539) Életmód (1) Alámerült atlantiszom (142) Titkok és talányok (12) Történelem (14) Belföld (5) Rejtőzködő magyarország (171) Politika (1571) Jobbegyenes (1907) Heti lámpás (246) Sport (729) Szépségápolás (15) Flag gondolja (33) Tv fotel (65) Mondom a magamét (4937) Mozi világ (440) Kultúra (6) Gazdaság (655) Mozaik (83) Nagyvilág (1452) Vetítő (37) Tereb (140) Autómánia (61) Irodalmi kávéház (492)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>