Ha kifejezetten a mostani támadásokba halna bele. Akkor örülnének a legjobban, ha a mesteredző megölné magát. Akkor elégedetten hátradőlnének, és konstatálnák, hogy lám-lám, még az ő teljesen felesleges és elviselhetetlen életüknek is van értelme. Lám-lám, a halálba tudtak üldözni valakit egy fél évszázaddal ezelőtti bűnért, amiről még azt sem tudjuk, megtörtént-e, úgy történt-e egyáltalán. De a horda készen áll az ítélettel ötvenöt év elteltével is, és pontosan tudják, mi történt abban a szobában, ugyanis beteg és elviselhetetlen világnézetük lényegét, szíve közepét érinti az „ügy”.

Az ötvenöt évvel ezelőtti állítólagos erőszakot azonnal összekötik a „szabadságért” vívott harccal, amely a számukra ma Bruce Springsteen „szabadságért” vívott harcával egyenlő: „Vannak dolgok, amik fontosabbak, mint egy rock show, ezek pedig az előítéletek és a bigottság elleni küzdelem” – írta Bruce Springsteen közleményében, amelyben bejelentette, hogy lemondja az észak-karolinai koncertjét az államban elfogadott diszkriminatív törvény miatt, ami előírja a transzneműeknek, hogy melyik mosdót használhatják.

Ez lett mára a szabadságharcból. A transzneműek nemi szervévé zsugorodott szegény. Ez a horda ugyanis pontosan egy ekkora méretű szabadságharc megvívására alkalmas, erre vannak kalibrálva, testileg, lelkileg egyaránt. Viszont ahhoz, hogy a reggeli felkelésnél egyáltalán észrevegyék, ők is vannak, szükségük van az állandó „szabadságharcra”. És ebbe a „szabadságharcba” illeszkedik ez a mostani ügy, egy fél évszázados erőszaktevés ügye, amelyben halált megvető bátorsággal meg kell védeni a már nem is élő áldozatot, meg kell védeni mindenkit, aki azóta kapcsolatba került az edzővel, még akkor is, ha nincs mitől megvédeni őket. (Mint az úttörőcsapat, amely átkíséri a vak nénit az úttesten, akkor is, ha nem akar átmenni.) És természetesen végleg és végérvényesen és visszavonhatatlanul tönkre kell tenni, ki kell csinálni az egykori (vélt) tettest, mert ebben az esetben nincsen megbocsátás.

Neki nincs megbocsátás.

Azt ugyanis a horda dönti el, kinek jár a megbocsátás, és kinek nem.

És ha akarják, magától értetődően alkalmazzák a kollektív bűnösség beteg és elfogadhatatlan elvét is, mert ennek a nyomorult hordának semmi sem számít. Egyik tagjuk, bizonyos Kabai Domokos Lajos már ki is nyilatkozta a szentenciát, a megfellebbezhetetlen „igazságot”: „…olyan mocsok ömlött szét néhány nap alatt, amire egy normális országban csak egyetlen válasz lenne adható: azonnal meg kellene szüntetni, legalábbis minimálisra kellene csökkenteni az élsport állami támogatását.” Ó, hát persze! Kiss László, az úszók szövetségi kapitánya ötvenöt évvel ezelőtt állítólag elkövetett egy bűnt, ezért haladéktalanul vonják meg minden sportolótól az állami támogatást. Bűnhődjenek a dzsúdósok, a kézilabdázók, az evezősök, a kajakosok és a ritmikus gimnasztikázók is, mert ez a horda egyébként mindig is idegenkedve és gyanakvással tekintett a sportra, ami érthető, hiszen a legtöbb hordatag eleve fel volt mentve tornából, és száz méter lefutását vagy a kötélre mászást a nácizmus egyik megnyilvánulási formájának tekintették mindig is.

Ezért kell a halálba üldözni Kiss Lászlót, és ezért kell páriává tenni a sportot magát. Ezért gyűlöletes ezeknek az olimpia, ezért még gyűlöletesebb egy esetleges budapesti olimpia, ezért rühellik a magyarországi vizes világbajnokságot is, és úgy általában mindent, ahol nincsenek kígyóvállak és izzadt, nyálkás tenyerek, ahol nincs fű meg egyéb, ahol nincsenek transzneműek meg elembétékúk, hanem férfiak vannak és nők, és ahol a férfimosdóba férfiak járnak, a nőibe pedig nők; ahol van fekete is meg fehér is, és azt is tudni lehet, melyik melyik, ahol vannak igazságok és hazugságok, és vannak nem idézőjelbe tehető értékek. Ezért mondták ki Kiss Lászlóra a fatvát.

És nem csak rá. Hiszen a hordatag, a már idézett Kabai nevű nyomorult senkiházi így éli bele magát a saját kis „szabadságharcába”: „A médiában az elmúlt napokban lezajlott polémiából kiderült: a több mint fél évszázados eset nyílt titok volt az úszóvilág berkeiben, a sportújságírók köreiben és egyes sztárriporterek előtt. Ők azonban több mint ötven éven keresztül úgy hagyományozták át nemzedékről nemzedékre ezt az ismeretet, hogy nyilvánosan soha nem adtak hangot helytelenítésüknek. Bármit is gondoltak magukban, jobbnak látták, ha igazodnak a magyarországi közfelfogáshoz, ami a nemi erőszakot bocsánatos bűnnek, sőt adott esetben egyfajta virtusnak tekinti. A sportvezetőknek, a médiaértelmiségnek, a sportújságíróknak minden olyan tagja falazott az erkölcstelenséghez, aki tudott az esetről. Talán nem akarta veszélyeztetni a busás hasznot hozó külföldi kiküldetéseket, nem akarta szakítópróbának alávetni a politikai elitig vezető szálakat, mert ezzel esetenként vélt vagy valódi egzisztenciális érdekei is csorbulhattak volna.

E díszes társaság tagjai ahelyett, hogy azzal álltak volna elő, hogy az adott posztok – erkölcsi bizonyítvány ide vagy oda – összeférhetetlenek ezzel az előélettel, hozzájárultak nem csak az úszósport és általában a sportvilág, de a Magyarország szinte egészét jellemző barbár állapotok fenntartásához.” Szóval bűnös itt mindenki! És nincs megbocsájtás – legalábbis nekik, nekünk nincs.

Persze, ez a horda nem mindig ilyen kegyetlen.

(folytatjuk)

Bayer Zsolt - ]]>www.magyarhirlap.hu]]>