Ma 2020 október 31. Farkas napja van. Holnap Marianna napja lesz.
c824cfc92b81f1e5b134be3e1642f202.jpg

Majdnem kegyelem - Albert Camus és A bukás

Flag

Szöveg méret

2
Átlag: 2 (1 szavazat)

Sokan búsonganak mostanában a társadalom morális állapotán, jobb- és baloldalon egyaránt. Átkok, ökölrázással vegyített panaszok és sirámok váltakoznak, politikailag eltérő hangszereléssel. Ha valaki távolról figyelne bennünket, az lehetne a benyomása, hogy jobb dolguk volt az embereknek akkor, amikor mindössze egy világháborútól vagy egy atomtámadástól kellett félniük.

Sokan hiszik magukról, hogy csak ők élnek tisztességben, a bűnösök karéjában.
Minden válság előtérbe hozza az erkölcsi kérdéseket. Erkölcsi állásfoglalást szőnek ilyenkor beszédjükbe még azok a politikusok is, akiknek a hatalom leginkább egy választási ciklusra garantált pénzforrást jelent.


Magyarországon nem a pénzügyi válság terebélyesedett morális válsággá. Utóbbi a hitelválságnál évekkel korábban elkezdődött. Ismerjük az interferencia jelenségét: bizonyos hang- vagy fényhullámok egymást erősítik. A morális és a pénzügyi válság hullámai sokak életében tragikus mértékben fokozták egymást. Ahol elfogy a pénz, és nincsen sem bankbetét, sem morális tartalék, ott bezárulnak a kapuk. Gúny szokta érni azt, aki azt mondja, ő csak lelkiekben gazdag. Szóval lúzer vagy, vihogják körbe. Pedig akinek erős a lelke, az egy váratlan, sokkszerű történés viharában jobban feltalálja magát, ezért lehet, hogy hamarabb megmenekül a krízishelyzetből, mint aki hirtelen elveszíti gyöngéden ölelgetett milliárdjait.
A morális válság egyik jele a viselkedésformák, társadalmi szerepek és attitűdök összezavarodása, eklektikussá válása. Amikor erkölcsről és alázatról beszél a bankvezér, aki ezt eddig sosem tette, de közben a bankja tevékenysége miatti kilakoltatásokról egy szót sem ejt, ott már omlik a hegy, görögnek lefelé a szikladarabok. Csak hát az alázat nem dzsoli dzsóker, amelyet elő lehet húzni, ha nem jó a lapjárás. Erkölcs szerint élni nem azt jelenti, hogy pálcát törünk mások fölött, ahányszor csak tehetjük, a saját tisztességesnek feltételezett életünk fedezékében. Erkölcs szerint élni erős önszemléletet jelent, képességet arra, hogy üzenettel, de legalábbis jelentéssel belépjünk a másik ember életébe, és egyfajta állandóan megújított készenlétet. Ez a készenlét lehet alázat, és lehet harc, de mindenképpen a megítéltetés vállalása. Nincsenek előre gyártott elemei az erkölcsnek. Ez semelyik politikai erő dolgát nem könnyíti meg. Míg a baloldal még mindig az erkölcs szerinti élet természetességének kétségbevonásával bíbelődik (van-e erkölcs, számít-e a politikában, nem csak valami korszerűtlen konzervatív maszlag-e, amelynek semmi haszna), a jobboldal azt hiszi, a változtathatatlan elvek, örökölt törvények birtokába kell jutnia, és ha azokba sikerül az életét belesuvasztania úgy, hogy sehol se türemkedjen ki, akkor az ő és családja tisztaságáért a jóisten személyesen kezeskedik.
Amikor a dolgok más logika szerint történnek, olyankor nem értjük a Teremtést.

Ha sikerül néha jó irodalmat olvasnunk, rájövünk, hogy ez az egész kulimász az erkölccsel nem is ragad annyira, mint amennyire szétkenjük. Egészen természetesnek érezzük, hogy erkölcsi énünkről tanúskodik minden szavunk, minden döntésünk. Vagy romlunk, vagy följavulunk, s ráadásul előfordul, hogy a romlás följavulásnak, a javuló tendencia pedig hanyatlásnak tűnik. A tisztánlátáshoz idő kell.
Néha tudni kell úgy dönteni, hogy az látszólag ellentmond a megörökölt elveknek, de egy magasabb szempontból, esetleg az élet tiszteletének szempontjából mégis az a döntés képvisel valami fontosabbat, magasabb rendűt. A magukat a tisztesség képviselőinek érző emberek gyakran keserítik meg a helyes életvitel és a jó erkölcs nevében azok életét, akik a morális én működtetéséhez oly fontos állandó készenlétet fontosabbnak tartják, mint a szabálykövetést. Mert igaz ugyan, hogy a tízparancsolatot kőbe vésték, de maga a morális tartalom, amelyért egész életünkben küzdünk, s amellyel a tízparancsolatnak csak átfedései lehetnek, nincsen kőbe vésve. Rossz döntések éles kései között vezet az út a jó döntésekhez. És jó döntések tompa díszkései között járva addig örvendezünk sebzetlenségünknek, mígnem elveszítjük érzékenységünket. Vannak, akik úgy élnek, s mindig mindent úgy tesznek, ahogyan kell, s közben befülled az életük. Észre sem veszik már, hogy nem szeretnek ablakot nyitni, zavarja őket a friss levegő. Akinek a szeme előtt állandóan morális minták lebegnek, az már nem is látja a másik embert. Örömét lenézi, szenvedésétől elfordul, szenvedélyeit megveti, kiszolgáltatottságát kétségbe vonja. Aki egyfolytában a helyes döntések csillagképére függesztett tekintettel lépked, az, ha nincs is szándékában, keresztülgázol az elesetteken. Minél önelégültebb valaki, annál kevésbé képes tisztelni a tőle eltérően működők lényét, életét. A felebaráti szeretetről azért születhet annyi vicc, mert a gondolkodást róla régóta klisék helyettesítik.

Egy néhány évvel ezelőtti szociológiai kutatás különböző pártállású és értékorientációjú emberekkel különböző értékeket helyeztetett el egy skálán. Az eredmény több szempontból is meglepő volt: kiderült, hogy nálunk az átlag baloldali és az átlag jobboldali majdhogynem ugyanazokat az értékeket majdhogynem ugyanolyan mértékben preferálja. (Haza, család, különneműek házassága stb.) A kutatásban a fontossági skálán elhelyezendő érték volt az „üdvösség” is. A reakciókból kikövetkeztethető, hogy sokan azt sem tudták, az üdvösséget eszik-e vagy isszák, vagy legföljebb úgy gondolták, ez a lelki komfortérzet egy kevéssé divatos fajtája. Mindenesetre az üdvösség még a jobboldalon is feltűnően alacsony pontszámot kapott. Persze amenynyiben a kutatás nem arra irányult, hogy vajon hányan értik a kereszténység fogalmait, szerencsésebb lett volna a szociológusoknak megtalálni a vallási terminológiától függetlenül is értelmezhető szinonimát. Ha „üdvösség” helyett lelki gyógyulást, a rossztól való szabadulást írtak volna, talán a megkérdezettek által adott pontszám is magasabb lett volna.



Mindez azért jutott eszembe, mert egy idézet után kutatva újraolvastam Albert Camus utolsó regényét, A bukást (1956). Szeretem ezt a Camus-regényt, és nem csak azért, mert a XX. század azon kevés művei közé tartozik, amelyekben még mindig fontos az emberről való tudás. Éppolyan fontos, mint amennyire az volt a XIX. század legnagyobb íróinak.
Ez a mű a démonoktól való megszabadulás vágyáról, korszerűtlenebb megfogalmazásban az üdvösség kereséséről szól. Oliver Todd, Camus egyik életrajzírója nem ok nélkül jegyzi meg: „Camus-t néha jobban értik a hívők, mint a hitetlenek.” S az egyik legizgalmasabb mondatot a katolikus Mauriac írta le A bukásról: „Camus ráébresztett arra, hogy nem mindig mi, keresztények engedünk legkönnyebben az önvizsgálat, a bűnöktől való megtisztulás leküzdhetetlen kísértésének.” Camus mindenesetre elérte azt, hogy egy hívő író hirtelen fölindulásból elkövetett pontos megfogalmazással kísértésnek nevezze a megtisztulás vágyát… Ha csak ennyit tett volna az irodalomban, már ezért is szeretnénk.
Egy ember, egy párizsi ügyvéd, túl az érett korán, de még a nyugalmas öregségen innen, számot vet az életével. Egy idegen tanúságában, akivel egy amszterdami kocsmában akad össze, mérlegre teszi a múltját. Ha csak elmesélné az életét, abból nem született volna meg Albert Camus egyik legjobb műve. Ez a mesélés ugyanis csak látszólag kedélyes, valójában kín, önmaga élveboncolása. Kegyetlen, már-már mazochista önelemzés. Egy fölényes intellektus megtörik, és visszaidézi az életét, mert úgy érzi, eljött az ítélet órája, de a verdiktet önmaga fölött ő akarja kimondani. Szemünk láttára foszlik le róla a cinizmus védőruhája. Egészen fiatal korától kezdve számba veszi az életét meghatározó eseményeket, saját viselkedését, cselekedeteit, hamisságait, megjátszásait, álnokságait és közönyét. Alig talál valami jót magában – szinte megszeretjük érte, csak hogy meglegyen az egyensúly. De nemcsak magát veti meg, hanem másokat is. Nincs nagy véleménnyel az úgynevezett tisztességes életről. A foglalkozást, a családot, a szervezett szabadidőt, tehát mindazt, ami a polgárt rendes polgáremberré teszi, a dél-amerikai folyók fürge piranháihoz hasonlítja, amelyek lerágják a húst az emberről, „nem hagynak belőle mást, csak fehéren ragyogó csontvázat”. A keresztény-polgári ideál tehát kap egyet a képébe már a regény első lapjain. Nyilvánvaló, hogy aki tisztában van a piranhák éhségével, mielőbb szabadulni akar. Ezzel elkezdődik az önzés, de legalábbis a polgári életnek egy óvatos kialakítása, amelyben a kedves családi és munkahelyi piranhákkal szemben azért mégiscsak érvényesülhetnek az erősebb egójú ember törvényei. Aki megőrzi a húst a csontjain, megmenekült. A történet hőse, Clamence sokáig úgy érzi, ő megmenekült. A világ szemében remek, sikeres, sokoldalú ember. Okos, jótékonyságra nem rest, fénypont mások szerencsétlenkedéseinek éjszakájában. „Akár magam voltam, akár mással, mindenütt magasra hágtam, a nap minden órájában jól látható tüzeket gyújtottam, és ujjongó köszöntés emelkedett mindig felém. Így legalább örömet találtam az életben és a magam kiválóságában.” Mindenkinek segít, ő az, akihez özvegyek és árvák is bizalommal közelednek. Ha megszólítják a törvényszéki folyosón, senkit nem ráz le, mindenkihez van emberséges szava. A sors verte emberek sírva hálálkodnak neki, és ő megittasul saját erkölcsi felsőbbrendűségétől.
Aztán egyszer csak történik valami. Egy éjszaka a kihalt várost átszelő folyó egyik hídján feketébe öltözött fiatal nő mellett megy el, aki a korlát fölé hajol. Később, amikor ő már a rakparton lépked, loccsanást hall és sikolyokat: a nő vízbe vetette magát. Clamence nem ugrik utána, és nem is veri fel a környéket, hogy valaki öngyilkos lett. Hazamegy: az éjszakában nincsenek tanúk, akik előtt szerepelnie kell. S ettől fogva valami meghasad az életében. Gyakran nevetést hallucinál. Munkáját sem úgy végzi, ahogy megszokták a kiváló embertől. Clamence attól kezdve lefelé, a poklok felé megy. Intellektusa tovább őröl, de nem segít neki semmilyen tisztázásban. Mint minden bűnére döbbenő ember, Krisztusról gondolkodik, és – nemhiába volt bíró – arra jut, hogy Jézusnak is van a számláján. Azoknak a két év alatti fiúcskáknak a halála, akiket Heródes miatta öletett halomra Betlehemben és környékén. A magát „vezeklő bírónak” nevező Clamence elkészíti a vádiratot: Jézus azért halt meg az emberekért, mert nem tudta elviselni a miatta elkövetett gyermekgyilkosságokat, „éjek hosszú során hallotta Ráhel panaszát, a kicsinyeit sirató, vigasztalhatatlan Ráhelét”.
De ki ez a vádaskodó bíró? Miért vezekel? Annyira bűnös? Clamence-nek nincsenek nagy bűnei. Nem különleges az élete. Nem volt sem sorozatgyilkos, sem postarabló, önzése a modern ember szokásos egoizmusa, szexuális túlfűtöttsége divatos alkati vonás. Több mint fél évszázad telt el a regény első megjelenése óta, s még mindig találgatják a kritikusok, hogy Clamence, a nőket nagykanállal fogyasztó, cinikusan okos, bár a jó ügyek szolgálatában is igencsak jeleskedő jogi végzettségű férfiú, a „vezeklő bíró” karakterének hány százalékában lehetett maga az író. A regény minden mélybe vájó, aforisztikus mondatának (minden oldalon találunk ilyeneket!) próbálták megkeresni gyökereit Camus életében. Van ebben valami hallatlanul mulatságos. Hiszen egy író mindig önmagáról ír, és sosem ír csak önmagáról. A legszemélyesebbnek tűnő közléseiről kiderülhet, hogy azok csak vágy- vagy fantáziaképei voltak, és fordítva: amiről mindenki azt hiszi, hogy nyilvánvaló fikció („ez azért már nem lehet igaz”), abban ott zubog az élete vére. Ez persze nem akadályozta meg a szorgalmas irodalomtörténészeket abban, hogy kutakodjanak az igen jó megjelenésű Camus életében. Nagy fogás lehetett megtudni Robert Gallimard-tól, hogy Camus egyszer így fakadt ki: „Hallottad, egész Párizs azt beszéli, hogy Maria lefeküdt ezzel a balfácán Gérard Philipe-pel!” (A gyönyörű színésznőről, Camus egyik szeretőjéről, Maria Casares-ről van szó.) Mindenesetre annak a férfinak, aki számára a tüneményes Gérard Philipe csak egy balfácán volt, óriási vonzereje lehetett az intellektusán túl is. Camus sokat tudott a nőkről. Naplójegyzeteiben írja: „Az egészen biztos, hogy az ember nem mindig azt a nőt kívánja, akit szeret. A nők részéről ez fel sem merülhet.” (Boldog kor, amikor erotikus karakterükben a nők még különbözhettek a férfiaktól!)



A bukás sokak szerint egyszerre utal az édenkertből való kizuhanásra és az ítélkező ember erkölcsi elbukására. De miért válhatott ilyen fontossá Camus számára az, hogy az ítélkezők kicsinységéről beszéljen?
Franciaországot a háború idején megszállták a németek. A kollaboráns vichyi kormány idején kibontakozott francia ellenállási mozgalom szereplői a háború utáni idők meghatározó alakjaivá váltak. A francia ellenállási mozgalom méreteiről, kiterjedtségéről elég eltérők a vélemények. Arthur Koestler például, aki egy ideig Párizsban élt, sokszor ragadtatta magát ironikus megjegyzésekre – s mivel ő ott volt a Le Vernet-i internálótáborban, elég tapasztalatot gyűjthetett –, amelyek lényege az volt, hogy ’45 után a franciák büszkesége sokkal kiterjedtebb ellenállási mozgalmat vizionált, mint amekkora a valóságban volt.
Camus részt vett az ellenállási mozgalomban, rövid ideig tagja volt a kommunista pártnak is, de később, mint minden világos szellem, valamirevaló értelmiségi, kifejezetten antikommunista lett. Meg is kapta érte a magáét a baloldaltól a szovjet totalitárius rendszer feletti ítéletéért (A lázadó ember).
Nagy volt a tülekedés a németektől való megszabadulás után az ellenállási mozgalomban, nagyobb, mint a megszállás idején. Ez az utólagos részvételi szándék nem kedvezett az önszemlélet erősödésének. Furcsamód a szellem embereiben is vérszomjas vágy élt az ítélkezésre. S nem mindig annak arányában erősödött fel az írókban az ítélkezési vágy, amilyen mértékben részt vettek az ellenállási mozgalomban – sőt. Minél foltosabb volt a múlt, annál fontosabb lett a melldöngetés és mások megbélyegzése.
Írókból, kiadói emberekből tisztogatási bizottságok alakultak. A kiadói tisztogatási bizottság vezetője az a Jean-Paul Sartre lett, aki bár az ellenállási mozgalomból elég szordínósan vette ki részét, az elítélésekben, megbélyegzésekben annál határozottabb volt élettársával, Simone de Beauvoirral együtt. 1944 őszén különböző listákat állítottak össze a bűnös írókról, újságírókról.
Tony Judt írja a francia értelmiségről szóló Befejezetlen múlt című könyvében: „A tisztogatási bizottságnak kellett meghatároznia, hogy a vizsgált személyek közül ki »kompromittálta magát többé, illetve kevésbé«, mármint azokat nem tekintve, akik az általános törvény hatálya alá estek (…) Az utóbbiakkal elvben természetesen a büntetőbíróságoknak kellett foglalkozniuk, míg az előbbiekre csak a bizottságok mutattak ujjal. Az már aztán az írók, művészek, tudósok, újságírók lelkiismereti ügye volt, hogy a továbbiakban vállalnak-e közösséget az ilyenekkel. Ha ez sikeres bojkottba torkollik, akkor az ilyen »bűnösök« ki lesznek rekesztve az írótársadalomból, hiszen egyetlen folyóirat sem közöl tőlük írást, egyetlen kiadó sem jelenteti meg a könyveiket, s minden színház vagy filmvállalat visszautasítja őket.”

Barátságok bomlottak föl, szellemi erőviszonyok rendeződtek át morális kérdések mentén. Krízispontnak bizonyult egy fasiszta eszméket terjesztő író, Brasillach kivégzése. Sartre és Beauvoir a bűnös eszméket terjesztők feletti ítéletet sürgette a politikai hatalomtól. Camus is az országos megtisztulás híve volt, de a tisztogatások, a bizottságosdi, az ítélkezések kegyetlensége és gyakori szubjektivitása egyre jobban elkedvetlenítette. Raymond Aron is eltávolodott attól a csoporttól, amelyhez korábban szoros szálak fűzték. Koestlert mindenben az antikommunizmusa határozta meg, és továbbra is szarkasztikus szavai voltak a francia ellenállás méreteiről és a bosszúvágyról. (Bizonyos, hogy Koestler és Camus közös könyvének, amelyet 1957-ben adtak ki a halálbüntetés ellen, egyik gyökere a politikai indítékú kivégzésekről való hasonló gondolkodás lehetett: a szovjet megszállási övezetben történteket mindketten lelkiismeretesen követték.)
Közvetlenül a háború után Camus és a katolikus Mauriac még egymással vitatkoztak a tisztogatásról. Camus akkor még heves ellentétekben, ellenállókban és árulókban gondolkodott, Mauriac pedig óvta nemzetét a gyors ítélkezéstől. Camus fokozatosan távolodott Sartre-ék radikalizmusától, s bár közelített Mauriac korábban támadott álláspontjához, egy nevezőre sosem kerültek. Camus és Mauriac nagy erkölcsi tekintélyt képviseltek, írásaikkal valóban mindketten kivették részüket az ellenállási mozgalomból, szavuknak súlya volt. Nem véletlen, hogy a művelt Nyugaton a magyar ’56 lényegéről Camus írta le a legmegrendítőbb sorokat (A magyarok vére).
Amikor megszületett a halálos ítélet a fasiszta eszméket szolgáló Brasillach perében, Camus elbizonytalanodott. Hosszas gyötrődés után ő is aláírta a De Gaulle-nak írt kegyelmi kérvényt, de a bosszúért lihegők hangja erősebb volt, és Robert Brasillach-t 1945. február 6-án kivégezték.

Camus álláspontja az volt, hogy egyik író ne ítélkezzen a másik élete felett. „A tisztogatás nemcsak kudarcot vallott, hanem szégyent is hozott magára” – mondta. Eszmék fölött, írások fölött lehet ítélkezni. Az élet elvételéről nem. Senki olyan távol nem állt a náci eszméktől, mint Camus, de arra képtelen volt, hogy hozzájáruljon egy író kivégzéséhez. Egyre inkább eltávolodott Sartre-tól és Simone de Beauvoirtól, akiknek állásfoglalása jelentősen hozzájárult Brasillach kivégzéséhez. Camus-nak mást diktált a lelkiismerete.
Mindennek fölelevenítése nélkül aligha értjük A bukás hősének számvetését. Ez a regény: ítélkezés az ítélkező fölött. Annak nyilvánvalóvá tétele, hogy nincs olyan ember, aki elmondhatná magáról: „Mintha csak az igazság minden este énvelem hálna egy ágyban.”
A bukás nehezen fogható föl az édenkertből való kizuhanásnak, mert itt nincs elvesztett boldogság, és sehol sincs éden – hacsak a tudatosság hiánya nem az. A bukás fölteszi a kérdést: úgy élted-e le az életedet, ahogyan kellett, vagy csak úgy, ahogyan lehetett?
A végigélt élet megkérdőjelezése egy kis pokol. Különösen annak, aki számvetése közben döbben rá, mikor mit kellett volna másképpen tennie, hogy démonai ne jöhessenek elő. Clamence a kocsmai idegennek beszélgetésük elején azt mondja, ne menjenek át a hídon, hátha ott valaki öngyilkos akar lenni, s milyen kínos lenne ilyenkor a hideg vízbe ugrani. Camus írásművészetét dicséri, hogy az olvasó ebben a megjegyzésben csak a cinizmus jelét látja, pedig valójában itt kezdődik el az alászállás a lélek bugyraiba. Ugyanis a híd, az öngyilkosság és a másik ember – ezek a regény tartóoszlopai. Mindig akkor tűnnek föl a műben, amikor a szellemes okfejtések, az érdekes történetek kezdik átvenni az uralmat a gyötrő mélyanalízis fölött.

Clamence-t, bár vallomása nem Istenről és nem hitbéli kérdésekről szól, mégis két, Krisztushoz kapcsolható dolog foglalkoztatja legerősebben, amelyekből, úgy érzi, most már végleg kimarad: az üdvösség és a megváltás. A szenvedővel vállalt közösséget, a szolidaritást a megváltás előszobájának tartja: „Egy nap mindnyájan képesek leszünk ilyesmire, és ez lesz a megváltás.” Erre jut ez a cinikus ember, ami persze lehet a színjáték része, de lehet egy mozsárban megtört lélek vágyakozása is.
Hogy az utóbbiról lehet szó, arra Camus egyik naplóbejegyzése is tanúskodik: „Műveim értelme: oly sok embernek nem adatik meg a kegyelem. Hogyan lehet kegyelem nélkül élni? Munkához kell látni, és azt tenni, amit a kereszténység sohasem tett: az elkárhozottakkal foglalkozni.”
A bukás ennek tesz eleget. Utolsó mondatai elemelkednek mindenfajta szarkazmustól, és egészen pőrén mutatják meg az ember lényegét, amelyben jók és rosszak, nemes és romlott lelkek is osztoznak. Clamence azt szeretné, ha megismétlődne vele az az éjszaka, ha a hídon még egyszer ott állna az a fekete ruhás nő, akin segítenie kellett volna. „Ó, leány, vesd magad ismét a vízbe, hadd legyen alkalmam másodszor is, hogy mindkettőnket megmentsem!”


Olyan ember kiáltása ez, aki már túl van a nagy önelszámoltatáson. Már beismerte, hogy amikor másokhoz jó volt, akkor volt a legérzéketlenebb és legcinikusabb, mert a sors verte szerencsétlenekkel szemben tetszeleghetett leginkább a minimessiási szerepkörben. Ez az ember már nem hagyja elömleni lelkén a másik ember (többnyire nők) semmibevétele miatti titkos-édes lelkiismeret-furdalást. Vezekel és ítél. Nem tud megszabadulni az ítélkezés kényszerképzetétől, mert nem képes átengedni Istennek az ítélet jogát, és ez heroikusan szerencsétlenné teszi. Ítélkezik az ítélkezők fölött, emberi tudással. Nem sajnáljuk őt, bár öngyűlöletének vannak fölizzásai, amelyek minket is megperzselnek.
Templomok, kolostorok falai között századokkal korábban gyakran használtak erre a lelki igényre, aktusra egy kifejezést: életgyónás. Clamence formailag nem gyón, hiszen nem a templomban van, hanem egy kocsmában, és nem pap hallgatja, hanem egy ivócimbora. De ha alaposan szemügyre vesszük Clamence életvallomását, látnunk kell, hogy az a lényege szerint életgyónás, feloldozás nélkül, kegyelemért. S hogyan is gyónna ő papnak a fölényes cinizmusnak abból a megrendült világából, amelyet a szívében idáig nevelt.
Clamence hátránya, hogy túl okos. Állandóan látja magát kívülről, ez az a típus, aki talán még a nők karjában is önmagát figyeli. Lát és láttat, ítél és ítélkezik. Megörül annak, hogy beszélgetőtársa ismeri a Szentírást, talán mert az ő hite nagyon gyenge. Okos cinikus, akinek nincs türelme megvárni sem azt, hogy kihűljön a kávé, sem a második eljövetelt.
Képes minden rosszat elmondani magáról, csak hogy ne más törjön pálcát fölötte. Miközben egész életében alig hagyott helyet Istennek, a megítéltetésre akkora szüksége van, hogy megelőlegezi saját magának. A magát vallástalannak tartó modern ember vallásba taszítottságát Camus-nál mélyebben kevesen tudták megragadni. Ne feledjük: Jean-Baptist Clamence-nek hívják az ügyvédet. A keresztnév Keresztelő Szent Jánost rejti, a vezetéknév pedig egy betű megváltoztatásával azt jelenti: „kegyelem” (clémence).

A bukásról minden olvasója tudja, hogy nagy mű, mégis A pestis és a Közöny lett Camus két legismertebb regénye. Kultuszkönyvvé csak akkor válhatna, ha divatba jönne a megélt élet értékének fölmérése, az erkölcsi lét keresése és a kíméletlen önismeret.
Kicsit még várnunk kell.

mno.hu, Körmendy Zsuzsanna
 

HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

Gasztronómia (539) Tv fotel (65) Autómánia (61) Belföld (5) Mondom a magamét (4884) Nagyvilág (1452) Mozaik (83) Titkok és talányok (12) Kultúra (6) Gazdaság (653) Rejtőzködő magyarország (171) Irodalmi kávéház (491) Alámerült atlantiszom (142) Történelem (14) Vetítő (37) Életmód (1) Heti lámpás (245) Sport (729) Tereb (140) Jobbegyenes (1881) Mozi világ (440) Egészség (50) Emberi kapcsolatok (36) Politika (1571) Flag gondolja (33) Szépségápolás (15)
]]>eff]]>
]]>free speech]]>
]]>mti]]>