Natasha könyvespolca - Rémmese a barátságról

Szert tettem az első, moly.hu-n elcserélt könyvemre! Surranó_kis_árny jóvoltából kiolvashattam azt a művet, mellyel már régóta szemeztem: a Hívj be!-ről van szó, melyet John Ajvide Lindqvist írt (ezúton is köszönöm neki).

Kezdetben senki nem veszi észre, hogy a felfoghatatlan megjelent Blackebergben.1981 késő ősze van, a peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közelben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kezdenek suttogni. Senki sem sejti, mi történt valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét megragadja a gyilkosság, de még jobban foglalkoztatja az új lakó. A szomszédba egy lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele.

Őszintén szólva, engem egyáltalán nem érint meg ez az elmúlt években folyó vámpír- (Alkonyat-) hisztéria. Túl sok olyan mű jelent meg és fog megjelenni, melyben semmi újdonság nincs és csak ismételgetik a jól bevált vámpír-kultusz hiedelmeit. Tévedés ne essék, nem azt hiányolom a mai vámpíros könyvekből, hogy újonnan kitalált, oda nem illő dolgokat vegyítsenek a szappanopera stílusú töltelékszövegbe, hanem jöhetne legalább valami új nézőpont, könyörgöm!

És imáim meghallgatásra találtattak a Hívj be! személyében. Legalábbis eleinte úgy gondoltam. Ugyanis, mint számomra kiderült, ez a könyv a promócióval és a hírével ellentétben egyáltalán nem a vérszívást helyezi előtérbe, hanem két svéd gyerek barátságát.

Adott egy "különleges betegségben szenvedő" lányka, Eli és egy mások által kirekesztett, a könyvben kövéren szereplő fiú, Oskar. Egyikük sincs benne a társadalom 'krémjében', így amikor megismerkednek egymással, olyan szimbiózisos viszony lép fel köztük, ami egy átlagbarátságban nincs jelen: ha te elfogadod, hogy a fertőzésem miatt vért kell innom, én megvédelek téged a szekálóktól.

Egyedül abban az elméletben csillogott valami újdonság-szikra, ami szerint a könyvben szereplő vérszívók egyáltalán nem vámpírok, még csak nem is halottak. Hanem élő, gondolkodó emberek, csak olyan fertőzést hordoznak magukban, ami miatt muszáj vért inniuk, különben elpusztulnak. Meg persze éjszaka aktívabban, a napsugár megégeti a bőrüket, stb.

Akár egy szép barátság történetéről is olvashatnánk, ha nem lennének a könyvben gyilkolászós, vérszopós, brutális részek, amik pont ellentétben áll a két gyerek idillikus kapcsolatával szemben: brutálisan megcsonkított tetemek, vérfolyam, kegyetlenség a köbön. Már unalomig ismert jelenetek, ami semmi újdonságot nem mutattak fel egy olyan veteránnak, mint én vagyok. [tudniillik, horroron nőttem fel]

Sajnálom, nekem csalódást jelentett a könyv. Ha a vámpíros részeket kihagyta volna Lindqvist, akkor bár kevesebben olvasnák, mégis szebb történet kerekedett volna belőle a lehangoló hangnem és környezet ellenére. Vagy épp amiatt.