Mint a régi színház- és kultúraszomjas időkben, most is buszok szállították a nézőket az előadásra a kisvárosokból, falvakból. Mintha feltámadt volna az a népszínházi világ, amelynek egyetlen célja volt a művelődés, a kultúra terjesztése. Pedig Balázs Pétert, a színészt mennyien támadták szakmai berkeken belül, de kívülről is, amikor elnyerte a város bizalmát a teátrum vezetésére. Alkalmatlan, meg fog bukni, sosem vezetett színházat – mondták, még a POSZT is tiltakozott ellene. S láss csodát, a foghíjas üléssorokból, félig üres nézőtérből, a művészkedő, dekadens színházból, telt házas, népszerű, nyereséges, valódi közösségi színteret varázsolt a „botcsinálta” igazgató.

A Vígszínház valamikori kiváló jellemszínésze rácáfolt a rosszindulatú jóslatokra, támadásokra. Ezek szerint tud valamit Balázs Péter. A Tisza partjánál, távol a fővárosban zajló nemtelen, pitiáner, immár nemzetközi szinten is zajló Új Színház körüli gyűlölködéstől, a vidékre települt színházigazgató dolgozik és alkot, egy új, lelkes társulatot teremtve. Ezt így kell. Mert a siker önmagában egy nagy kaland. A múlt század negyvenes éveiben írott mű Európában is sikerdarab lett, amely a háború egyre gyilkosabb éveiben az igazi értékek megfogalmazásáról, az emberség megtalálásáról szól. Márai akkor még nem tudta, de talán már sejtette, hogy nemsokára egy gyilkosabb diktatúra gyűri majd maga alá Magyarországot, ahol már nem lehet szabadon alkotni, s ahol az egyre durvább szellemi-politikai légkör szabályosan megfojtja az egyént. Márai ezért határozta el feleségével együtt 1948-ban, hogy elhagyják Magyarországot. Egy életre szóló kalandra vállalkoztak, amely több mint negyven éven át tartott, távol a hazától. Ezt írta naplójában: „Magyar író akartam lenni, és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom. De az író – ha lelkében ellenállt – a kommunista társadalomban hamarosan eretnekké változott.”

Persze nemcsak önként vállalkoztak százezrek a „kalandtúrára”, s menekültek Nyugatra, de százezrek kerültek kényszerből a Szovjet­unióba, mindenekelőtt a Gulag rabtáboraiba. Így Menczer Gusztáv is, a Gulag szovjet táborait megjárt milliók egyik túlélője, aki 91 éves korában, súlyos betegség következtében hunyt el. Nekem Guszti bácsi volt, sokat tanultam tőle, végigkísértem az útját, küzdelmeit, amiket a rendszerváltás után folytatott napjainkig a volt meghurcoltakért, mint a politikai üldözöttek kárpótlásával foglalkozó kárpótlási kollégium elnöke. Számtalan interjúban világított rá, hogy a második világháború folyamán és végén a Magyarországról Szovjetunióba hurcoltakat – mintegy hétszázezer embert – nem lehet egy kalap alá venni. Három csoportot kell megkülönböztetni. A magyar hadifoglyokat, a „malenkij robot” ürügyén elhurcoltakat és a politikai elítélteket. Menczer Gusztáv politikai elítélt volt – több ezer társával együtt –, akit ártatlanul ítélt el egy szovjet hadbíróság Balatonfüreden. Ebből csaknem tíz év raboskodás lett a Gulag legkeményebb megsemmisítő telepein az átlag mínusz 30-40 fok hőmérsékletű Vorkután, Norilszkban és a kolimai Magadanban. Menczer Gusztáv a sok százezer magyar rab közül az utolsó élők egyike volt, aki még tisztán látta, meg tudta különböztetni és össze tudta hasonlítani a kommunizmus és a fasizmus természetét.

Visszaemlékezésében úgy vélte, hogy mindkét diktatúra megsemmisítő jellegű volt. Nem véletlenül adta nemrég megjelent könyvének ezt a címet: A Gulag rabtelepei, A bolsevizmus népirtásának színtere. Egyes történészek, és azok az ideológiák, amelyek nevében fellépnek, kisebbíteni próbálják az egyik megsemmisítő diktatúra rémtetteit már csak színe miatt is, más diktatúrák szörnyűségeit pedig felnagyítják. Amíg ez így van, addig mindig is szükség lesz újabb és újabb történelmi dokumentumokra, amelyek rámutatnak az igazságra. A volt gulagosok – mint például Placid atya vagy Rózsás János –, a borzalmak élő tanúi nem lehetnek velünk az idők végezetéig, nem adhatnak mindig tanúságtételt. Az életnek ezt a kalandját nem ők választották. Éppen ezért kell őriznünk írásaikat, dokumentumaikat és a benne felhalmozódott túlélés-tapasztalatokat a jelen és a jövő generációk számára, hogy ne történhessék meg még egyszer mindez. Mert bármennyire is furcsa, de a történelem olykor megismétli önmagát.

Innen nézve kicsinységnek tűnnek azok a csatározások, amelyek ma a hazai politikai és kulturális életben folynak. Kibeszélésük mégis fontos, mert üzenetek, a fenyegetőzések, a megbélyegző jelzők – például újnyilasok, bolsik, moslékzabálók – olykor félelmet gerjesztenek, és a félelem következményeivel együtt valósággá válhat. Márpedig nem lenne jó újabb kalandba keveredni.